A színész, aki alezredesként tért vissza a rivaldafénybe

Imádok utazni, Prágát pedig még akkor rajongásig megszerettem, amikor a díszőrség tagjaként ott töltöttem a katonai szolgálatomat. Így külön öröm számomra, hogyha meglátogathatjuk a lányunkat, aki a Nova televíziónál a smink- és fodrászrészleg vezetőhelyettese. Julie már kiskorától kezdve tudta, hogy ez az ő útja. Pozsonyban egy ilyen szakirányú középiskolába járt, nemzetközi versenyeken is sikereket ért el. A feleségem, aki a pozsonyi Comenius Egyetemen szerzett újságírásból diplomát, és egy időben a Komáromi Lapok szlovák részének szerkesztője volt, idővel pályát módosított, és már jó ideje, hogy annak a pozsonyi szakközépiskolának a kollégiumában dolgozik nevelőként, ahol a lányunk is tanult. A hét első felében emiatt nincs otthon, de egyrészt már megszoktuk ezt a felállást, másrészt a mi kapcsolatunk közel harminc éve tart, és van olyan erős, hogy ez nem okoz problémát. Mindkettőnk mögött ott volt már egy válás, és az addig vezető tapasztalatokból sok mindent megtanultunk, így egymást és a kapcsolatunkat is nagyra becsüljük. A mi találkozásunk sorsszerű volt. Rögtön tudtam, hogy vele szeretnék megöregedni, így viharos gyorsasággal meg is kértem a kezét.

Jól sejtem, hogy az a típus vagy, akit a kudarcok inkább előre visznek?
Sokáig úgy gondoltam, ha van reinkarnáció, akkor engem biztos a jutalomjátékért küldtek vissza, mert bármibe is kezdtem, az az elképzeléseim szerint sikerült. Az első törés az életemben az volt, amikor 1994-ben eljöttem a színháztól. Ennek az előzménye röviden annyi, hogy a színházi szakszervezet vezetőjeként sok mindent másként láttam, mint az akkori igazgató, ami egy sor konfliktushoz vezetett. Amikor a bizalmi szavazás eredményének ellenére maradt minden a régiben, a társulatra való tekintettel még másfél évig kötelességemnek tartottam kitartani és maradni. Amikor viszont reggelente már összeszorult gyomorral indultam el, éreztem, hogy lépnem kell.

Az teljes mértékben érthető, hogy nem akartál tovább maradni, de az, hogy hátat fordítottál a szépen felívelő, sikeres pályádnak, már kevésbé.
Jó felvetés. Az az igazság, hogy nekem akkor már annyira elegem volt az egészből, hogy úgy gondoltam, az első adandó alkalommal, amikor valamiféle lehetőség kínálkozik, akár a kéményseprőknél is, fogom a kalapom és megyek. Az ember tragédiájának egyik előadása utáni fogadáson vetette fel az egyik angyalka rendőr apukája, aki hallott a kialakult helyzetről, hogy főiskolai végzettséggel rendelkező fiatalokat keresnek az állományba. Hétfőn bementem, megírtam a szlovák nyelvi tesztet, majd miután a jövendő főnököm megtudta, hogy a vörös diplomámat a pozsonyi Színházművészeti Főiskolán szereztem, adott egy hetet, hogy gondoljam át még egyszer ezt a váltást. Aztán még kétszer adott erre lehetőséget. Pedig én már rég döntöttem. Tizennyolc év lett belőle.

