A kíváncsiság az, ami nem enged megállni

Milyen érzés volt, amikor a neved az óriásplakátokon immár szerzőként is megjelent?
Nem érdekelt, nem hozott lázba. Sokkal inkább az kötötte le a gondolataimat, hogy a bemutató eredeti időpontját szervezési okokból három hónappal előrébb hozták, így nem maradt időm arra, hogy hagyjam leülepedni a szöveget, eltávolodjak tőle, újracsiszoljam. Sokan csodálkoznak, honnan vettem a bátorságot egy saját darab megírásához, miközben ez csak kőszínházi viszonyok közt az első, független társulatok, alkalmi formációk már több szövegemet színre vitték. Ez a mostani kifejezetten a Szívritmuszavar című előadáshoz született, és nem tekintek olyan irodalmi műként rá, amely a színpadtól függetlenül, például nyomtatásban megállná a helyét. Választhattam volna a biztonsági játszmát is, és ismét színpadra adaptálhattam volna egy klasszikus művet, mint a Tháliában a Szentivánéji álmot, vagy a Tartuffe-öt, de abból nem tanulhattam volna annyi újat. Ebből viszont iszonyatosan sokat sikerült. Fejlődni szeretnék, és ehhez szerintem elengedhetetlen, hogy fejest ugorjunk a bizonytalanba.

Milyen szempontból?
Minden téren: a dramaturgiától kezdve a rendezésen át egészen a színészvezetésig. Sokkal nehezebb „hazai pályán” instruálni a kollégákat. Sajnálom, hogy viszonylag későn tudtak azonosulni az elképzeléseimmel, csak a főpróbahétre értek össze a szálak. Lehet, hogy ez elkerülhető lett volna, ha korábban kezdhetünk díszletben próbálni, technikával. Valahol könnyebb is egy saját darabot megrendezni, hiszen nem kell egy idegen szöveget ízekre szedni: az ember pontosan tudja, mi miért került bele, mit miért írt. Éppen ezért tudott egyszerre vicces, meglepő vagy akár bosszantó is lenni, amikor a kollégák leragadtak egy-egy mondatnál, és mögöttes tartalmat kerestek, pedig az ott pontosan csak annyit jelentett, amennyi le volt írva. Nem klasszikus színházi szövegről beszélünk, rengeteg benne a zaj, mint az életben, és van, amikor tényleg azt mondjuk ki, amire gondolunk. Színészvezetésben még bőven van mit fejlődnöm, mert bár az egészet látom, de azt nem tolmácsolhatom a szereplőknek jelenetenként. Mert a színész nem folyamatábrát és rendszert lát, hanem pillanatnyi motivációt. Viszont örülök, hogy tudok bízni a színészekben, és bátran merem állítani, hogy nem volt még olyan előadásom, ahol ne tettem volna meg mindent azért, hogy a kollégák színészként a legjobban jöjjenek ki belőle. A három főbb szereplő, a tragikus triász – Szvrcsek Anita, Hostomský Fanni és Béhr Marci – játéka például nagyon sokat hozzátett a darab sikeréhez.

Miért erre a témára esett a választásod?
Rengeteg téma foglalkoztat, egy könyvesboltban is nehéz levenni 100 könyv közül a legjobbat. Talán nem is lehet. Amikor felmerült a lehetősége, hogy a 2025–26-os évadban saját darabomat rendezhetem meg, átnéztem a műsortervet. Valami teljesen más hangvételű, más tematikájú előadáson kezdtem agyalni, mint ami alapvetően adott volt az évadban, de mégsem akartam, hogy kilógjon. Szeretek rendszerben gondolkodni. Mivel korábban is láttam a kollégáimat a Hapcikirályban hangszereken játszani, és tudom, milyen remek zenészek, ráadásul én magam is játszottam zenekarban, már egy ideje foglalkoztatott egy zenés, koncertszínházi jellegű projekt. A családi minták és sémák, amelyekkel nap mint nap találkozunk, pedig mindig is érdekeltek. Ha figyelünk a körülöttünk lévő emberekre, láthatjuk, hogy szinte mindenki cipel valami súlyt az otthonról hozott batyujában. Végül ez a két irány – a zenés színház és a családi minták okozta sérülések – ért össze a darabban. Mire azonban ez a kettő valóban összeállt, számtalan szakmai vita, brainstorming és látványos, de üres ötlet merült fel, majd parázs nélkül hunyt hamvába. És közben mégis meg- megszülettek a csodák Miki Lacival (Miklós László, az előadás dramaturgja – a szerk. megj.). Tudtam, hogy érteni fogja a gondolatmenetemet, és mivel nem először dolgozott szerzői színházban, biztos voltam benne, hogy ő lesz a megfelelő alkotótárs.

