A nyelv nem akadály, hanem kulcs

 Annak idején pont a gyatra szlovák-nyelv-tudásom miatt, az esélytelenek nyugalmával mentem a pozsonyi Színművészeti Főiskola felvételijére. Miután azonban elsőre felvettek, Budapestre már nem is mentem el. Nem bántam meg, mert nagyon jó közegbe kerültem. A magyar nemzetiségű diákokkal szemben pedig kifejezetten egyfajta pozitív diszkrimináció érvényesült, mindenkinek megadták az esélyt. Nekem az idegen nyelveknél mindig a nyelvtan okozott gondot, viszont jó a hallásom, és ez sokat segített a tanulásban, főleg a kiejtés elsajátításában. Az első félévben még előfordult, hogy inkább angolul mondtam, amit szerettem volna, vagy megkértem Hostomský Fannit, aki az osztálytársam volt, hogy fordítsa le. Egyszer aztán beugrott, hogy „a visszafogott lovak nem tudnak befutni a célba”. Megkértem az osztálytársaimat, hogy ha valamit rosszul mondok, javítsanak ki. Közben rengeteget olvastam hangosan szlovákul, hogy visszahalljam magam. Év végére, a tanáraim legnagyobb meglepetésére már magabiztosan tudtam kommunikálni. Harmadévben Michal Vajdička, az osztályfőnököm rendezésében kaptam lehetőséget a Jóakaratúak (Láskavé bohyne) című darabban. Ez volt az első, akkor még statisztaszerepem a Szlovák Nemzeti Színházban. Egyébként stresszhelyzetben azért még néha előjön a magyar akcentusom. Egyszer Zdenka Studenková azzal dicsért meg, hogy „keleti létemre milyen szépen beszélek szlovákul”. Meglepődött, amikor mondtam, hogy magyar vagyok. Sok munka volt leküzdeni a nyelvi hátrányt, de ha kitűzök magam elé egy célt, akkor megyek tűzön-vízen át.

Nagyon izgultál, amikor bedobtak a mély vízbe?

Anélkül, hogy valaha is azt éreztem volna, hogy egy személyiségformáló táborban veszek részt, nagyon sokat tanultam a tanárainktól. Persze ezen a pályán elengedhetetlen az önismeret, saját magunk külső szemmel figyelése, hogy minél inkább csiszolni tudjunk a játékunkon, és az minél letisztultabb legyen. Ettől függetlenül a Jóakaratúaknál volt bennem egy egészséges drukk. Egyébként maga a darab zseniális, bár majdnem háromórás. Fárasztó volt, de nagyon szerettük, mert a végén mi, egyetemisták ehettük meg a rántott húst, amit „pincérként” felszolgáltam a színpadon. Ekkor ismerkedtem meg Emília Vášáryovával, Milan Ondríkkal, Alexander Bártával és Jozef Vajdával. Később, az Alja Rachmanovova regénye alapján készült Orosz naplók (Ruské denníky) című előadásban, Roman Polák rendezésében, amit öt évig játszottunk, már nagyobb szerepem volt. Azóta több lehetőséget is kaptam, de az egyik legkedvesebb számomra a Sziasztok! (Čaute!) című, középiskolások részére készült darab, ami az iskolai bántalmazásról és zaklatásról szól. Az előadással arra szeretnénk rámutatni, hogy ha valakinek mentális problémája van, ne féljen pszichológushoz fordulni, hiszen ez éppolyan természetes, mint ha fogorvoshoz megyünk, mert fáj a fogunk. Az előadás a Young Europe IV: Unheard Voices EU-projekt keretében jött létre, és az ősbemutatója Szlovéniában, a Nova Gorica-i fesztiválon volt. Nagy élmény volt, ugyanis ott tapasztaltam meg először igazán, milyen jó érzés európainak lenni, hiszen annak ellenére, hogy különböző nyelveken beszéltünk, különböző kultúrákból érkeztünk, mégis ugyanazok a fiatalokat érintő társadalmi problémák foglalkoztattak minket. Közben bemutattuk a Gömböc (Guľôčka) című előadást is, amely Guy de Maupassant több novelláját ötvözi. Ebben a darabban a szerepem révén már olyan legendás színészek partnere lehetek, akiket korábban csak messziről csodáltam. Szakmailag nagy előrelépésként élem meg.  

Mindezzel párhuzamosan a Komáromi Jókai Színházban előbb a nagy sikerű Napfoltok főszerepében, majd a Hamletben, a Burundangában és a Pál utcai fiúkban is láthatott a közönség. Igaz, hogy Tóth Tibor, a teátrum akkori igazgatója szerződést kínált neked, de te visszautasítottad, vagy ez csak afféle városi legenda?

