Ambíciók harca: mit hozhat Izrael és Irán háborúja?

Az Izrael és Irán között gyorsan eszkalálódó katonai konfliktus az ambíciók összecsapását jelenti. Irán atomhatalommá szeretne válni, Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök pedig arra vágyik, hogy úgy emlékezzenek rá, mint arra az izraeli vezetőre, aki végérvényesen meghiúsította Irán nukleáris programját, amelyet Izrael fennmaradására nézve egzisztenciális fenyegetésnek tekint. Mindkét álom éppoly téves, mint amilyen veszélyes.

Irán nukleáris ambíciói mindig is inkább a rezsim fennmaradásának biztosítását szolgálták, nem pedig Izrael megsemmisítése volt az elsődleges cél – ha ez bekövetkezne, sokkal valószínűbb, hogy egy hosszú, felőrlő háború végén érnénk el erre a pontra, nem egy gombafelhő alatt. 

Izrael azonban nem engedheti meg magának, hogy a nukleáris Armageddonnal kapcsolatos iráni szónoklatokat pusztán üres fenyegetésnek tekintse. Különösen nem a Hamász október 7-i terrortámadása után, amely Izrael hosszú, brutális és folyamatos offenzívájához vezetett Irán gázai proxijai ellen. Félni egy nukleáris csapásra képes Irántól nagyon is helyénvaló.

Netanjahu azonban maga is kulcsfontosságú oka annak, hogy Irán atomprogramja ilyen előrehaladott állapotban van. 2015-ben az úgynevezett P5+1 államok (Kína, Franciaország, Németország, Oroszország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok), az Európai Unió közreműködésével, Netanjahu kifogásai ellenére tárgyalták le a Közös Átfogó Cselekvési Tervet Iránnal, amely befagyasztotta az Iráni Iszlám Köztársaság nukleáris programját (a megállapodás korlátozta az iráni atomprogramot a szankciók enyhítéséért és egyéb rendelkezésekért cserébe – a szerk megj.). Aztán három évvel később – Netanjahu nyomására – Donald Trump kiléptette az Egyesült Államokat ebből az alkuból, ami arra ösztönözte Iránt, hogy újraindítsa a nukleáris bombáért folytatott versenyfutást.

Izrael vakmerő támadása Irán ellen minden bizonnyal további feszültséget okoz Trump és Netanjahu között. Amióta visszatért a Fehér Házba, Trump új megállapodást igyekszik tető alá hozni az Iszlám Köztársasággal. De ez nem lesz könnyű folyamat – és nem csak azért, mert Iránnak kevés oka van bízni az Egyesült Államokban. Míg Trumpnak nincsenek aggályai azzal kapcsolatban, hogy a jelentéktelen (vagy rosszabb) megállapodásokat történelmi áttörésként emlegesse, most minden jel szerint késztetést érez arra, hogy olyan dealt kössön, amely valahogy jobb, mint a korábbi volt, amelyet Barack Obama akkori amerikai elnök hozott össze egy évtizeddel ezelőtt.

Ennek fényében Trump – korlátozott dózisokban – valószínűleg még hasznosnak is tartja Izrael csapásait: éppen annyira lenne szüksége, amennyivel növeli a befolyását a már folyamatban lévő nukleáris tárgyalásokon. Netanjahu azonban a politikai túléléséért küzd – és ebben a csatában az ő érzékelése szerint nem lehet túl messzire menni, bármi megengedett.

Míg Izrael kezdetben nukleáris létesítményekre és ballisztikus rakétabázisokra összpontosította a támadásait, mára a konfliktus olyan célpontokra (például energiatermelő létesítményekre és lakóépületekre) is kiterjedt, amelyek bevonhatják az Egyesült Államokat a háborúba – és a háború még csak most kezdődik. Netanjahunak nagyszabású churchilli ambíciója van: „teljes győzelemre” törekszik Irán felett (ez egyébként tükrözi azt a perspektívát, amelyet a gázai Hamász és a libanoni Hezbollah elleni háborújában is képviselt). Ha ez megtörténne, szükségtelenné válna az újabb atomalku.