Ha tíz év múlva azzal kopogtatna be hozzád valaki, hogy szeretné színpadra vinni a Szívritmuszavart, milyen tanácsot adnál neki?
Azt mondanám, húzza ki a felét, aztán írjon hozzá két jelenetet, és azokat is vágja meg csontig.

Ha te magad is úgy látod, hogy ráfért volna a szövegre némi feszesítés, akkor miért nem rövidítettétek le?
Mert makacs vagyok és önfejű, és azt éreztem, ha elkezdem húzni a szöveget, épp az veszne el belőle, amit meg akartam mutatni. Nem színházat akartam színpadra állítani, hanem életet: töredezett, filmszerű pillanatokat. Írás közben végig filmes jelenetekben gondolkodtam, ami később sokszor nehézzé tette a színpadra adaptálást, még úgy is, hogy Miklós László dramaturg végig mellettem volt ebben. A folyamat közben jöttem rá, hogy bár a dialógusokkal magabiztosan bánok, a darab egészének a ritmusát nehezebben érzem, ezért a jövőben már az első lépésektől fontos lesz számomra a csapatmunka. Az életünk tele van külső‑belső zajjal, és rengeteg fölösleges mondat hangzik el, mire végre kimondódik valami lényeges, valami, ami fáj, előre visz vagy megmagyarázza, miért cselekedtünk úgy, ahogy. Én ezt a valóságot akartam megmutatni. Van, akit ez azonnal beszippant, és van, akit nem érint meg, de azt látom, hogy akit igen, azt nagyon. Meg vagyok róla győződve, hogy a Szívritmuszavar vásznon még jobban működne, ott akár egy‑két évnyi utómunkára is lehetőség lenne. Húzhatnék belőle, hozzáforgathatnék, kronológiailag sokkal több vágást engedhettem volna meg magamnak. Az ember látja a fejében, hogy egy jelen idejű jelenet után van egy gyors gyerekkori flashback, csak amikor megérkezik a több száz kilós díszlet, és nem úgy mozog, mint egy tollpihe, az sok mindent keresztülhúz. A tempót és a ritmust biztosan.

Nem lehet, hogy a filmkészítés iránti érdeklődésed részben abból fakad, hogy az örökösen újat kereső személyiséged miatt számodra tíz-húsz alkalommal eljátszani ugyanazt a szerepet egy idő után unalmassá válik?
A próbafolyamatokat általában jobban szeretem, de minden előadásban megtalálom azt a pontot, ami miatt örömmel tudok azonosulni a karakteremmel. A jelenidejűséget kifejezetten szeretem, ugyanakkor az üresjáratok fárasztanak. Sokkal jobban érzem magam, ha az idő minden perce értelmesen és hasznosan telik. Ha egy szerep teljesen leköt. Az utóbbi pár évben nem igazán volt lehetőségem színpadon ezt megélni.

Az előadást a szakma visszafogottabban fogadta, miközben a nézők körében kifejezetten erős a pozitív visszhangja. Számodra melyik visszajelzés bír nagyobb súllyal: a szakmáé vagy a közönségé?
Alapvetően a nézőkben kell gondolkodnunk. Az már egy másik kérdés, hogy mit várnak el tőlünk, hiszen rendkívül széles a spektrum: mire van igényük, mire befogadóak és mire nem. Csinálhatnék előadást húsz szakmai embernek, de annak végső soron mi értelme lenne? A színház elsősorban a nézőkért létezik, és nem gondolom, hogy bennük ne lenne szakmai igényesség. Örülök, hogy az előadásom beszédtéma. Nagyon szeretném, ha egyszer megvalósulna az, hogy a nézők tényleges igénye fenn tudna tartani egy produkciót.