És ez alatt az idő alatt alezredesi rangig vitted.
Kezdetben a járási vizsgálati osztályon dolgoztam, ahol a kihallgatások és a bizonyítékok gyűjtése, elemzése zajlik. Miután jó eredményeket értem el, áthelyeztek a kerületi vizsgálati osztályra, Nyitrára. Idővel egyre jobban beszippantott a munkám, és hogy többet megtudjak a bűnüldözésről, jelentkeztem a rendőrtiszti főiskolára, ahol később le is doktoráltam. A doktori munkám címe A nonverbális kommunikáció felhasználása a kihallgatások során, amelyben többek között három nő példáján keresztül bizonyítottam a felvetéseimet. Az egyikük valóban nemi erőszak áldozata volt, a másik úgy hitte, de ezt a bizonyítékok nem támasztották alá, míg a harmadik csupán kitalálta, hogy így álljon bosszút a volt barátján. Különösen érdekes volt megfigyelni a kihallgatás során, hogy a színművészeti főiskolán és a színházi gyakorlatban szerzett információk mennyire felhasználhatók. A kihallgató és kihallgatott kölcsönös testhelyzete, gesztikulációja, tekintete, az apró, tudat alatti mozdulatok sora hogyan befolyásolja a kihallgatás menetét, illetve árulja el az elhallgatni kívántakat. A visszajelzések alapján azóta is gyakran kikölcsönzik az akadémia könyvtárában található példányt. Jó érzés, hogy bebizonyítottam magamnak: egy teljesen más közegben is szép eredményeket tudok elérni. A rendőrségnél elért sikerek azonban, ugyanúgy, ahogy egy színházi siker, nem egyszemélyesek voltak. Igaz, én voltam az, aki lelkesíteni tudtam a beosztottjaimat, mint egy jó rendező, de az ő munkájuk nélkül nem lettünk volna a kerület egyik legeredményesebb „csapataként” számon tartva. Ezért nem sajnálom annyira, hogy a legtermékenyebb éveimben hagytam hátra a színházat.
 
Sok interjúban hallottam már színészektől, hogy ehhez a szakmához elengedhetetlen egyfajta lelki érzékenység, mert ez teszi őket képessé arra, hogy mélyebben megértsék és hitelesen közvetítsék az emberi érzelmek széles skáláját, és kellő empátiával és hitelességgel tudják beleélni magukat egy szerepbe. Ilyen lelki alkattal nem volt túl traumatikus egy-egy bűncselekmény látványával szembesülni?
Az első hulla látványát nehezen viseli az ember. Napokig az orromban volt a hullaszag. Később az emberben kialakul egyfajta reziliencia és távolságtartás, ami nem érzéketlenséget takar, hanem egyfajta védekezési mechanizmus. Azokban az években, amikor a kerületi vizsgálati osztályon voltam, a gyilkosságok áldozatainak a boncolásán is jelen kellett lennem. Az első pár alkalom kicsit megviselt, de az az igazság, hogy utána valahogy előjött belőlem a rég elfeledett gimnazista énem, aki egészen addig, míg az osztályfőnök nem közölte vele, hogy egy egyszerű családból jött szőgyéni gyereknek semmi esélye erre, orvosnak készült. Megesett, hogy a kórboncnoknak köszönhetően derült ki, hogy az áldozatot nem baleset érte, hanem gyilkosság áldozata lett. Az egyik esetben például semmi külső jel nem utalt erre, ugyanis az áldozatot úgy ütötte meg dühében, a télikabátján keresztül, egy rövidke pengéjű bicskával a kezében az éppen szalonnázó barátja, hogy a bicska hegye éppen csak felsértette a szív felületét, és a szívburok felfogta a kiáramló vért, ezért nem volt látható külső jele erőszaknak. Egyébként a gyilkosságok nagy részét hirtelen felindulásból követik el az emberek, legtöbbször közel álló személyen. Nagyon sok emberi tragédiával szembesültünk. A halálhoz való viszonyomon azonban nem sokat változtattak ezek az évek, inkább megerősítettek abban, amit már akkor is éreztem és gondoltam, amikor húszéves koromban ott álltam édesapám ravatalánál: hogy az élettelen testnek már nincs sok köze ahhoz az emberhez, aki ő egykor volt. A mai napig úgy érzem, hogy az eltávozott szeretteim az emlékeimen keresztül bennem élnek.

Ezek szerint az orvosi pálya mellett afféle B terv volt a színművészeti?
Még csak az sem. Édesapám, aki egyébként szabó volt, a szőgyéni Csemadok amatőr színjátszó körének oszlopos tagja volt. Fantasztikus énekhangja és remek humora volt. Egy született bonviván. Minden lakodalomban, mulatságon a közösség lelke. Harmadikos voltam a zselízi gimnáziumban, amikor a szőgyéni színjátszók megszólítottak, hogy játsszak el egy kisebb szerepet. Az olvasópróbára nem tudott eljönni a főszereplő, így engem kértek fel, hogy helyettesítsem. A végén összenéztek, és közölték, hogy a főszereppel számoljak. Negyedikben, amikor a Jókai Napokra készülő produkciónkat megnézte az amatőr színjátszók körében elismert Juhász Marika, a Magyar Területi Színház akkori dramaturgiai lektora, odajött hozzám, és kijelentette, hogy szerinte nekem színészi pályára kellene mennem. Hazamentem, és bejelentettem a szüleimnek, hogy színész leszek. Anyukám nem szólt semmit, apukám pedig, aki éppen újságot olvasott, rám nézett és a szemüvege fölött és csak annyit mondott: meg vagy te őrülve? De amikor nem sokkal később eljöttem meghallgatásra a színházba, és azzal vettek fel, hogy a kassai Thália Színpadon a következő évadban lesz néhány nekem való szerep, már biztatott.

