200 év a tudomány szolgálatában

Széchenyi javaslata nem a semmiből jött, a korabeli Európában számos hasonló intézmény működött. Az első az 1603-ban alakult római Accademia dei Lincei volt, amit a francia, a brit, a porosz, az orosz, a portugál és a svéd társa követett.

Széchenyi felajánlása

1825 őszén éppen az oktatásról és a magyar nyelvről folyt a vita a pozsonyi országgyűlésen, amikor szóba került a tudós társaság ügye. Ezt Máriássy István gömöri követ vetette fel, javaslatát pedig többen is támogatták. Az ülés másnapján, november 3-án Felsőbüki Nagy Pál emelkedett szólásra, aki beszédében a hazájuk és anyanyelvük iránt közömbös arisztokratákat ostorozta. Szónoklatának hatására egy fiatal huszártiszt, gróf Széchenyi István kért szót, aki birtokainak egy évi jövedelmét, vagyis 60 000 forintot ajánlott fel egy tudós társaság céljaira. Szavait döbbent csend, majd viharos ováció követte, három másik arisztokrata, Andrássy György, Vay Ábrahám és Károlyi György pedig rögtön követte is a példáját. Az egyik követ azonban megkérdezte Széchenyitől, hogy ezalatt miből akar élni, mire azt a választ kapta, hogy „majdcsak eltartanak a barátaim”.

Lelkesedésüket jól mutatja, hogy a négy arisztokrata már november 8-án egy alapító nyilatkozatot adott ki, az országgyűlés pedig fél éven belül törvényt hozott a „hazai nyelv művelésére fölállítandó tudós társaságról vagy magyar akadémiáról”. Ám a Magyar Tudós Társaság működését hivatalosan csak 1830-ban, az alapszabályok királyi jóváhagyása után kezdhette meg. Első elnöke Teleki József volt, aki még az értékes családi könyvtárát is felajánlotta.

Az intézményt 1840 óta Magyar Tudományos Akadémiának (MTA) hívják.

A törvény szerint a Társaság nem állami forrásból működött, hanem „az önként és szabad adakozással összeszedett tőke vagyonból”, de József nádorral az élen számos arisztokrata és főpap követte Széchenyiék példáját. Két év alatt mintegy 250 ezer forintos alaptőke gyűlt össze, melynek kamatai már biztosítani tudták a működést. A kor szokásai szerint ugyanis az adományozók nem magát a felajánlott összeget, hanem csak annak éves kamatait folyósították az intézmény számára.

A tudós társaság hőskora

A Társaság hat, egy bölcseleti, egy történeti, egy nyelv-, egy törvény- és egy természettudományi, valamint egy matematikai osztállyal indult. Az intézmény hamar a magyar tudományos és szellemi élet központjává vált, ahol pályázatokat írtak ki, szakmai és irodalmi felolvasásokat rendeztek, szakkönyveket adtak ki, a Tudománytár című lap pedig beszámolt a külföldön folyó kutatásokról. Mivel a kezdeti cél nyelvünk művelése volt, az első szakmai eredmény az egységes magyar helyesírási szabályzat és nyelvtan kidolgozása volt 1832-ben.

A Társaság évtizedekig bérelt helyiségekben működött, majd szó volt a Nemzeti Múzeum épületéről, de az a két intézmény számára szűknek bizonyult. Végül egy saját székház épült közadakozásból, a Friedrich August Stüler tervezte neoreneszánsz palotát 1865 decemberében adták át.

Bár a testület elvileg politikamentes volt, az akadémikusok jó része közéleti szerepet is vállalt, s döntően a liberális reformellenzékhez kötődött. Számos írót és költőt szintén felvettek a soraikba (pl.: Berzsenyi Dánielt, Kisfaludy Károlyt és Sándort, Kazinczy Ferencet, Kölcsey Ferencet, Vörösmarty Mihályt, Eötvös Józsefet, Arany Jánost, Jókai Mórt), akik általában a nyelvtudományi osztályba kerültek. 1848-ban több akadémikusból lett képviselő vagy miniszter, a nyolcfős Batthyány-kormányban például öten az MTA tagjai voltak.