Egy hosszabb, sűrű időszak van mögötted: 2024 őszén bemutatták a Pressburgot, amelyben főszerepet játszottál, nem sokkal később elindult a TV Joj harminckét részes Ranč című sorozata, amelyben komolyabb szerepet kaptál, és közben a színház repertoárjának szinte minden darabjában színpadon vagy. Hogyan élted meg a sikert, a rengeteg megkeresést, a médiafigyelmet és a telt házas közönségtalálkozókat?
Őszintén szólva nem igazán jutott el hozzám, mert akkoriban egy nagyon komoly változás történt a magánéletemben, ami miatt mindez érzelmileg teljesen távol maradt tőlem. Sodródtam az eseményekkel. Minden energiámat lekötötte a színház, a forgatás és a magánéletem. Közben meg az az érzésem, hogy az utóbbi időszak jóval szellősebb volt színészként. Nem mondom, hogy unatkoznék, de bőven vannak még tartalékaim. Igaz, hogy az Egy piaci napban például folyamatosan színpadon vagyok, ami kívülről nézve fárasztónak tűnhet, de a végére sosem a fáradtságot érzem. A Föltámadás sem igényelt olyan típusú koncentrációt, mint amikor az embernek elejétől a végéig el kell vinnie egy darabot a hátán. Fontos jelenetek, de közben van lehetőség levegőt venni. Én pedig úgy érzem, ennél bőven több a kapacitásom, szeretek mindent maximális erőbedobással csinálni.

Volt valaha olyan példaképed, akinek a művészi hozzáállását iránymutatónak tekintetted?
Tinédzserkoromban, ha megkérdezték, mindig Kaszás Attilát mondtam, bár ez akkor még nem volt igazán tudatos, hiszen a koromból fakadóan nem követtem a munkásságát. Láttam őt A padlásban, ami nagy élmény volt, de ennyi volt a személyes kapcsolódásom. Volt egy tíz év, amikor határozottan elutasítottam a példaképet mint olyat. Károsnak gondoltam. Jelenleg is individuumként tekintek magamra, viszont már sokkal tudatosabban látom, ki az, akire valóban felnézek. Például Jordán Tamásra. Színházat alapított, tömegeket mozgatott meg, és évtizedekig volt fontos és meghatározó alakja a magyar kulturális életnek. Máig játszik. Elképesztő, hogy nyolcvanhárom évesen is mennyi energia van még benne.

A padlás című musicalben Presser Gábor kifejezetten Kaszás Attilára írta a Rádiós szerepét. Milyen érzés megformálni egy ilyen ikonikus szerepet?
Igyekeztem nem foglalkozni ezzel, nem akartam rágörcsölni arra, hogy a szerep egybefonódik Kaszás Attila alakításával. Amikor megtudtam, hogy nekem kell átvennem Béhr Marcitól a Rádiós szerepét – akinek a hangfekvése miatt már nem volt kényelmes a dalok éneklése –, arra koncentráltam, hogy a saját színészi eszközeimmel minél jobban belehelyezkedjek a már meglévő konstrukcióba. Hiszen ez egy szerepátvétel egy felújított darabban, ahol nem hathetes próbafolyamat áll rendelkezésünkre, hanem mindössze öt-hat nap, ami sokkal intenzívebb és koncentráltabb munkát igényel. Csak az első előadás után néztem meg újra a vígszínházi előadást, és rájöttem, hogy van benne valami egészen varázslatos. Bízom benne, hogy ezt a varázst nekünk is sikerült megteremteni. A darabot mindig nagyon szerettem, Szombathelyen már játszottam benne, akkor Üteg szerepét osztották rám, de amióta megszületett a kislányom, sokkal mélyebben hat rám. A második felvonásban, amikor felcsendül az Örökre szépek című dal, mindig nehéz megküzdenem a rám törő érzésekkel, és visszatartani a könnyeimet. Ebben benne van az is, hogy ahogy telnek az évek, egyre erősebben tudatosul bennem: egyszer elveszíthetem azokat az idősebb rokonokat és barátokat, akik fontosak számomra.

