A két világháború közti jugoszláviai magyarság Budapest és Belgrád szorításában – beszélgetés Hornyák Árpád történésszel

Amikor a két világháború közti csehszlovákiai magyarságról beszélünk, általában meg szoktuk állapítani, hogy az akkori állam a mindenfajta represszió és diszkrimináció ellenére toleráns is volt a magyar kisebbséggel szemben. Ezzel párhuzamosan mi volt a helyzet a Szerb–Horváth–Szlovén királysággal, illetve azzal a mintegy 20 évvel, amit ebben a jugoszláv államkeretben töltött el a magyar kisebbség? 

A toleranciát csak annyiban tartom alkalmazható kifejezésnek, hogy az állam megadta a magyar kisebbségnek azt, amire annak minimálisan szüksége volt. A kisebbségi klauzulák, amelyek a békeszerződésben fel voltak tüntetve, minden kisebbség számára garantálták azokat a létminimumokat, amelyeket az államnak, a többségi nemzetnek a kisebbség irányába tanúsítania kellett. 

Ezen túlmenően azonban a magyar kisebbséggel kapcsolatos alaphozzáállás a bizalmatlanság volt. Azt lehet mondani, hogy ez talán nem is volt megalapozatlan, hiszen a jugoszláviai magyarok sem nagyon tudták elképzelni azt, hogy míg korábban egy államalkotó nemzet részét képezték, addig egyik napról a másikra beletörődnek a kisebbségi helyzetbe.

Ezen túlmenően a bizalmatlanságot az is táplálta, hogy a magyarlakta régiók jelentős részben az anyaországgal voltak határosak. Tehát csak egy vékony vonal választotta el egy nemzet két részét, amelyek így pillanatokon belül egyesülhettek, ha olyan helyzet alakul ki. 

És milyen helyzet a nyílt represszióval, illetve az erőszakos asszimilációval?

Nyílt represszióról különösen az első években lehet beszélni, tehát a határváltozás után, illetve a békekötést megelőző és azt követő időszakban. 1920-ig azért történt ez így, mert addig nem volt bizonyos, hogy hol lesznek azok a bizonyos államhatárok. Ha ki is voltak jelölve, még nem szentesítették azokat. Tehát volt egy bizonytalansági tényező, ami miatt ez a bizalmatlanság felerősödött, és nyílt represszióban is testet öltött. Ennek volt következménye az elüldözés vagy a távozást kikényszerítő befolyásolás. 1922–23-at követően a represszív elemek visszaszorultak, legalábbis nem voltak már nyíltak.

Ám finomabb módszerekben mégis testet öltöttek, például extra adók kivetésében. Vagy mondjuk kulturális téren ellehetetlenítették a magyar színjátszást, valamint fokozott cenzúrának vetették alá a magyar lapokat. Ezek hullámzó mértékben, de gyakorlatilag az egész korszakban jelen voltak.

Hogyan lehet jellemezni a jugoszláviai magyar kisebbség egészének attitűdjét az új állam irányába? Mennyire voltak elfogadóak, pragmatikusak, s változott ez társadalmi csoportonként?

1920. június 4-e után gyakorlatilag mindenki számára egyértelművé vált az, hogy ez bizony nem egy rövid lejáratú időszak lesz, s az új helyzethez alkalmazkodni kell. Tehát nyilvánvalóan előtérbe került a pragmatizmus. Ugyanakkor azt hiszem, nagyon-nagyon kevés ember gondolta úgy, hogy az akkori helyzet végleges lenne. Ez abból a megfontolásból is táplálkozott, hogy hiszen itt mégiscsak volt egy egységes ország ezer éven át, amit most hatalmi szóval változtattak meg – de ez valószínűleg nem lesz örökös, hanem majd „visszaállnak a dolgok a régi kerékvágásba”.

Ugyanakkor alkalmazkodni is kellett az új körülményekhez, az új állam polgárává kellett válni, használva a törvényadta lehetőségeket. Ez a törekvés 1921–22, a Magyar Párt megalakulása után öltött testet, amely folyamatosan hangsúlyozta a lojalitását az új állam iránt. Aztán különösen a 30-as évektől kezdődően – amikorra a Magyar Párt meg is szűnt – vált az egész egyfajta „hűségmozgalommá”. Ennek kicsúcsosodása egy, a kisebbségi magyar politikum által kiközösített személy, bizonyos Szántó Gábor nevéhez fűződik. Ő egy szabadkai orvos volt, aki a jugoszláv kormánnyal együttműködve szervezte meg a mozgalmát, amely a jugoszláviai magyarok részéről folyamatosan hangsúlyozta az állam iránti lojalitását. Tehát összességében azt mondhatom, hogy volt egy beletörődés az adott helyzetbe, amelyet azonban aligha tartottak vélegesnek.