Tényleg így volt. A Napfoltok után, ami egy nagyon jól sikerült előadás volt, felajánlotta, hogy maradhatok, de akkor már mentem, mint a gőzmozdony. Volt olyan évad, amikor összesen nyolc bemutatóm volt. A társulat állandó tagjaként nem fért volna bele az életembe az a sok feladat, amire szabadúszóként igent tudtam mondani.

Ellenben szerepet vállaltál a Tóth Tibor által elindított The Art művészeti ügynökség égisze alatt bemutatott darabokban, amelyekkel rengeteget turnéztok, bejárva az ország magyar lakta régióit. Ezekben a vígjátékokban remekül belesimulsz a szerepeidbe. Mi kell ahhoz, hogy valaki jó „komédiás” legyen?

A zenére tudom ezt visszavezetni: a humorban, akárcsak a zenében, a ritmus minden. Egy poént megelőző vagy követő szünet időtartama kulcsfontosságú. Persze ehhez kell egy olyan fantasztikus rendező is, mint Hargitai Iván, aki a Komámasszony, hol a stukker? és a Művészet című nagy sikerű előadások után Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című darabját is rendezte. Számomra Szappan, a partjelző szerepe igazi örömjáték. A történet egy vidéki futballpálya öltözőjében játszódik, hozzám pedig a futball gyerekkoromtól közel áll, előbb Újfalu csapatában, majd középiskolás koromban a KFC-nél játszottam. Aztán választanom kellett: színpad vagy focipálya. De a mai napig nagy Barcelona-rajongó vagyok. Sőt, gyerekkori álmokat kergetve a Szlovák Labdarúgó-szövetségnél elvégeztem az edzői tanfolyamot is. Szlovákiában én vagyok az egyetlen diplomás színművész, akinek UEFA-licences edzői képesítése is van. Lehet, egyszer még hasznát veszem.

Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy színész szeretnél lenni, és hogyan reagált erre a környezeted?

Már alapiskolás koromban elkezdtem szavalóversenyekre járni. A Selye János Gimnáziumban Králik Zsuzsanna volt az osztályfőnököm, aki emberileg is rengeteget adott, és lelkesen támogatta a törekvéseimet, folyamatosan biztatott. A pszichológia is érdekelt, ezt egyfajta B opciónak tartogattam. Egy ideig a média világa is vonzott, azon belül a sportkommentátori vagy rádiós irány, de a harmadik évemtől már nagyon tudatosan a színművészetire készültem. A felvételi volt az első komoly visszaigazolás számomra, hogy jó úton járok.

Említetted a zenét. Fontos szerepet játszik az életedben?

Hétévesen kezdtem zongorázni, rendszeresen jártam versenyekre, több országos versenyt is megnyertem. Egy ideig élveztem, aztán jött egy hullámvölgy, de a zene akkor is rengeteget adott. Felmerült, hogy az alapiskola után konzervatóriumba jelentkezem, de időben rájöttem, hogy napi öt-hat órát gyakorolni túl magányos elfoglaltság lenne számomra, ehhez túl társaságkedvelő vagyok. A második ciklust azonban még kijártam, és bár technikailag egész jó zongorista voltam, bármit le tudtam játszani, nem találtam meg benne azt a szabadságot, amit a slam poetry szövegírásban igen. Ott a szavakkal, a szótagszámokkal úgy tudok zsonglőrködni, ahogy szeretnék. Talán 2017-ben volt egy tematikus slam poetry verseny Budapesten, azt megnyertem. A fődíj egy egyhetes Sziget-belépő volt, aminek nagyon örültem. Sűrű időszak volt, Laboda Róberttel, Gyenge Veronival, György Ádámmal és Dékány Nikolett-tel közösen megalapítottuk a Slam Poetry Felvidéket. Rengeteg helyen megfordultunk, idővel kialakult egy komoly „rajongótáborunk”.  Később elkezdtem elmerülni a zenére mondott szövegben, a spoken wordben, amely a slam poetry egy másik árnyalata. A zene számomra elválaszthatatlan a színháztól. Zenét ugyan nem írok, de dalszövegeket igen. A Trepp-pel létrehozott első, Ádám almái című előadáshoz, amely a fanatizmus veszélyeire és a traumák hatására mutat rá, több dalszöveget is írtam. A közelmúltban pedig a nagybácsikámmal, Skuta Miklós zongoraművésszel készítettünk egy közös lemezt, amelyen angolul mondtam fel haikukat. Rendkívül jó volt vele együtt dolgozni.