Kívülről nézve lendületesen ível felfelé a karriered, sokan azt mondanák, elérted a csúcsot. Saját megítélésed szerint hol tartasz most a pályádon?
Nincs bennem ilyen érzés. Viszont ha belegondolok, hogy húszéves koromban milyen narratíva mentén képzeltem el a szakmai pályámat, akkor azt mondhatom, hogy bejött. Jelenleg még nagyon sok erőtartalék és kreatív terv van bennem, ezért azt érzem, nem elégedhetek meg azzal, amit eddig sikerült letennem az asztalra, nem kényelmesedhetek bele. Még akkor sem, ha ebben benne van az is, hogy időnként kockáztatnom kell – mint a Szívritmuszavar esetében is. Mostanra kitapasztaltam, mik az erősségeim és mik a gyengéim. Szóval nemhogy a csúcsán, sokkal inkább az elején vagyok a pályámnak, csak végre tudatosan kezelem.

Ritkán találkozom olyan emberrel, akiben ennyi energia, lelkesedés és elhivatottság ilyen fokú tudatossággal és kreativitással párosul. Hol vannak a hiányosságaid?
Alapjáraton nagyon lusta vagyok, szeretek pihenni és kikapcsolni – ezt a szerelmem, Sára (Gál Sára színművész – a szerk. megj.) is megerősítheti. Színészként is rengeteg elmaradásom van: a szlovák és az angol kiejtésemet csiszolnom kellene. Részben kényelmességből, részben időhiányból nem foglalkoztam ezzel eleget, és nem vagyok elégedett. Egy ideális álomvilágban évente leforgatnék két filmet vagy részt vennék két előadásban mint színész vagy rendező, a kettő között pedig valahol Japánban, Thaiföldön vagy Afrikában gyűjtögetnék anyagot, jegyzetelnék, akár írnék is. Engem egyszerűen hajt a bennem lévő elemi kíváncsiság. Ezért szeretek utazni: helyeket, ízeket, embereket megismerni. Nem vágyom arra, hogy kiszakadjak innen, nincs bennem elvágyódás – csak elképesztően érdekel minden, ami körülvesz minket, ami ismeretlen. És ebbe az is beletartozik, hogyan gondolkodnak mások: milyen érvekkel győzik meg magukat arról, hogy az a gonoszság, amit cselekszenek, vagy az az elfajult eszme, amiben hisznek, valójában jó – hiszen „mindenki jót akar”. A nyáron Észak- és Közép-Olaszországot autóztuk végig bérelt kocsival. Végigautózás helyett talán jobb szó lenne a végigettük. Szeretem a különböző nemzeti konyhákat: indiai, thai, mexikói, mediterrán, bármi jöhet. Szeretek kísérletezni is, időnként saját magam készítem el ezeket az ételeket. Amikor Kassán a Tartuffe-öt próbáltuk, rendszeresen betértem egy helyi étterembe, ahol fantasztikus rament készítenek. Pozsonyban – amit először a Pressburg forgatása alatt ismertem meg, most pedig, hogy Sárával kétlaki életet élünk, viszonylag sokat vagyok ott – látom, hogy nem csupán egy nyitott, elfogadó, multikulturális város, de sok autentikus étterem van, így nekem maga a paradicsom.

