Örömkönnyek és vastaps – a pozsonyi Év sportolója-gálán jártunk

„Kezdem élvezni az ilyen eseményeket, hiszen nem sok van belőlük egy évben. A lámpaláz majd biztosan elkap, de most jól érzem magam, már nem okoz akkora gondot szerepelnem a gálán” 

– mondta lapunknak a díjátadót megelőzően Zuzana Paňková. Hogy aztán a szimpatikus vízi szlalomozó remegő hangon, a könnyeit nyelve mondja el rövid köszönőbeszédét, miután – a tavalyi évhez hasonlóan – megkapta az Év sportolója-ankét 7. helyéért járó kis trófeát.

Paňková 2025-ben is elpityeredett a Szlovák Nemzeti Színház operatermének színpadán, és nem azért, mert túlérzékeny lenne: egyszerűen van abban valami felemelő, megkapó, amikor egy ország sportvilágának legjobbjait élő közvetítésben köszöntik, ünnepi körülmények között, patinás helyszínen.

S akkor mit szóljon a sportújságírók ankétját megnyerő Emma Zapletalová, aki úgy debütált a gálán, hogy sosem volt még tagja a top 10-nek sem a szavazáson. El-elcsuklott a tokiói atlétikai vb-n bronzérmes gátfutó hangja; beszélt kislánykori álmairól, másfél éves kényszerpihenőjéről, amikor nagyon mélyen volt, a boldogságról, amit most érez – az Év sportolója teljes joggal kapott vastapsot.

A másodikat az este folyamán: az elsőt a sportlegendák érdemelték ki. Az 1976-ban Eb-t nyert csehszlovák válogatott hazai tagjai első csapatként kapták meg a megtisztelő címet. A gálán Alexander Vencel, Ján Pivarník és Jozef Čapkovič képviselte a gárdát, és jólesően-meghatottan vették tudomásul, hogy 50 év múltán is eszébe jut még a (sport)közvéleménynek a sikerük. Már óvatosan lelépdeltek a színpad lépcsőjén és az asztalukhoz értek, amikor spontán módon felerősödött a taps, majd – a nézőtér mintegy háromnegyede – standing ovationnel fejezte ki elismerését a labdarúgók felé.

Apropó, spontaneitás. A legapróbb részletekig megtervezett programban a műsorvezetői megszólalások is pontosan fel voltak építve, a szövegek ott voltak a kártyáikon. Mégis, Marcel Merčiak és Oľga Konečná Hamadejová végig a lehető legtermészetesebb hangon beszélt, mintha egy sporteseményt kommentálnának vagy egy stúdiós beszélgetést moderálnának. Gördülékenyen, a bakijaikra azonnal reagálva – azaz maximálisan profin.

De ha egy hete ezeken a hasábokon „hasogattuk a szőrszálakat” a budapesti Év sportolójával kapcsolatban, az illendőség úgy kívánja, Pozsonyban is reálisan nézzük a gálát. Minden pozitívuma ellenére egy pici fapadosságot azért éreztünk rajta. Egy rövid megnyitóbeszéd emelhetett volna az ünnepélyességen, másrészt szükségtelennek tűnt, hogy a jelen nem levő díjazottak videóüzenetei után a helyettük színpadra lépő családtagok, edzők is válaszoljanak egy-egy műsorvezetői kérdésre. S bár Merčiakot jó volt hallgatni, a kisfilmek narrálását (egy másik hanggal) előre is fel lehetett volna venni.

Mindezek ellenére hét nap után jó volt megélni újra, hogy nincsenek vesztesek és legyőzöttek, csak néhányan még a többieknél is „gyorsabbak, magasabbra érnek és erősebbek”.