A most pillanata formálja a holnap valóságát

Jó volt újra találkozni és mélyebben megismerkedni Woody Allen darabjával. Bár valamikor régen láttam a filmet, és a Vígszínházban is megnéztem vagy huszonöt éve – Kern András és Hegyi Barbara főszereplésével –, az emlékeim már megkoptak. Most a feleséget, Nansyt alakítom, aki elhagyja Allant; őt Olasz István játssza. A szerepem nem nagy, de annál szerethetőbb. Időnként úgy éreztem, mintha Woody Allen írás közben minden idegszálával a főszereplők árnyalt és érzelmileg rétegzett karakterábrázolására koncentrált volna – a mellékszereplőket viszont inkább egy-egy női típusként jeleníti meg, kissé karikírozva, a tőle megszokott intellektuális, ironikus, gyakran abszurd humorral. Nansy is ilyen: egy kedves, apró epizód – de mégis örömmel játszom. Különösen jó élmény volt Béres Attilával dolgozni. Nagyszerű előadás született, a premier pedig elképesztő sikerrel zajlott le.

Ebben az évadban, miközben továbbra is a társulat tagja vagy, ez volt az első új szereped. A helyzeted a színházban jelentősen megváltozott 2020 óta, amikor igazgatóváltás történt, s a férjedet, Tóth Tibor színművészt, aki tizenhét éven át vezette az intézményt, Gál Tamás követte a poszton?

Még 2003-ban kerültem a színházhoz. Szinte azonnal bedobtak a mélyvízbe. Jöttek egymás után a darabok, a szerepek – és lehet, hogy furcsán hangzik, de én mindegyiket szerettem. Mindig arra törekedtem, hogy megtaláljam bennük azt, amitől szerethetőek lesznek – mert ha én nem szeretem meg az adott karaktert, a közönség sem fogja. Számomra mindig fontosabb volt a próbafolyamat maga – az az út, amely során a szerep testet ölt. Ezek között akadt néhány, ami valamilyen szempontból különleges élményként maradt meg bennem. Talán nem is a szerep nagysága, hanem a próbafolyamat minősége miatt. Mert inspiráló volt, mert valami újra tanított meg, vagy mert mélyebb rétegeket nyitott meg bennem. Egyszer valahol ezt az idézetet olvastam, hogy „a színész hol tényező, hol statiszta – az éppen aktuális hatalmak kénye-kedve szerint gurítható jószág”. Nagyon tanulságos számomra, hogy mindkét helyzetet átélhettem. Egyébként semmiféle rosszindulatot nem feltételezek a helyzettel kapcsolatban, csak azt érzem, mintha mostanában kevésbé lennék fontos. Legalábbis az elmúlt öt év ezt igazolja. Több munkára kaptam ígéretet a következő évadban. Remélem, a legközelebbi beszélgetésünkben már az újabb szerepeket elemezhetem. Az elmúlt időszak ugyan elgondolkodtatott, de egyúttal lehetőséget adott arra is, hogy más nézőpontból lássam önmagam. Steigervald Krisztián generációkutató egyik előadásában hallottam, hogy az X generációra jellemző, hogy a teljesítményük alapján identifikálják magukat. Nos, rájöttem: az, hogy én színész vagyok, csak egy vékony szelete a kerek egésznek. Az életemnek ugyanolyan fontos része, hogy anya, feleség, barát, testvér stb. vagyok. 

A próbafolyamatok során bejárt utakat emlegetted. Melyikre emlékszel vissza úgy, hogy tartósan meghatározó volt?