Édesapád volt a legmeghatározóbb személy az életedben?
Az anyai nagyapám. Nagyon szerettük egymást. Édesanyám szerint az egész családunkból én hasonlítok a legjobban rá. Kisgyerekként nagyon sok időt töltöttem náluk. Rengeteg szép emlék köt a nagyszüleimhez. Nagyapám, aki sajnos hatéves koromban meghalt, rendkívül művelt, olvasott ember volt. Minden kérdésemre tudta a választ, és rendkívül jól, egy gyerek számára is érthetően tudott mindent elmagyarázni. Neki köszönhetően szerettem meg a könyveket, az olvasást. A nagymamám sokszor három-négy órán keresztül mesélt nekem mesekönyvekből. A végén már kiöltötte a nyelvét, úgy mutatta, hogy nincs nyála a sok olvasástól. Kilenc-tíz éves koromban a tanító néni megkérdezte az iskolában, ki mit olvasott az elmúlt időszakban. Mire én mondtam, hogy naplót vezetek az olvasmányaimról. Elkérte, és az alapján állították össze Szőgyénben az iskolai könyvtárat. Imádtam olvasni, szinte faltam a könyveket. Emlékszem, akkoriban milyen hatással voltak rám Fekete István könyvei. Rajtuk keresztül megszerettem, megtanultam hallani és érteni a természet hangjait, neszeit. Sihederkoromban gyakran előfordult, hogy szabadidőmben a kora reggeli órákban felpattantam a kerékpárra és elkerekeztem a legközelebbi erdőbe, ahol egy kidőlt fa törzsére fekve hallgattam a reggeli erdő hangjait, szívtam teli tüdővel a májusi vagy az őszi erdő bódító illatát. Az utóbbi időben már inkább az interneten olvasok. Folyamatosan úgy érzem, túl sok új információ van ahhoz képest, amennyi a szabadidőm. Elképesztő gyorsasággal fejlődnek a természettudományok, főleg a fizika, az űrkutatás, a csillagászat... Szeretem a történelmet, figyelem a politikai életet. Nagyon izgalmas időszakban élünk. Örök életemben ezerféle dolog érdekelt. Talán ezért nem tudott úgy igazán, örvényként beszippantani a színház.

Pedig nem volt okod panaszra, hiszen a Tháliában igencsak elkényeztettek jobbnál jobb szerepekkel.
Nem tagadom. Talán csak az első szerepem volt kivétel, amit Csingiz Ajtmatov A fehér hajó című művében kaptam. Egy sebesült komszomolista voltam, aki kioktatta a szovjet tajgán élő törzs egyik tagját a mitikus hiedelmek hiábavalóságáról a kommunista realizmussal szemben. Az egyik vidéki előadáson négyen ültek a nézőtéren, az első felvonás után pedig ketten maradtak: a kultúrfelelős és a fűtő. Később valóban sok jó szerep talált rám. Kassán többek közt eljátszhattam Fábry Zoltánt az Egy tanú idézése című darabban. A katonaság után pedig megkezdtem a főiskolás éveimet Pozsonyban, ahol 1988-ban vörös diplomával és rektori díjjal végeztem. Tanáraim, a két szlovák színészlegenda, ifj. Emil Horváth és Štefan Kvietik kitartóan próbáltak rábeszélni, hogy menjek szlovák színházhoz. Miloš Pietor, a Szlovák Nemzeti Színház akkori főrendezője, későbbi igazgatója odaadta a névjegykártyáját is, hogy ha meggondolnám magamat, csak hívjam. Soha nem éltem a lehetőséggel, mert mindig úgy éreztem, hogy magyar színésznek magyar színházban a helye.

