A kollektív bűn rövid magyarázata

Új világ

A kollektív bűnösség szellemi gyökerei régre nyúlnak. Még új változatukban is egészen a felvilágosodás vitáiig, amikor is a harmincéves háború fizikai és szellemi pusztításának következtében világossá vált, hogy Európát új elvi alapokra kell helyezni. A korabeli ismeretelméleti fejlődés okán az első megválaszolandó kérdés úgy hangzott: mi is legyen az új rend fő alkotóeleme? Az egyik válasz, hogy az egyén. Ebből ered az individualizmus. A másik szerint a közösség. Ebből pedig a kollektivizmus. Persze mindkét válaszból további kérdés következik. Az elsőből, hogy milyen egyén. Mi adja az emberi egyén társadalmi lényegét? A kollektivizmusnál pedig, hogy melyik közösség. Maradjunk most ennél!

Az világos volt a harmincéves háborút követően, hogy a vallási nem lehet, hiszen az katasztrófához vezetett. Az első szakaszban két másik közösségelvű elmélet vált sikeressé: a társadalmi osztály és a nemzet elképzelése. Azaz az osztálykollektivizmus és a nemzeti kollektivizmus. Később csatlakozik hozzájuk a faji kollektivizmus. Majd ezek kombinációja következik.

Ezek szerint a társadalom kollektívákból áll, melyeknek az egyén csak része, ezért alá kell rendelni a közösségnek (lásd Rousseau, majd a jakobinus diktatúra). A közérdek nem az egyéni érdekek összege, hanem fölöttük áll. A közérdeket a vezetők fogalmazzák meg, a többieket így nekik kell irányítaniuk. A domináns közösség (az osztály, a nemzet, a faj) mindenek felett áll, érdekei mindennél előbbre valók, amit úgyszintén értő vezetői fogalmaznak meg. A kollektivizmusnak éppen ezért valamilyen magasabb törvényre kell hivatkoznia, ami a szükségszerű harc valamelyik törvénye: az osztályharcé, a nemzetek harcáé, sőt a fajoké. De akár ezek kombinációja is lehet, hiszen szellemileg közel állnak egymáshoz. Így születhetett meg a nemzeti szocializmus vagy éppen Sztálin eszmefuttatása az osztályellenséggé váló nemzetekről, akikkel persze úgy is kell bánni, azaz elbánni. Kollektívaként, tehát a csecsszopótól az aggastyánig. A természet törvénye értelmében ugyanis mindegyikük ellenség.

A közös bűn errefelé

Nos, aki ebben nevelkedett, az így képes gondolkodni és érezni. Közép-Európában különösképpen, hiszen az itteni vezetőknek a fentiekkel még azt is igazolniuk kellett, hogy valamelyik nagyhatalom akaratából jutottak a pozíciójukba. A népnek ezért még azt is be kellett adni, hogy az adott hatalom uralma felettük miért is jó nekik. Szuverenitásuk elvétele miért jobb, mint a megszerzése. A fő érv ekkor, hogy a nemzeti ellenség, tehát a szomszéd nemzet miatt.

Ebben az esetben ők azok, akik kollektíve ellenség, és ebből ered a kollektív bűnösségük! Következésképpen a másik fél államának szétverése nemzeti hőstett, míg fordítva: a másikok kollektíve bűnösök az előbbi bomlásáért. Mindannyian, ugyanúgy, még a csecsemők is.

Következésképpen a közös, több nemzet által együtt alkotott állam szóba sem jöhet. Megjegyzendő: az uralkodó nagyhatalomnak szintén nem ez az érdeke, ezért az általa hatalomhoz segített kisnemzeti, kisállami vezetőknek sem. Az ő legitimitásuk forrása a harc szükségszerűségének ismételt nyilvános demonstrálása. „Harcolnotok kell, különben a másik osztály, nemzet alávet benneteket, s jön a nyomor, a kulturális elszegényedés, szóval minden emberi rossz. Az emberi életet irányító nagy törvény a harcot diktálja.”

Az ellenséghez fűződő viszony ezért kibékíthetetlen. Győzelem vagy vereség. A másik kollektíve ellenség, tehát minden tagja az, nézettől, kortól, nemtől függetlenül. Legfeljebb időleges fegyverszünetet lehet kötni vele, békét nem. A harc ugyanis törvényszerűen visszatér. Ez az ideológia adja hatalmuk értékrendi alapját – igazolva bármilyen visszaélést és embertelenséget.

Az egyén célja ebben a rendben az lehet, hogy a vezetők közé kerüljön. Akkor ő diktálhat. És persze élvezheti a magas rang minden előnyét. Ő az elit részévé vált, a többi pedig az általa is irányított közönséges tömeg. Ezen a ponton derül ki, hogy a kollektivizmus nem áll meg az ellenségnek nyilvánítottaknál, a maguk nemzetére, osztályára is kiterjed. A nemzeti (osztály)harc szellemében hierarchikusan kell megszerveznie mindenkit, és persze az alávetetteket fel és ki lehet használni az ellenséggel vívott harc nevében. Közben a harc ideológiájával elfedik az elit tagjainak visszaéléseit és gazdagodását.