Martin Huba a főiskolán az osztályfőnököm volt, az ő rendezésében készült előadásokat – A félkegyelműt, a Három nővért és a Karamazov testvéreket – mindenképpen azok közé sorolom, amelyek különleges élményként maradtak meg bennem. A félkegyelműben Nasztaszja Filippovna karaktere volt nagyon izgalmas. A lénye talán tipikus példája annak, amikor a helyzetet, amibe beleszülettünk, nagyon nehezen tudjuk átírni. Nasztaszja Filippovna traumatizált gyerekkora foglya, és hiába érkezik meg Miskin herceg személyében a megváltás, nem tud élni vele. Újra belelép ugyanabba a folyóba, és visszatér Trockijhoz, aki az eltartója és egyben bántalmazója is. Hasonlóan izgalmas feladat volt Méhes László rendezésében az Edith és Marlene, amelyben a testvéremmel, (Holocsy Krisztina színművésznő – a szerk. megj.) együtt formáltuk meg a két ikonikus művésznőt. Tamási Áron Énekes madár című színművének a bemutatójához is egy nagyon szép, emlékezetes munkafolyamat vezetett. Magdó lelke közel állt hozzám, emberileg is mély nyomot hagyott bennem. Nagyon tudtam azonosulni a szerző által megírt igaz, tiszta szerelem erejével, ami hegyeket mozgathat meg. A színpadon való különleges létezés formáját tapasztalhattam meg Vidnyánszky Attila vezetésével. A zenés műfajból pedig a Méhes László által rendezett A padlás az egyik kedvencem, mert nem csupán mese felnőtteknek, hanem egy érzékeny, szimbolikus utazás az élet, a halál és az öröklét kérdései körül. A padlás maga egy szimbolikus tér, ég és föld között lebeg, akárcsak az emberi lélek az élet és halál határán. 2018-ban volt a bemutatója itt, a Komáromi Jókai Színházban, körülbelül ötvenszer játszottuk. A szerzőpáros eljött megnézni az előadásunkat Komáromba, és nagyon hízelgő volt a véleményük, szerintük ez az előadás benne van a legjobb háromban az eddig látottak közül. A következő évadban újra műsorra tűzzük, mert a színházunk felújítja az előadást.

Azt mondják, hogy nem jó, ha a házastársak egy helyen dolgoznak. Neked ráadásul a férjed a főnököd is volt. Milyen érzés volt vele együtt játszani?

Kezdetben eléggé frusztrált ez a helyzet, de Tibor mindig odafigyelt arra, hogy ne érhessen pozitív diszkrimináció és kivételezés a szereposztás tekintetében. Így a társulat egyenrangú tagjaként tudtam élni a színészi hétköznapjaimat. Színpadon talán annyiból volt egyszerűbb, hogy már egy pillantásából, egy apró gesztusából tudtam, mit gondol. Túl sokat ugyan nem játszottunk együtt, és olyanra sem volt még példa, hogy egy előadásban mindketten abszolút főszerepet alakítsunk. Emellett otthon, miután megszülettek a lányaink, ritkán beszéltünk a szerepeinkről. Nem igazán vittük haza a munkát. Ráadásul öt évig otthon voltam velük anyasági szabadságon. Amikor meghoztam ezt a döntést, tisztában voltam vele, hogy egy csomó szerep elmegy mellettem, de nekem a két lányom fontosabb volt. Évekig aktívan, igényük szerint anyatejjel tápláltam őket, amivel nem lehetett előre tervezni, így megoldhatatlan volt, hogy idő előtt visszatérjek a színpadra. Azt meg el sem tudtam képzelni, hogy valakire rábízzam őket, amíg olyan kicsik. Nem tudtam volna koncentráltan se próbálni, se játszani. Úgy érzem, jó döntés volt, mert sikerült megalapozni egy nagyon erős érzelmi kapcsolatot köztünk. Persze mindez nem valósulhatott volna meg, ha Tibor nem ugyanúgy gondolkodik a családról, mint én. Tíz éve voltunk együtt, mire megszületett Hanna, majd két év múlva Róza. Volt elég időnk egymásra, és arra, hogy összecsiszolódjunk. Tibort még akkor ismertem meg, amikor a komáromi színházban készült a vizsgaelőadására, a Liliomra, és játszott a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalben is. Én meg gimnazistaként gyakran bejártam apukámhoz (Holocsy István színművész, igazgató – a szerk. megj.). Köszönőviszonyban voltunk, de mivel tíz év köztünk a korkülönbség, teljesen másfelé vezettek az útjaink. Végül egy különös véletlen hozott össze minket: egy kisvárdai nyári színházi előadás, amelyben részt vett több akkori fiatal komáromi színész is. Tibi a főszerepet játszotta, és egy másik szerepre eredetileg a nővéremet hívták, de a kisfia lebetegedett, ezért nem tudta elvállalni. Így helyette engem kértek fel. Másodéves főiskolás voltam. És ott, abban a helyzetben valami elindult köztünk, ami azóta is tart.