Nézzük meg közelebbről a politikai érdekképviseletet is. Az előadása során beszélt arról, hogy a jugoszláviai magyar politikusok nem tudtak komolyabb kisebbségvédelmet folytatni. Ha összességében nézzük ezt a 20 évet, akár a Magyar Pártot, akár a Szántó Gábort, vagy esetleg még Nagy Iván nevét lehet megemlíteni, aki a Horvát Parasztpárt keretén belül futott be érdekes karriert, akkor milyen mérleget lehet vonni?

Nyilván nagyon behatároltak voltak a lehetőségek e tekintetben, két-három parlamenti képviselő nem érhetett el különösebb eredményeket. Másfelől korlátozta a lehetőségeket az is, hogy az állam önmagában miként viszonyult a kisebbségekhez. Mint említettem, alapvetően bizalmatlan volt ebben az irányban. Ezen túlmenően 1929-ben be is tiltották a Magyar Pártot az összes többi párttal együtt. Tehát ekkor már politikai képviseleti szerve sem volt a magyar kisebbségnek.

Ezeken túl még az is nagyon fontos, hogy 

a magyar kisebbségi politika akkor tudott valamit elérni, amikor a jugoszláv és a magyar állam között volt valamilyen szintű összhang. Csakis ekkor lehetett engedményekre számítani, amik viszont kimerületek abban, hogy a jugoszlávok tanítóképző nyitását, újabb újságok, színtársulatok létrehozását engedélyezték. Tehát a többségi nemzet szemszögéből nézve „apró-cseprő” dolgokról volt szó. 

A jugoszláv állam viszont határozottan elutasította annak lehetőségét, hogy külső nyomás hatására tegyen különböző engedményeket a magyar kisebbség számára. Ezt a jogot ő saját magának vindikálta, úgymond önnönmaga számára hagyta jóvá az engedmények megtevését.

Mai divatos szóval élve szuverenista kisebbségpolitikát folytattak?

Abszolút szuverenisták voltak.

Ki számított kisebbségnek a korabeli, rendkívül multietnikus jugoszláv államban? Kérdés például, kik voltak a délszlávnak számító boszniai muszlimok vagy a macedónok? „Politikai problémaként” hol helyezkedett el köztük a magyar kisebbség ügye?

Összjugoszláv szinten nézve nem volt különösebben jelentős a magyarkérdés. Az irántuk való bizalmatlanság a már említett okok, ahogyan a félmilliós összlétszámuk miatt is megvolt. Viszont társadalmi összetételükből adódóan jobbára a kisbirtokosokból, szegényparasztokból vagy földnélküliekből állt a közösségük úgy 60-70%-ban. Ez azért nem volt annyira komoly politikaformáló erő, akárhogy is nézzük. Emellett a jugoszláv állam számára az albánok jelentették a legfontosabb kisebbségi problémát. Macedónia más típusú eset volt, mert ott ugyebár nem egy kisebbség élt az állam szempontjából, hanem szerbeknek tekintették őket, bár a macedónoknak erről más volt az elképzelésük...

Meg a bolgároknak.

Meg a bolgároknak, igen, de a magyar kisebbség békés mivolta miatt nem jelentett akkora fenyegetést, mint a koszovói albánok vagy a macedónok. Köreikben nem került sor fegyveres összetűzésekre, határvillongásokra, nem működtek a Bácskában magyar szabadcsapatok, miközben Koszovóban, Macedóniában ez végig jelen volt. 

Ha egy 10-es skálán néznénk a problémákat, akkor a magyarkérdés a korszak túlnyomó részében mindössze 3-as 4-es fenyegetési szintet ért el.

Nézzük meg még a mindenkori, a két világháború közti budapesti kormányok magyarságpolitikáját is a jugoszláv–magyar kapcsolatok prizmáján keresztül. Milyen pozíciót töltött be ebben a tényleges magyar kisebbség, vagyis azok, akik helyben élték a mindennapjaikat?

A szólamok szintjén ez mindenképpen kiemelt jelentőséget kapott Budapest részéről. A realitások terén azonban ennek nem volt különösebb jelentősége. 

Durván fog hangozni, de a magyarországi kormányzat esetenként kész volt beáldozni a jugoszláviai magyar kisebbséget a jobb magyar–jugoszláv kapcsolatok oltárán.