Hogy jött a Trepp megalapításának az ötlete?

A karvai színjátszó táborból ismertük egymást. Ez mindannyiunk számára nagyon fontos állomás volt, szakmailag rengeteget tanultunk, de emberileg is. Az improvizációk, a „bármiből bármit lehet csinálni” játék nagyon jól felkészített az egyetemre. Az első közös színházi munkánk, ami nagyon jól működött, a Hamlet volt Matusek Attila rendezésében, a komáromi színházban. Mivel mindannyian – Csikmák Katalin, Hostomský Fanni, Katona Eszter, Hégli Bence és Szebellai Dániel – Pozsonyban tanultunk, jött az ötlet, hogy létrehozzunk egy saját társulatot, egy olyan színházi teret, ahol szabadon kísérletezhetünk, miközben magas szintű művészi élményt nyújtunk a lehető legszélesebb közönségnek. Öt éve indultunk, de még mindig ugyanaz a lelkesedés hajt minket. Mindent mi csinálunk: gyártjuk a díszletet, építjük, bontjuk, pakolunk, pályázatot írunk, intézzük az adminisztrációt.

A Trepp előadásai komoly társadalmi kérdéseket vetnek fel. Ez tudatos döntés?

Igen, abszolút. Lehet, hogy a korunkkal is összefügg, de nagy bennünk az igazságérzet. Az előző generáció tagjai nem igazán szeretik nyíltan felvállalni a véleményüket, társadalomkritikát gyakorolni. Mi viszont szeretünk nyílt lapokkal játszani. Ha azt látjuk, hogy valami nem működik, akkor igyekszünk arra rámutatni, de nemcsak felvetjük a kérdéseket, hanem keressük a válaszokat is rájuk.  Egyébként ezt egy kőszínház vezetősége nem biztos, hogy be merné vállalni, mivel a nézőket inkább a könnyedebb darabokkal lehet bevonzani. Számunkra azonban ez egy küldetés.

A Trepp lépcsőin eddig meddig jutottatok el?

Senki sem tudja, milyen hosszú ez a lépcső. De úgy érzem, szakmailag elértünk egy olyan szintre, hogy egyre jobb és izgalmasabb projekteket tudunk felmutatni. Fontos számunkra, hogy hidat építsünk a magyar és a szlovák színházi közeg között. Mi nem bezárkózni akarunk, hanem nyitni. Hiszen, ha megnézzük: úgy a szlovák, mint a szlovákiai magyar kulturális élettér – a nagy országokhoz viszonyítva – nagyon kicsi. Mi olyan szakmai fúzióban gondolkodunk, amely mindenki számára érdekes és értékes lehet. Ilyen volt például a legutóbbi, Akcent című előadásunk, amely Pozsony multikulturális hagyományairól szól. Egy ideig a magyar előadásokat szlovák, a szlovák előadásokat magyar felirattal játszottuk. Viszont ebben az új produkcióban már négy nyelven beszélünk. Bemutatjuk, hogyan alakult a város különböző történelmi korokban, és milyennek képzeljük a jövőjét, vagyis egy utópiával zárunk. Közben még mindig játsszuk az Oly korban éltem én című előadásunkat is, amivel már több mint hetvenszer álltunk a közönség elé.

Tíz éve élsz Pozsonyban. A nyugalmas kisvárosi lét után könnyen megszoktad a lüktető nagyvárost?

Igen. Minden szempontból a lehetőségek városa. Ugyanúgy tud nyugalmat találni benne az ember, mint szórakozást, vagy teret arra, hogy nagyokat sétáljunk Kivivel, az ötéves border collie-nkkal. Jelenleg Kramáre városrészben lakunk albérletben, fent a dombon. A teraszunkról látni Pozsony nagy részét. Nagyon szeretem késő este nézni, ahogy megnyugszik a város. Egyetlen hátránya, ami egyébként a nagyvárosokra általában jellemző, hogy nagyon drága, főleg az ingatlanárak magasak. De Csehországban sem jobb a fiatalok helyzete. Egy időben sokat játszottam ott, egy Harry Potter-paródiában szerepeltem, ami közel száz előadást ért meg. Prágában, a Vencel téren lévő  Divadlo Palace-ban mutattuk be.

Több reklámfilmben és sorozatban is láthattak a szlovák közszolgálati televízió és a Markíza nézői. Milyen a viszonyod a kamerával, szeret téged?