Hiányoznak a közös színházi pillanatok?

Épp most készülünk egy közös munkára. Daniel Glattauer népszerű színpadi művét, a Párterápia című darabot visszük színpadra, Tibor The Art művészeti ügynökségének égisze alatt. A darabban egy házaspárt formálunk meg, akiknek megfeneklik a kapcsolata, és ezért terapeutához fordulnak. Izgalmas kihívásnak ígérkezik, hiszen ez az előadás egy kicsit rólunk is fog szólni, a saját életünkből fogunk meríteni, ugyanis huszonöt éve alkotunk egy párt, és ennyi idő alatt voltak megéléseink bőven.

Édesapád, Holocsy István legendás színművész volt. Látott téged színpadon valamilyen előadásban?

Csak egyszer látott színpadon, a GIMISZ bemutatóján, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadásban, amelyben Esztert, a női főszerepet játszottam. Utána feljött a színpadra, és a könnyeivel küszködve ölelt meg. Úgy éreztem, a halálával kihúzták a lábam alól a talajt. Az addigi életem, a világszemléletem, az önmagamról alkotott képem összeomlott. A hosszú gyászmunka elvégzése után tégláról téglára kellett újraépítenem a lelkemet, az életemet, a hitemet. Talán ennek a tragédiának köszönhetem azt a kereső utat, amit mostanáig bejártam. A miértekre választ keresve számtalan filozófiai, spirituális iránnyal ismerkedtem meg, amelyek meghatározták az eddigi életemet. Most már, 29 év távlatából látom, hogy mi mindenre tud megtanítani egy trauma és az abból kivezető út. Azóta is úton vagyok, és próbálom megérteni az univerzum, a világmindenség működését. Hiszem, hogy a halállal nem ér véget a létünk. Próbálok rá úgy tekinteni, mint egy kapura, ami átvezet egy másfajta minőségben való létezéshez. Ez a kapaszkodó segít nekem feldolgozni a feldolgozhatatlant. Talán ezért is fogalmazódott meg bennem egy fogadalom: hogy minden nap legalább egy emberrel jót teszek. Mint a Dunába dobott kavics, amely hullámokat vet, ez a pozitív energia is tovaterjed egyik embertől a másikig, majd – mint a bumeráng – visszatér hozzám, s így végtelen körforgásként létezik tovább. Én ebben a végtelen körforgásban hiszek. Ezért nagyon fontos, hogy érzelmi, lelki, gondolati síkon mi áramlik ki belőlünk.

A pozitív visszajelzés mindig jólesik, de egy színész fejlődéséhez az építő kritika is elengedhetetlen. Van, akinek a szavára különösen adsz?

Minden véleményt szívesen meghallgatok, és ilyenkor átgondolom, hogy az én nézőpontomból ez mennyire releváns. Tudom, hogy a családtagjaimtól kapott visszajelzés feltétel nélküli és jó szándékú. De az, hogy figyelek rájuk, nem jelenti azt, hogy automatikusan el is fogadom, amit mondanak. Az embernek muszáj a saját szemszögéből értelmeznie a külvilág üzeneteit. Nem lehet mindig mindenkinek megfelelni. A kritika általában arról szól, aki mondja. „Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: rajtam látsz törvényt saját magadról” – talán Weöres Sándor fogalmazza ezt meg nagyon pontosan a Ki minek gondol, az vagyok annak című versében. A legfontosabb, hogy önmagunkkal legyünk rendben.