Ez mit jelentett pontosan?

A 30-as évek közepén például voltak magas szintű, miniszteri nyilatkozatok a német kormány felé, miszerint Magyarország kész lemondani ezekről a déli területekről, hogy Jugoszláviával jó kapcsolatot alakítson ki. Így aztán kiszélesedtek volna a magyar lehetőségek az északi és keleti irányú műveletekhez Csehszlovákia és Románia irányába. Ez több alkalommal is olvasható a német dokumentumban. A magyar kormányok tekintettel voltak arra is, hogy a Délvidéken élt a legkevésbé kompakt és őshonos magyar lakosság, amely a 18. és 19. századi újratelepítések eredményeként jött létre, és úgy vélték, itt valósulhat meg elsőként az elszakított magyar közösség asszimilációja.

Az előadás során viszont említett olyan périódusokat, amikor Budapest pozitívabban, és mindenekelőtt komolyabban viszonyult a magyar kisebbség helyzetének javításához. Miért alakult ez így? 

Két ilyen pontot emeltem ki. Egyfelől 1926-ban egy közeledési kísérletre került sor Magyarország és Jugoszlávia között. A magyar kormány ekkor felvetette a jugoszlávoknak, hogy különböző engedményeket kellene tenni a magyar kisebbség számára. Aztán a jugoszláv kormánnyal való barátkozás ötletét a magyarok elvetették, de papíron még továbbra is ezt hangoztatták. Közben inkább már az Olaszországgal való közeledésben voltak érdekeltek. Egyértelmű volt Budapest számára, hogy ha lesz valamiféle megállapodás, akkor az az olaszokkal fog megtörténni, és innentől kezdve éppen ezért a „minden mindegy” alapon határozottabban tudta azt mondani a jugoszláv kormánynak, hogy tessék kedvezni a magyar kisebbségnek. Tudták azonban azt, hogy a jugoszláv kormány úgysem fogja ezt megtenni, mert azok is tisztában voltak azzal, hogy a magyar kormány már nem akar velük megállapodni. Tehát itt egy elég szép színjáték zajlott köztük.

A másik időszak a 30-as évek legvégén jött el, amikor Magyarország külpolitikai pozíciója megerősödött a terület-visszaszerzések eredményeként, ill. elnyerték Németország és Olaszország támogatását. Magyarország területe ekkorra majdnem akkorává vált, mint Jugoszláviáé. Megnőtt a gazdasági, katonai potenciáljuk is. Ráadásul az európai politikai erők is érdekeltté váltak abban, hogy Magyarországot kvázi megbékítsék azért a rengeteg méltánytalanságért, amelyeket az első világháború végével elszenvedtek.

Még egy aspektusa van a témának, mégpedig az, hogy Budapest alapvetően hogyan tekintett a vajdasági magyar politikusokra? Mennyire volt egyenlőtlen ez a viszony?

Szerintem akkor is az volt, ahogyan egyébként mindenkor... 

Az anyaországi politikus sosem tekinti magával teljesen egyenrangúnak a kisebbségi sorban politizáló embereket. Ez valamilyen szinten érthető is. Ebben a két világháború közötti korszakban Budapest részéről magától értetődőnek vették, hogy a kisebbségi politikusoknak a nagy, összmagyar nemzeti érdek szem előtt tartása miatt is célszerű, ha hallgatnak az anyagországból érkező instrukciókra.

Ezzel kapcsolatban emlékezetes jelenetnek számít, amikor 1928-ben miniszterelnökként maga Bethlen utasította a Magyar Párt vezetőit arra, hogy a szerb Radikális Párt helyett a Német Párttal működjenek együtt, ami aztán gyakorlatilag meg is valósult. Voltak persze különutasok is, ilyen volt a már említett Nagy Iván, aki viszont Zágrábhoz igazodott.

Nála nem szabad elfelejteni, hogy ő egyfelől Zágrábban tanult, és elég radikális, az alsóbb néprétegek érdekét szem előtt tartó politikus volt, aki új színt vitt a jugoszláviai kisebbségi magyar politikába a 30-as évektől kezdődően. Ehhez megvolt a társadalmi alap is, hiszen ahogy említettem, a magyarok többsége kisbirtokos vagy földnélküli parasztember volt. Tehát megvolt a bázis, amire építhetett. A 20-es évek végén betiltott Magyar Párt politikusainak társadalmi helyzete, szocializációja és a régi rendben gyökerező politikai kultúrája ezt nem tette lehetővé.