Számomra ez komoly szakmai kihívás. Teljesen más „sportág”, mint a színház. Mások a szabályok, más a tempó, más a játék. Legutóbb, amikor a BAFTA-díjra jelölt Auschwitzi tetováló című Netflix-sorozat felvétele zajlott, ahol egy rabbit személyesítettem meg, azt éreztem, hogy ugyanúgy visszafogom magam, mint az egyetem első hónapjaiban, amikor még nem mertem szlovákul megszólalni. Ha sikerül felszabadultabban kezelnem a kamerák jelenlétét, és már nemcsak kívülről figyelem magam, mint a színpadon, hanem az operatőr szemszögéből is, akkor azt hiszem, jó lesz a viszonyunk. De, ami igazán fontos, az a színház.

Van olyan élethelyzet, mondjuk szabadság, utazás, amikor nem gondolsz a színházra, nem hiányzik a munkád?

Mivel eleve nem úgy tekintek a színházi vagy egyéb művészi feladataimra, mint munkára, ritkán tudom ezeket teljesen elengedni. Nyáron a nászutunkon három napig Cefalúban, majd Palermóban jártunk. Nagyon szeretem a Keresztapa-trilógiát, és a harmadik részben van az az ikonikus jelenet, amikor Al Pacino lányát lelövik, és ő némán ordítva tartja a karjaiban – gyönyörűen megkomponált, megrázó képsor. Ez a jelenet a palermói operaház lépcsőjén játszódik, és mi pont ott jártunk. Kiderült, hogy idegenvezetéssel be lehet menni, meg lehet nézni az egész épületet. Ha már ott voltunk Európa harmadik legnagyobb operaszínházában, kihagyhatatlan ziccer volt, hogy felvegyem a treppes sapkámat, és csináljak egy kis hírverést a csapatunknak. Szeretem megnézni a színházépületeket, ahogy utazásaink során a piacokat is. Nem szeretünk hotelban megszállni. Inkább bérlünk egy kis lakást, megkeressük a helyi kifőzdéket, éttermeket, vagy a piacon vásárolt alapanyagokból főzök valami jót. Szeretek új ízeket kipróbálni, új ételeket felfedezni. Szeretem kiélvezni az életet – a saját határainkon belül.

Ezek szerint a nyáron nősültél?

Igen. Leával (Lea Šaryová jelmeztervező – a szerk. megj.) még az egyetemen ismerkedtünk meg. Egy év után egy társbérletben kezdtük a közös életünket. Decemberben lesz hét éve, hogy együtt vagyunk. Komáromban a Burundanga és a Hamlet jelmezeit is ő tervezte, jó érzés volt együtt dolgozni vele. Idővel azonban váltott: grafikusként dolgozik, számára a színház világa túl „hektikus” volt. Emellett pilates-oktatóként is aktív. Az esküvőnket Bártfán tartottuk. Fantasztikus hangulatban zajlott, a magyar és a szlovák hagyományokat ötvöztük. Ott volt mindenki, aki fontos nekünk, család, rokonok, barátok, közeli ismerősök. El is sírtam magam a meghatódottságtól és az örömtől.

Erős az érzelmi kötődésed a családodhoz?

Természetemnél fogva fontos számomra, hogy jó kapcsolatot ápoljak mindenkivel. Van egy öt és fél évvel idősebb édestestvérem, aki politológus, bár más szakterületen dolgozik. Ő sokkal racionálisabb, viszont nagy művészetfogyasztó. Amióta felnőttünk, és elmosódott köztünk a korhatár, egyre jobb a viszonyunk. Hasonló a gondolkodásmódunk, az ízlésünk, sok mindent meg tudunk egymással beszélni. Anyai nagymamám Farnadon lakik,  pont tegnap voltunk nála kukoricát törni. Ha időm engedi, örömmel megyek segíteni neki a „férfimunkákban”. Szeretem a kétkezi munkát. A családi legenda szerint már hatéves koromban, bár még csak két téglát bírtam el, segítettem a betonozásnál. Apai nagyszüleim magas koruk miatt már idősek otthonában élnek. Próbálok hozzájuk is gyakran eljárni.

Öt éve szerezted meg a diplomádat. Lassan itt a tízéves gimnáziumi osztálytalálkozód. Mit fogsz mesélni magadról azoknak, akikkel az elmúlt években nem találkoztál?

Azt, hogy amiért dolgoztam, az álmaimat abszolút sikerült megvalósítani. Jó emberekkel dolgozom, jó projekteken, jó darabokban.

Janković Nóra