Csak egy probléma van: Izrael képtelen felszámolni Irán nukleáris programját. Izrael nukleáris komplexumokat bombázott Natánban és Iszfahánban, de a létesítményekben okozott károk korlátozottak, részben azért, mert Izrael felismerte, hogy nem szabadíthat sugárzást a teljes régióra. Izraelnek pedig nincsenek olyan bombái, amelyek elérhetnék Irán fordói urándúsító üzemét, amely egy hegy belsejében épült.
A fizikai infrastruktúra természetesen csak egy része az egyenletnek. Ezért célozta meg Izrael a tudósokat, valamint a Forradalmi Gárda vezetőit. De Irán nukleáris programja kiterjedt és mélyen beágyazott állami projekt. Néhány – vagy akár néhány tucat – ember megölése nem fogja megbénítani, nemhogy megszüntetni.

Az viszont kétségbevonhatatlan tény, hogy Izraelnek továbbra is szüksége van az Egyesült Államokra. És Trumpnak nem érdeke, hogy Izrael felhajtsa az olajárakat, vagy szakadást teremtsen közte és Amerika öböl menti szövetségesei között, akik éppen most egyeztek bele, hogy több billió dolláros befektetéseket irányítsanak az Egyesült Államokba.

Izrael sem reménykedhet abban a hallgatólagos bűnrészességben sem, amelyet az arab államok a Hamász és a Hezbollah elleni háborújában mutattak. Bár ezek az országok nem szeretik Iránt, alapvető érdekük fűződik a régió stabilitásához, különösen mivel gazdaságuk diverzifikálásán dolgoznak. Egy sarokba szorított Irán akár közvetlenül is megtámadhatja az Öböl-államokat, csapást mérhet az olajlétesítményeikre vagy megzavarhatja a Perzsa-öbölben a közlekedési útvonalakat. Ezek az országok nukleáris megállapodást akarnak, nem regionális tűzvészt.

Irán valószínűleg nagyjából ugyanezt akarja. Bár visszalépett az Ománban tervezett nukleáris tárgyalásoktól, katonai válasza izraeli célpontokra korlátozódott. Figyelemre méltó, hogy bár az elmúlt években dollármilliárdokat költött regionális proxijainak a támogatására, tartózkodott attól, hogy amerikai vagy arab célpontok ellen aktiválja őket (és erre nem kizárólagos érvényű magyarázat, hogy Izrael meggyengítette ezeket az erőket).

De ha Irán a falnak szorítva találja magát, harcba küldheti a vonakodó Hezbollahot és az iraki milíciáit. Ha nem most, akkor mikor? Végül is: az ilyen helyzetek miatt hoznak létre szövetségeket. 

Irán máshol is támadásokat indíthat Izrael ellen, például Ciszjordániában. Ráadásul valószínűleg kilép az atomsorompó-szerződésből, és ha ezt megteszi, az áttörés elérése (a „békés atomprogram” kevésbé békés irányba terelése – a szerk. megj.) valószínűleg csak hónapokat venne igénybe.

Irán most azzal a kockázattal néz szembe, hogy ugyanabba a stratégiai csapdába esik, mint amely felemésztette a szunnita pánarabizmus energiáit (amely ellen egyébként a mai iráni rezsim alapítói 1979-ben fellázadtak). Ha energiáját és erőforrásait az Izrael elleni megsemmisítő háborúba fekteti, veszélyezteti elsődleges célját: a rezsim fennmaradását.

Másrészt viszont: Irán nincs egyedül, amikor hagyja, hogy az illuzórikus ambíciók elhomályosítsák az ítélőképességét. Ha Izrael nem tudja megsemmisíteni Irán nukleáris programját, akkor biztosan nem érhet el teljes győzelmet az iráni rezsim felett. És nem csak Iránról van szó: Izrael biztonsági kihívásainak egyikét sem lehet teljes győzelemmel leküzdeni. Nem számít, hány bombát dob le Netanjahu, továbbra is a diplomácia marad az egyetlen válasz. Mindeközben Izrael katonai gőgje egyre inkább elfogadhatatlanná válik a mérsékelt arab szövetségesei számára. Ők egyenrangú partnerként akarták látni Izraelt egy regionális békében, nem pedig egy új hegemónként.

Shlomo Ben-Ami
A szerző Izrael egykori belbiztonsági és külügyminisztere, a Toledo International Center for Peace alelnöke

©Project Syndicate, 2025