A költő mint Ernő

„Immár Jandl Ernőre hajaz némely versem, / ifjan Árpád, vénen én is Ernő lettem” – olvassuk Tőzsér Árpád Kmpc című kötetének címadó versében. A szellemes költemény a négy azonos értékű költői alteregót megteremtő Fernando Pessoa szavával élve kivételes, tréfás autopszichográfia, azaz önlélekrajz. A szövegből kiderül, hogy Tőzsér Árpád a keresztségben Ernő (ahogy e sorok írója János), de az is, hogy a szerepjátszó költő „ernősége” olykor képes Ernst Jandl, a kísérleti (azaz konkrét) költészetéről ismert világhírű osztrák költő magyar alakmásává válni. Az Ernestus úr ciklus főhőse tehát paradox módon a távolságtartó önazonosság hangján szólal meg. Hasonló alapállás ez, ahogy Parti Nagy Lajos vershőse felfedezi magában Vajda Jánost: „Az ember egyre jobban lemenne önmagába, / na szép, ez igazán na szép, / ott belül egyre jobban Vajdajános, /nagyon hideg nyirokba lóg a lába, / s az arca nagyon szanaszét”.

A Tőzsérben élő Ernő, azaz Ernst Jandl nem pusztán önismereti adat, hanem akcióba is lép, szövegeket generál, nyelvi átműtéseket, bizarr redukciókat hajt végre, verses anekdoták hőse lesz. Például a kórházban négyszögesíti a tablettákat, vagy „holmi biopoétikák ihletésében” pár pillanatra tyúkhúrnak érzi a lábát, és mindig „abban a test- / részben lakozik, amelyik épp jajgat a fájda- / lomtól”. Ernestus úr határozott karakterré válik, megnyilvánulásaiban nemcsak az életrajzilag visszanyomozható osztrák költő (minden értelemben) konkrét szövegeinek visszfényeit ismerhetjük fel, hanem azt a korántsem illetéktelen szereplőt is, aki drámai erővel hatol be a Tőzsér-életrajzba és életműbe. Ez a dráma alaptónusát tekintve groteszk és tragikomikus.

A kiszolgáltatott és a nyelv valamiféle archaikus varázserejében bízó csodabogár alakjában bemutatott emberi esendőség szinte a visszaszoruló élet köznapi örömeihez intézett alternatív szerelmi vallomásnak hat. Ezek az örömök olykor testiek, de a legtöbbször a nyelv működésének megfigyeléséből adódó felismeréspillanatok, ilyenek például a járvány, a márvány és a zárvány szavak hangzásrokonságából, rímeléséből fakadó jelentésáthangolásokkal való játékok, ilyen a magyar nyelv hiányzó „genitáliáin” való kedélyes töprengés, vagy a hold és a hód szavak nyelvjárási „azonosságából” fakadó kaland.

Ernst Jandl egyik kedvelt verstechnikája volt a versszöveg magánhangzótlanítása. A csak mássalhangzókra redukált nyelv egyszerre rejtvényszerűen korlátozó és kalandosan nyitott. A kötetcím alapján akár rövidítésre is gyanakodhatnánk (hogy legalább egy irreleváns lehetőséget felvillantsak: az amerikai koreai közösség rádiójának pl. KMPC a rövidítése), de itt egy magánhangzóitól megfosztott szóról van szó, melybe a legkézenfekvőbb a komikus kampec dolóresz fordulat első szavát belelátni.

Rejtvényfejtőknek kötelező olvasmány a Pnttn tl című, totálisan magánhangzófosztott költemény. Ha türelmetlenek vagyunk, pár oldallal később a Pentaton tél című parányi remekmű a segítségünkre lehet a megfejtésben. Az ágakon gubbasztó, hangoknak megfeleltetett madarak egy pentaton dallamot alkotnak, mely itt is megbomlik, mint minden evilági harmónia a kötetben. Sőt: szimptomatikus az is, hogy a harmóniát csak véletlenül észleljük, a harmóniát alkotók rendszerint nem is tudnak kivételes helyzetükről. A létezés dallamívét csak kívülről lehetne felskiccelni és értelmezni. S mi, esendő emberek, jobbára csak az elrontott melódiák és az észre sem vett harmonikus sorok bizarr zenebonáját halljuk, miközben a shakespeare-i világszínpadon téblábolunk.

Csupa lendület és fantázia ez a ciklus, szellemes példatára vagy fél tucat versformának és beszédmódnak, melyeket az önirónia és a kérlelhetetlen szarkazmus hoz közös nevezőre. Ebben a ciklusban Tőzsér saját, allúziókkal és kultúrtörténeti utalásokkal gazdagon megfűszerezett költészetének önironikus variánsát is tanulmányozhatjuk: itt azonban az utalások és az analógiák szinte mindig paródiaszerűek.

„A konkrét költészet a folyamatos relativitás mágneses mezejében helyezkedik el, és úgy szabályozható, mint egy feed-back mechanizmus” – írta Szombathy Bálint. Tőzsér verseiben épp ez a nyelv anyagára fokozottan figyelő, kérlelhetetlenül materiális realizmus billen ki folytonosan a saját maga szabta kereteiből. A visszacsatolás, a visszatérés a párbeszéd körkörösségét jelzi. Az örök visszatérés a jel fizikai valóságához a hagyomány instabilitásának mutatójaként is elgondolható, hiszen épp a visszatérés segíthet tisztázni a használat során meghibásodott vagy feleslegessé vált funkciót és beszennyeződött jelentést. 

Tőzsér Árpád könyve saját, kivételesen gazdag és eredményes költői pályájának markáns pontjaihoz is vissza-visszatér, Ernestus úr éppúgy ott lappangott Mittel úrban, ahogy Mittel úr is jelen van Ernestus úrban.

Öregkori nyelvöltögetések: ezt a „pimasz” alcímet kapta a kötet. Az öltés szó azonban nem egyértelmű, nem csak a csúfolkodást idézi. Az egymásba öltött szavak, a hanghatások, egybehangzások, meglepő rímekkel „megstoppolt”, váratlan nyelvi keresztöltésekkel átvarrott, logikai hurkokkal egybekapcsolt szövegek keletkezéstörténetére is utal.
A Kmpc talán a legsziporkázóbban szellemes és humoros Tőzsér-kötet, s nyilván épp ezért válik szinte tapinthatóvá az idővel, a nyelv terhelhetőségével, a jelentés képlékenységével és esetlegességével, a véletlen kreatív lehetőségeivel és a költői szerepekkel, szereptévesztésekkel való szembenézés szépséges tragikuma.

Tőzsér Árpád: Kmpc. Öregkori nyelvöltögetések
Kalligram, Dunaszerdahely, 2025, 88 oldal