Ötvenévesen, friss nyugdíjasként viszont visszatértél az eredeti hivatásodhoz. Lelkileg hogyan élted meg ezeket a meredek változásokat? Hiszen a két világnak igencsak szűk a metszete...
Nagyon könnyen tudok alkalmazkodni a változásokhoz, és képes vagyok egyik napról a másikra radikális döntéseket hozni, mint például amikor láncdohányosként este elhatároztam, hogy ennyi volt. Tudat alatt azonban biztosan munkált bennem valami feszültség, mert megesett, hogy mikor még a rendőrségen dolgoztam, azt álmodtam, hogy egy olyan darabban kell játszanom, ami tíz éve nem ment, én meg a kulisszák mögött állok, és próbálok visszaemlékezni a szövegemre. Aztán fordult a kocka. Tóth Tibornak, a színház akkori igazgatójának a hívására visszatértem, és azóta az álmaimban a kerületi parancsnokságra megyek beszámolni az eredményekről, közben pedig azon izgulok, mit fogok mondani, mert sejtelmem sincs az aktuális ügyekről.

A tehetség és a nézők szeretete állandó. Ellenben mennyire kopik meg az emberben a színészmesterség eszköztára, ha évekig parlagon hever?
Amikor 2012-ben az Egy hölgy a Maximból című előadásban, az Abbé szerepében először jelentem meg újra a színpadon, kitört a nézőtéren a taps, ami nagyon meglepett és nagyon jólesett. Nem számítottam rá, hogy ennyi év elteltével is emlékeznek rám. Egyébként, amikor aláírtam a szerződést a színházban, tisztában voltam vele, hogy a kimaradt évek miatt nincs olyan színészi kondícióm, mint azelőtt. Ezért azt kértem az akkori és a jelenlegi igazgatótól is, hogy csak kis-közepes szerepeket osszanak rám. És ezen nem is változtattunk. Időnként azzal viccelődöm, hogy ha a halálom után csinálnának egy kiállítást a színpadi jelmezeimből, akkor az olyan lenne, mint a Varsói Szerződés tagállamainak a történelmi tablója. Van ebben némi túlzás, hiszen a Különös házasságban, a Magyar zombiban, az Edith és Marlene-ben, a Rómeó és Júliában, A velencei kalmárban, a Burundangában és sorolhatnám, civil szerepem volt. Beskatulyázásról nem beszélhetünk, de az egyenruhás szerepek valahogy mindig megtalálnak.

Hogy fogadta a társulat a visszatérésedet?
Valójában egy majdnem teljesen új társulatba csöppentem. Azok közül, akikkel korábban együtt játszottam és nagyon jó viszonyban voltam – Boráros Imre, Dráfi Mátyás, Holocsy István, Németh Ica, Benes Ildikó, Mák Ildikó, Varsányi Marika, Ropog József, Pőthe István –, már senki sem volt a színháznál. Mokos Attilán és a Tóth Tiboron kívül a többieket csak „látásból” ismertem. Jó időbe telt, mire megtaláltam a helyem a „fiatalok” között. Hamarosan viszont megint új szakaszba lép az életem, ugyanis novemberben betöltöm a „civil” nyugdíjkorhatárt. Ha lehetőség adódik, szívesen elvállalok egy-egy szerepet, a helyemet viszont szeretném átadni egy fiatal kollégának, mivel sok a végzős főiskolás, de nincs elég hely a színházban. Szeretnék végre több időt tölteni a feleségemmel is. A Covid alatt tudatosítottuk, hogy mi még ennyi év után is nagyon-nagyon jól kijövünk egymással. Mindent meg tudunk beszélni, és amit fontosnak tartok, tudunk évődni, viccelődni, nevetni együtt. A mai napig azt érzem, hogy számomra ő az igazi. Az Erzsébet-szigeten, rögtön a vízparton van egy kis házacskánk, pici dédelgetett díszkerttel, ami körül mindig van valami kedves teendő. Jólesik itt elüldögélni, elmélkedni, álmodozni.

A napokban mutatja be a színház Telihay Péter rendezésében Jókai Mór Az elátkozott család című darabját. Ezúttal milyen szerepben láthatnak a nézők?
A rendezői koncepció szerint három másik kollégámmal – Béhr Mártonnal, Bernáth Tamással, Szabó Viktorral – egyetemben több kisebb szerepben fogunk feltűnni. Egy adott darab jelenetein belül váltani a szerepeket mindig érdekes feladat. Jókai művének a mondanivalója az emberi kapcsolatokról, az emberek egymáshoz való viszonyulásáról örök érvényű. De lehet, hogy elfogult vagyok vele szemben, mivel ő ugyanúgy rajongott a növényekért, ugyanolyan fontos volt számára a kertje, és ugyanolyan sokat jelentett számára az Erzsébet-sziget.

Janković Nóra