Hogy érintett, hogy a pályád hirtelen lelassult?

Nem állítom, hogy mindez mindig könnyen vagy pozitívan érintett. De szerencsére olyan alkat vagyok, hogy igyekszem azt a bizonyos poharat mindig félig telinek látni. Akár a saját kis világunkat, akár a tágabb környezetünket nézzük, minden olyan elképesztő gyorsasággal és kiszámíthatatlanul változik, hogy emiatt nem is tartom érdemesnek hosszú távra tervezni. Vannak az életben olyan helyzetek, történések, amelyeket nem tudunk megváltoztatni. Amit viszont megtehetünk, hogy nézőpontot váltunk. Megnézem, mi az az erény, tanulnivaló, amit a helyzet gyakoroltat velem, és a tapasztalat által gazdagodva folytatom az utam. Hosszú távú vágyam – és egyben saját magamnak adott feladatom –, hogy megőrizzem a kíváncsiságomat, az új dolgok iránti nyitottságomat. És ahogyan eddig is, úgy a jövőben is szeretném élvezni a jelen örömeit, mert a most pillanata formálja a holnap valóságát, boldogságát. Egyik kedvenc mesém gyerekkorom óta az Óz, a nagy varázsló. Ebben Dorka azt mondja a kalandozásai végén: „Ha valaha még egyszer elindulok a boldogságomat keresni, nem megyek tovább a farmunk kerítésénél, mert ha ott nem találom, akkor biztos, hogy igazából el sem veszítettem.” Ez az időszak arra tanít, hogy a boldogságom nem külső körülmények függvénye.

Ha jól értem, akkor ennek a helyzetnek van pozitív hozadéka a számodra.

Nemrég a férjemmel együtt kaptunk egy-egy kisebb szerepet egy készülő, hatrészes sorozatban, amelyet Herendi Gábor rendez – a produkcióról azonban a szerződés értelmében egyelőre nem árulhatok el részleteket. Ugyanez igaz arra a másik sorozatra is, amelynek forgatása most kezdődik, és amelyben szintén egy kisebb szerepet játszom. Ezek az alkalmak nagyon sokat jelentenek, hiszen általuk új impulzusok érnek, amik feltöltenek. Emellett több időm jutott arra is, hogy támogassam a két lányunk szárnybontogatását. Soha nem terelgettük őket a színjátszás felé, mégis erősen vonzza őket ez a világ. A Covid idején vittük el őket először castingra – azóta a hetedik osztályos Hanna kisebb szerepekben feltűnt a Nagykarácsony, a Mesterjátszma, a BBC-Mozart című sorozatban, valamint több reklámfilmben is. Az ötödik osztályos Rozi pedig szerepelt Kerékgyártó Yvonne Együtt kezdtük című nagyjátékfilmjében, majd Herendi Gábor Futni mentem című vígjátékában már nagyobb szerepet játszott – ebben egyébként Hanna is látható volt. Egy Marvel-filmnek is részesei lehettünk pár éve Hannával, amit Szentendrén forgattak. Egy anya–lánya párost alakítottunk. A feladat nagyon pici volt, viszont annál nagyobb élmény volt testközelből nézni, ahogy Ethan Hawke és Oscar Isaac dolgozik. Jelenleg Rozi egy újabb izgalmas projekt részese lehet, ahol is Schell Judit és Nagy Zsolt gyermekét alakíthatja. Számukra ezek a forgatások hatalmas élmények.

A filmezés nem újdonság számodra, hiszen annak idején szerepeltél Juraj Jakubisko ikonikus filmjében, a Báthoryban, valamint Martin Repka Let bocianov című alkotásában is.