A Kassán megrendezett Szentivánéji álomban sok volt az aktuális társadalmi, közéleti, politikai kiszólás, a Szívritmuszavarban viszont teljesen mellőzted ezt a vonalat. Eleged lett abból, hogy „mindenki jót akar”, csak közben egyre jobban polarizálódik a társadalmunk?
Abszolút az emberi viszonyokra fókuszálok most. A Thália Színházban áprilisban mutatjuk be a rendezésemben A kutya különös esete az éjszakában című előadást – krimi is, meg nem is –, amely egy autista spektrumzavarral élő fiú történetét meséli el. A fiú túllép a saját korlátain, és minden nehézség ellenére kitart. Nem adja fel, nem panaszkodik, miközben mi is hányszor találkozunk olyan emberekkel, akik a körülményeiket hibáztatják, és nem mernek változtatni. Pedig az igazi fejlődéshez aktív részvétel kell. Ahogy a fiú példája is mutatja: az önfegyelem, a kitartás és a bátorság, hogy szembenézzünk a saját akadályainkkal, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valóban alakítsuk az életünket, legyen szó munkahelyről vagy magánéletről. A történet erőteljesen üzeni: ha nem lépünk, ha nem próbálkozunk, nem várhatunk eredményeket. A Szívritmuszavar is ezzel rezonál. A változás mindig bennünk kezdődik. És, ha nagyon specifikusan nézem, akkor csak a sok pici egyén tud egységben változást okozni. Az életünket teljesen átszövi a politikai megosztottság, és most egyszerűen nem akarok ezzel foglalkozni. Persze lehetnék divatos, ha beszólogatnék a rendszernek, de pontosan ezért nem szeretnék, mert közben éppen az emberi kapcsolatokra nem figyelünk oda. Úgy is tudjuk, hogy a rendszer rossz. Mindegy, ki hova szavaz, mindenképp szidja a körülményeit. Egy emberi, emberközeli évadban gondolkodom. Szeretném kitakarítani az életemből a „mocskot”, mert az, amikor ember embernek farkasa, a szélsőséges gondolkodás nem fér bele az értékrendembe. Láthattuk Klaus Mann Mefisztójában vagy Büchner Woyzeckjében is, hogy mindez hová vezethet.

Volt, hogy egy ötletet amiatt vetettél el, mert úgy érzed, a jelenlegi közegben nem lenne jó döntés hozzányúlni?
Ilyen szempontból nézve nem volt. Sok téma foglalkoztat: vannak egészen aktív fázisban lévők is, és vannak olyanok, amelyek még csak ködös elképzelésfoszlányok. Ezekről konkrétan nem szeretnék beszélni. Ez ilyen Szun-ce-vibe, illetve sztoikus gondolkodói alapelv: a terveinkről ne nagyon beszéljünk, mert ha nem valósul meg, csalódunk saját magunkban, vagy megvalósíthatja más helyettünk. Viszont ha egy kicsit beszélünk róla, akkor az már feladatként, célként jelenik meg előttünk, és jobban törekszünk arra, hogy megvalósítsuk. Morzsákat elhinthetek, de konkrétumot nem fogok. Jelenleg egy kamaradarab foglalkoztat a szülők és gyermekük kapcsolatáról. Emellett egy nagyobb volumenű, mozgóképes projekten is dolgozunk, de erről többet egyelőre nem szeretnék elárulni. Nagyon foglalkoztat egy történelmi dráma is, amelynek a főszereplője Trencsén vármegye tartományura lehetne. A 13–14. század fordulóján ő volt Magyarország egyik legerősebb ura, gyakorlatilag az ország első oligarchája. Az általa uralt területeken olyan uradalmat hozott létre, amely teljesen független volt a királyi hatalomtól: saját várakat birtokolt, saját hadsereget tartott fenn, önállóan szedett adót. A környék politikai és gazdasági irányítása gyakorlatilag az ő kezében volt, ami jelentősen gyengítette a királyság egységét és a központi hatalom befolyását. Még nem vagyok benne biztos, hogy én vagyok a megfelelő személy ennek megírására, de még bármi lehet. Közben pedig forog a fejemben egy komikus, szívet melengető pár perces kisfilm ötlete is, mondhatni egy Szívritmuszavar spin-off, amelyben gyerekek megszöktetik a karácsonyi vacsorának szánt pontyot a kádból. Egy amolyan kölyök heist-film.

Ha már egyszer film: van olyan tétel, idézet, mondat ebből a közegből, amit megszívlelendőnek tartasz, ami sokat adott?
Több ilyen is van, az egyik Quentin Tarantino mondása, mely szerint a filmkészítéshez nem feltétlenül iskolákon keresztül vezet az út. Szerinte a legfontosabb a mozi iránti szenvedély: az, hogy valaki falja a filmeket, érti a nyelvüket, és mer alkotni. Ha ez a szeretet valódi, abból nem születhet teljesen érdektelen mű, mert a film iránti tisztelet, lelkesedés és a kíváncsiság átragad a nézőre. Ugyanez szerintem igaz a színházra is.

Janković Nóra