Cserébe egy ellenszolgáltatást kap a tömegember: többnek tekintheti magát a nemzeti (osztály)ellenség minden tagjánál, tehát még a legkiválóbbaknál is. Lenézheti, megvetheti, ha lehetősége van, el is nyomhatja őket, csak mert ő maga a megfelelőnek nyilvánított embercsoport tagja. Teljesítenie ezért nem kell, az értékét a hovatartozása adja.

Ereje a közösségben gyökerezik. Maga kicsi, de vezetői uralmának elfogadásával többnek, értékesebbnek vélheti magát az ellenségnek nyilvánítottaknál. Ehhez lenézésük és persze előítéletek sokasága kell. Ezeket a vezetés folyamatosan termeli és terjeszti.

Csakhogy ily módon a másik fél kiválóságaitól is elválasztják magukat és nemzetüket. Az uralt tömegemberek csak azt kaphatják meg belőlük, amit a vezetők kiválasztanak, és úgy, ahogy ők magyarázzák. Az ilyen magyarázat fő célja pedig a harci kedv fenntartásával a maguk hatalma. Ebben a világban a teljesítmény megbecsülésén alapuló együttműködés nem válhat a két kultúra kapcsolatának alapjává.

Az üressé váló zsák

A 20. század kisnemzeti helyezkedései Közép-Európában részben ellensúlyozhatták azt, hogy egymás elleni harcuk során kiszolgáltatták magukat és szomszédaikat a térséget uralmuk alá hajtani szándékozó nagyhatalmaknak. A szomszéd felett aratandó nemzeti győzelmet előbbre valóként lehetett beállítani, még ha az a maguk és az egész térség szuverenitásának elvesztését is eredményezte.

A kicsik „szuverenitása” ezután abban állt, hogy a másiknál hatékonyabban igazodjanak a térség felett uralmat szerző nagyhatalom elvárásaihoz. Ő az, aki befolyással bír a vezetők kilétére, valamint az ország szellemi és gazdasági életére. Elvárásai kötelezők. 

A kicsi „szuverenitása” a maga nyelvének hivatalossá tételére, a kisebbségek nemzeti életének korlátozására, valamint a maga kultúrájának a nagyhatalom ideológiai elvárásaival történő összehangolására soványodik. Ezen belül saját vezetői irányíthatják. Ők pedig otthon a maguk helyezkedéseit teszik a nemzet fejlődésének lényegévé, az újabb és újabb hatalomnak való megfelelést pedig tisztelni való nemzeti teljesítménnyé emelik.

Hiszen egyébként az egész térség szuverenitásának elvesztéséért kellene felelniük. Arra kellene választ adniuk, hogy miért jó az egyszerű embernek, ha országa a korábbi nagyhatalmi státusát szétverő, helyezkedő, az egymást váltó nagyhatalmakat szolgaian kiszolgáló és a szomszédjai elleni nemzeti küzdelemben elmerülő, a legkülönfélébb embertelenségeket művelő és máig is védelmező alakulat. Szóval miért is jó ez? Miért is jobb ez nekik, mint ha vezetőik arra törekedtek volna, hogy szomszédjaikkal kölcsönösen támogassák egymást nemzeti fejlődésükben, és összefogva egy politikai közösséget alkossanak? Egy erős, nagyhatalmi státussal bíró államban.

A 20. század etnikai tisztogatásai és az elűzöttek vagyonának szétosztása persze anyagi előnyt jelentett, ám egyben azt is jelentette, hogy náci német, majd szovjet orosz befolyás alá kerültek. Ezt még el lehetett adni a szomszéddal vívott nemzeti harc sikereként. Napjainkban azonban a szomszédságban lévő, a globális versenyben elmaradó európai hatalmak immár nem a nemzeti emelkedést kínálják. A kicsiknek fő erőforrásukat magukból kellene meríteniük. Ám ez aligha lehetséges a kollektivizmus belső és külső hatásainak fenntartásával. Belül az éleződő globális versenyben alkalmatlan embereket emelnek a hatalomba maguk fölé. A szomszédjukkal pedig együttműködés helyett ismétlődő konfliktusokba bocsátkoznak.

Ez a felfogás immár nem a sikeres jövőt jelenti, hanem annak éppen az ellenkezőjét. Errefelé zavaros össztársadalmi egyveleget alkot az individualizmus úgyszintén eltorzult változatával, amelyik az egyént még a társadalom fenntartásának legfontosabb kötelességeitől is „megszabadítja”. Konfliktusaik sora ebben az országban dühöt, gyűlöletet teremt, ám egyet biztosan nem kínál: globális versenyképességet.

Napjaink szlovákiai kollektivizmusa nem emeli a nemzetet, hanem mélyre süllyeszti abba a válságba, amely a nyugati világban egyre hatalmasodik. Mélyre süllyeszti, védekezésre is képtelenné váló kis államként és kis nemzetként. Immár az uralkodó nemzeti kollektívát is lényegileg károsítja, legfeljebb néhány ügyeskedő hasznát szolgálja.

Ám most, a 21. században volna egy másik út.

Öllös László
A szerző politológus, a Fórum Intézet elnöke