Jó ég, hány év telt el azóta? Legalább húsz. Nem sokkal azután forgattam ezeket az epizódszerepeket, hogy lediplomáztam a pozsonyi Színművészeti Főiskolán. Akkor már 28 éves voltam, ugyanis, mivel féltem a kudarctól, a gimnázium után nem színművészetire mentem, hanem aktív cserkészként a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolára, és csak miután ott lediplomáztam, és befejeztem az ezzel párhuzamosan végzett hároméves színitanodát Budapesten, jelentkeztem a színművészetire Pozsonyba. Elkerülhetetlen volt, mert egyszerűen hajtott egy egyre erősebb és erősebb belső késztetés. „Mindenben rend van, ebben hiszek. (…) Ez a szándék törődik velem, személyesen, büntet, vezet, elrendezi dolgaim, a mélybe taszít, minden pillanatban ellenőriz, építi körülöttem a világot és épít engem a világban, felhasznál. (…) Minden mögött a Gondviselés van: ebben is hiszek.” – írja Márai Sándor a Füves könyvben. Úgy gondolom, hogy nekem itt van tanulni- és fejlődni valóm, ebben a közegben. Talán ezért terelt a végzet – vagy nevezzük, aminek akarjuk – erre a helyre.

Abban is szerepe volt a gondviselésnek, hogy Komáromból Dunaradványra költöztetek?

Tibor az ország keleti végében, egy kis faluban, Nagyszelmencen nőtt fel. Mindig visszavágyott a vidéki életformába, és egy turnéról hazafelé tartva az egyik kollégája hívta fel a figyelmét erre a gyönyörű Duna-parti településre. A látvány, a panoráma annyira megragadta, hogy nem tudta kiverni a fejéből. Komáromi lányként eleinte nem voltam túl lelkes az ötlettől, de fokozatosan elfogadtam, és ma már úgy gondolom: életünk egyik legjobb döntése volt, hogy Dunaradványra költöztünk. Egy nagyszerű közösség tagjaivá váltunk. A gyermekeink itt jártak óvodába, itt kezdték az iskolát. Bekapcsolódtak a helyi színjátszó csoportba, az önkéntes tűzoltók csapatába, és olyan odafigyelést, szeretetet kaptak a helyi óvodában, kisiskolában, ami másutt el sem képzelhető. Meggyőződésem, hogy az itt eltöltött évek nagyban meghatározzák a személyiségfejlődésüket. Este, az előadás után pedig a húszperces út hazáig éppen elég arra, hogy letegyük a szerepet, és ráhangolódjunk a mindennapok valóságára.

A szőke Hanna és a barna Róza külsőleg is emlékeztet rád és a nővéredre az ő korukban. Mennyire más gyerekek ők, mint ti voltatok annak idején?

Abszolút látom Krisztivel magunkat a lányainkban. A mi generációnk még abban nőtt fel, hogy az elismerést teljesítményhez kötötték – akkor voltunk „jók”, ha hoztuk az elvárt eredményeket. Azóta azonban szemléletváltás történt a gyereknevelésben: mi már arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy saját egyediségükben értékesek és különlegesek. Vagyis a saját tökéletlenségükben tökéletesek. Ez a belső biztonság pedig bátorságot ad nekik ahhoz, hogy nyitottan és önazonosan éljenek a világ kínálta lehetőségekkel. Minket arra szocializáltak, hogy egyformának kell lennünk, mert aki kilóg a sorból, azzal gond van. Most az egyéniségek korát éljük. A gyermekeink számára a világ kinyílt, és ezzel olyan szabadság és annyi választási lehetőség adatott meg nekik, amiről az én generációm álmodni sem mert. Bízom benne, hogy megtalálják majd az útjukat, ahogy mi is. Mi pedig támogatni fogjuk őket ebben, még ha esetleg ez azzal is jár majd együtt, hogy ritkábban fogunk találkozni. A kötődés és a szeretet nem távolságfüggő. Az örökre az emberben marad.

Janković Nóra