Olajsejkeket és focistákat gyúr

Nagyon egyszerűen. Egy este teljesen váratlanul beállított hozzám egy nemzetközi sportügynökség két menedzsere, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem Dubaiban dolgozni néhány hónapot. Mivel az egyiküket évek óta jól ismerem, és megbízható embernek tartottam, szinte fél óra alatt igen mondtam...

Nyilván a nagy fizetés vonzotta.

Természetesen. Tíz éve szinte semmit sem emelkedett igencsak szerény fizetésem a DAC-nál, s mivel nejem (az egykori sokszoros csehszlovák kézilabda-válogatott, Angyal Piroska – a szerz. megj.) csupán szociális segélyben részesül, jó pár éve munkanélküli, gondolhatja, milyen körülmények között tengettük életünket odahaza.

Mi várta az olajsejkek földjén a jobb fizetésen kívül?

Havi fizetésem 500 amerikai dollár, tehát körülbelül 20 ezer korona, ám a klub, a II. ligában élcsapatnak számító Abu Al-Hammid csupán a lakás bérletét fedezi, a rezsit magam állom, amely havonta mintegy százötven dollár, tehát úgy háromszázat tudok félre tenni a hónap végén. Nem szeretném, ha azt hinnék az olvasók, panaszkodni akarok. Itt megfelelően értékelik a munkámat, az orvos, aki a csapatnál a legnagyobb cimborám, egy német úriember, a véleményemet is kikéri egyes sérülések esetén. Dunaszerdahelyen azt éreztették velem, csak fölösleges kellék vagyok, amely voltaképpen nem is annyira segítség, mint inkább szükséges rossz, nyűg, teher a csapat számára.

Immár ötödik hónapja él az emíreknél. Sikerült már az akklimatizálódás? Elvégre egészen más az éghajlat és merőben eltérő valláskultúra veszi körül?

Szeretem a meleget, de azért természetesen délelőtt tíz és este nyolc között igen ritkán merészkedem a napra. A hőmérők ugyan árnyékban csak 40-42 fokot mutatnak, de magyar barátaim, mert bőségesen akadnak itt magyarországiak, azt állítják, valójában 48-49 fokra is felszökik. Az edzések és a meccsek amúgy este 10-kor vagy fél 11-kor kezdődnek, ekkor már nagyon kellemes az idő.

Mivel telik el a napja, ha nem mer kimerészkedni?

Mivel elég rossz alvó vagyok, és pár lépésre lakom a tengerparttól, kora hajnalban nagyokat sétálok a parton, a halászokat és a természetet elnézegetve. Abu Dabi városától, a stadiontól mintegy 60 kilométerre lakom, és naponta ingázom, a klub sofőrje hoz-visz. Egyébként nem csak a felnőtt csapatunk gyúrója vagyok, hanem az utánpótlás együttesé is. A focicsapaton kívül pedig a klub tulajdonosait, az emírt és egész családját is hetente háromszor-négyszer jól átmasszírozom.

A honvágy érzése viszont bizonyára nem „kérdezi”, mikor kell jelentkeznie, hanem csak úgy bármikor előtör az emberből...

Feleségem, sajnos, nem tarthatott velem, elég nehéz egyedül, de minden másnap beszélünk néhány percet. Azért már kibírom valahogy, április végén vége a bajnokságnak, és hazarepülök.

Milyen az emírség II. ligájának a színvonala?

Hát olyan szlovák harmadik ligának felel meg. Bezzeg az élvonal, vagyis a teljesen profi első vonal nagyon jó. Olyan világsztárok szerepelnek itt, mint George Weah, Amunike, vagy a Bayern Münchentől érkezett Paolo Sergio. Ha nem lenne ez az átkozott iraki háborús veszély, akkor első számú téma a foci lenne.

Dubaiból már csak egy ugrás Irak. Mennyire fújdogál át a háború szele az Emirátusokba?

Nagyon érezni a feszültséget, másrészt az arabok hozzá vannak szokva a háborúhoz, habár jelenleg az Emírségek, Katar, Omán a nyugalom, a béke szigetei, Dubai, a Közel-Kelet New Yorkja, nagy az amerikai üzleti érdekeltség itt, az arab világ kereskedelmi központjában. Az arab nép nagyon barátságos és rendkívül kulturált, tehát nem minden arab terrorista!

Higgyünk a masszőrnek, aki mellesleg tavaly épp szeptember 11-én, a terrortámadás évfordulóján repült el Prágából Dubaiba...