Egy ember, akinek nincs története

Bánki Évát nem kell bemutatni az Új Szó olvasóinak. Esőváros című, több kiadást megért regénye dunaszerdahelyi vonatkozásai miatt is jól ismert. Apjalánya című új könyvében is felbukkan a város (elsősorban Kis-Jeruzsálemként), illetve a nagymama, ez a különös, „csallóközi születésű polgárosodó parasztasszony”. De ez a történet, ahogy a cím is mutatja, másokról szól. És az alaphelyszínek is mások: Nagykanizsa és Budapest, a szülőváros és a „szógyár”, azaz a pesti bölcsészkar, a pályaudvarok átmeneti tere és egy rákklinika.

„Olyan ember, akinek nincs története” – írja Bánki Éva új könyve főhőséről, az apáról, akinek természetesen van története, még ha az olykor csak szürke vagy éppen kínos jelenlétnek hat is, még ha sokszor az apa történetének helyén csak mások történeteinek darabkái látszanak. „Hogyan lehet egy ennyire szégyenlős emberről regényt írni?” – kérdezi a szerző másutt, majd közel kétszáz oldalon megmutatja, hogy igenis lehet, hogy a történetnélküliség története is kibontható, ha máshogy nem, a másikon, a helyrajzon, a helylélektanon és a hiányokon keresztül.

A rétegezett, három nagyobb egységre tagolt szöveg az önéletrajz (modernebb szóval autofikció) és a regény határterületein mozog, tele miniesszékkel, laza gondolatfutamokkal és drámai jelenetekkel. A mű tulajdonképpeni főszereplője nem is az apa, hanem a lány, Éva, Évike, aki a pazar színekkel leírt nagykanizsai kisvárosi létből kerül, sőt menekül a pesti bölcsészkarra. Ez a változás nemcsak az apjától idegeníti el, hanem magától a valóságtól, a társadalmi empátiától is, hiszen „ebben a szógyárban, az egyetemen, ebben a pazar álvilágban a halálra és az apára nem voltak szavak”.

A bölcsészkaron értesül apja haláláról, majd mintegy harminc évvel később maga is halálközeli állapotba kerül, amikor méhnyakrákot diagnosztizálnak nála.

Az egyetemi varázsvilág után újratanult, kijózanító olvasás a sorsok kiolvasásának analógiája lesz. 

Nagykanizsa kiolvasása változatos hangulatokat teremt: a mámoros, misztikus gyermeki világkép regiszterei, a nosztalgikusan áthangolt, kissé krúdyzált hagyományok, a zsidóüldözés iszonyata, illetve az államszocializmusban megkoreografált életmód és a rendszerváltás utáni tehetetlenség, kudarc regiszterei izgalmas fejlődésrajzot adnak ki, mintha a város teste a megsemmisülő apa és a halálos fenyegetettségnek kitett lánya testével lenne azonos. A kimondhatatlanság és a kimondatlanság nagyon eltérő módon, de egyaránt kapcsolódik a történelmi traumákhoz, az erőszakcselekményekhez és a betegség tabuihoz.

A jelentéktelennek ábrázolt, ugyanakkor egy „mór katonatiszt” délcegségét sugárzó apa, az „alázatos holokauszttúlélő”, a „pistiség” szinte örkényi mintapéldánya, aki „a maga csendes módján neheztelt a történelmi Istenre”, rajongott a reményt bőkezűen adagoló Jókaiért és a diadalmas krimiért, az olyan elmés kisemberekért, mint Colombo hadnagy, aki átlát a gazdagok vétkein. A nyomozás több értelemben is jelen van a könyvben: részint játékos allúziókként, részint az apa láthatatlan élete utáni kutakodásként, részint pedig a társadalmi változások lélektanának, illetve a testi és lelki épség viszonyának fürkészésekor. A matektanár édesanya leleményes feladványainak és barátnőivel szórakozásból megoldott matematikai rejtvényeinek nyilván van egzakt megoldása. A feladványokként, rejtvényekként elképzelt emberi sorsok azonban végeredményben megfejthetetlenek.

A nagy visszatalálás vagy rátalálás természetesen már csak a későn felismert konfliktus megszövegesítésében történik meg, tragikusan és értelemszerűen későn.

Az apa-lány viszony elemzését az elbeszélő rákbetegsége hívja elő, s ami meglepő lehet, a sejtek lázadása a szervezet ellen nem váratlan, kiszámíthatatlan fejleménynek hat, hanem maga a következmény. Az apa elhallgatott traumáinak, némaságának, a rettenetestől, a fájdalmastól való iszonyodásának és kényszerű átváltozásainak a következménye. Évát a szöveg szerint ugyanis a Bauerek „juttatták a műtőasztalra”, a rákosodás mintha valamiféle etikai kérdés, valamiféle öröklött sorsmintázatok függvénye lenne.

Az elbeszélés önveszélyes kegyetlensége talán a leginkább Annie Ernaux technikáit idézi, de a pszichologizáló társadalomrajz furcsa igénye is azokhoz az önéletrajzi fogantatású szövegekhez köti a művet, melyet az önelemző szövegekben oly gazdag francia irodalomból ismertünk meg (Eribon, Louis). A nagy drámai pillanatokat az önvizsgálat és önismeret kiélezett helyzetei, illetve az identitásválságok generálják, s ezeknek a pillanatoknak a szégyen, illetve a megalázástól való rettegés a közös elemük. Kevés súlyosabb dolog van, mint bevallani, hogy szégyelljük az apánkat, hogy szabadulni akarunk tőle, hogy jelképes és konkrét vonatokkal küldjük őt a halálba; beismerni, hogy az apa életének nincs titka, prózaibb a prózánál, hogy minduntalan alulmarad a gyerekes méricskélésben. A betegségről való beszéd esetében viszont épp a felvállalt helyzet harsánysága válik drámiavá és valamiféle ellenszerré az apai beszéd ijesztő súlytalanságával, a menekülés és a bezáródás, a reménykeltő, a megúszós közhely vagy a folytonos elterelés retorikájával szemben.

Az Apjalánya hatásos, vitaképes, műfaji értelemben sokszorosan határsértő könyv, hosszan rezonáló, remekül kidolgozott motívumokkal, irodalmi allúziókkal és elnagyoltabb, tárcaszerű fejtegetésekkel.