Az Akadémia az 1850-es évek önkényuralma idején is őrizte korábbi szellemiségét. Akkori megítélését jól mutatja, hogy amikor a székház építésére közadakozás indult, a magyar társadalom teljes mellszélességgel támogatta mint hazafias ügyet.

A professzionális intézmény

A kiegyezést követően a magyar állam kezdett nagyobb szerepet vállalni a tudomány támogatásában. Egyrészt anyagilag hozzájárult az MTA fenntartásához, másrészt az egyetemeken számos új intézet létrehozását segítette elő. Ezek főleg műszaki és természettudományos műhelyek voltak, mivel e területek az Akadémián mostohagyereknek számítottak.

Az első világháborút követően az intézmény komoly válságba került. Először a Tanácsköztársaság alatt függesztették fel a működését, bár ez csak négy hónapig, a rendszer bukásáig tartott. Az igazi veszélyt a felhalmozott vagyon elinflálódása jelentette, ami már a működőképességet fenyegette. Szerencsére Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a kultúrának és a tudománynak kulcsszerepet szánt a trianoni Magyarországon, így az Akadémia rendszeres pénzügyi támogatást kapott. Az anyagi gondok csak 1928-ban szűntek meg, amikor gróf Vigyázó Ferenc az intézményre hagyta vagyonát.

Az Akadémia életében sokáig komoly feszültséget okozott a műszaki és természettudományok hátrányos helyzete, miközben olyan világhírű tudósok voltak akadémikusok, mint Szent-Györgyi Albert, az első magyar Nobel-díjasunk vagy a mérnök Kandó Kálmán. A korszak másik problémáját a „kivándorlás” jelentette, mivel faji vagy politikai okok miatt számos tudós hagyta el az országot, ami komoly veszteség volt a magyar tudomány számára.

A politika fogságában

A második világháború után az Akadémiát ismét a megszűnés veszélye fenyegette. Anyagi tartalékait az infláció vitte el, ingatlanjait államosították, így a munka szinte lehetetlenné vált. Közben a háttérbe szorított természettudósok tiltakozásul egy új akadémiát alapítottak. Ezt látva az MTA vezetése meghátrált, a szakadárok pedig immár egyenrangú félként térhettek vissza. Közben a Kommunista Párt is fel akarta számolni ezt a gyanús, múltból itt maradt intézményt, a Szovjet Tudományos Akadémia azonban ragaszkodott a magyar testvérintézményhez. De az MTA önállósága így is megszűnt, politikai okokból számos tudóst eltávolítottak, az új tagok pedig nemegyszer pártérdemek alapján kerültek be. Ekkor jött létre az Akadémia ma is létező kutatóhálózata, míg a széptudományi alosztályt, melyhez írók és művészek tartoztak, megszüntették.

Az intézmény már 1986-ban jórészt visszakapta a korábbi autonómiáját, majd 1989-ben rehabilitálták a politikai okokból eltávolított akadémikusokat is. 1992-ben társult szervezetként megalakult az írókat és művészeket tömörítő Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, az 1994-es törvény pedig önkormányzati alapon rendezte az intézmény státuszát.

2019-ben az Akadémiáról kormánydöntéssel leválasztották, majd részekre bontották a kutatóhálózatot, de szó van az ingatlanvagyon ár alatti átvételéről is. Közben a sajtóban néhány kevésbé sikeres, de politikailag annál exponáltabb tudós az Akadémiát sztálinista intézménynek nevezte, bár jelenlegi tagjait már 1990 után választották meg. Az MTA ügye egyelőre függőben van, a végkifejlet bizonytalan.

Az MTA az elmúlt két évszázadban a hazai tudomány legfőbb, bár nem az egyetlen képviselője volt. Az intézmény számtalan eredményt és dicsőséges pillanatot tudhat magáénak, de kudarcokkal is szembe kell néznie, hiszen tudósaink egy kivétellel külföldön lettek Nobel-díjasok, bár ez 20. századi történelmünknek is köszönhető. Csak remélhető, hogy az elvándorlás nem fog tovább folytatódni, az Akadémia pedig visszanyeri autonómiáját és méltó helyét a magyar tudományos életben.

 
Vesztróczy Zsolt