Nagy lakat az öltözőn

„Örülök, hogy épen megérkeztünk, senkinek sem tűnt el a poggyásza, és értékeinkből sem hiányzik” – újságolta első oroszországi útja után a diósförgepatonyi válogatott kapus. Mivel a mátyusföldi klubvezetés feladta a pályaválasztó jogát, két mérkőzésre Volgográdba utazhatott a szlovák élcsapat, pénteken repült oda, szombaton és vasárnap játszott, hétfőn meg vissza vezetett az útja. Moszkva érintésével. „Csak este landolt a gépünk Pozsonyban, mert későn küldtek értünk repülőt, így öt óra helyett nyolcat töltöttünk várakozással a seremetyovói reptéren. Fárasztóbb volt, mint az utazás” – próbál szabadulni az oroszországi kupakirándulás utolsó élményeitől.

Nem először játszottak a 2002/ 2003-as kupaidényben orosz csapattal: az EHF Kupa első fordulójában a Majkoppal hozta össze őket a sors, ám ellenfelük feladta pályaválasztó jogát, így mindkétszer Vágsellyén volt a mérkőzés. Akkor a csapat megúszta az orosz valóság megismerését, pénteken azonban már nem volt más kiút, mint felszállni a Moszkvába tartó gépre, majd onnan – többórás tervezett várakozás után – folytatni Volgográdba. „Orosz géppel repülni nem lehet félelem nélkül, ez az érzés mindegyikünket hatalmába kerítette. Szinte már éjjel érkeztünk meg. Csomagostól kiraktak bennünket egy térre emlékeztető helyen, valamilyen épület csak aztán tűnt fel a láthatáron. Korszerű utasfogadó sehol. A közép-európai embernek szemet szúrt, hogy kézzel töltötték ki az iratokat, náluk még nincs számítógép.”

Volga partján álló szállodában laktak. Az ősszel Azerbajdzsánt is megjárt kézilabdázónő erről sem panaszkodik: „Voltam már roszszabb szálláshelyen is. Folyt a meleg víz, és hideg sem volt a szobában (kinn vasárnap -25 fokot mértek – a szerző megj.). A többiek viszont mondták, hogy náluk hideg van. Ennivalónk sem volt a számunkra megszokott, de nem is vártuk. A friss kenyérről eleve lemondhattunk, s az adagok sem voltak nagyok. Külön busz szállított bennünket a sportcsarnokba, mindig pontosan érkezett. Vendéglátóink igyekeztek, minden tőlük telhetőt megtettek.”

Líviát a legtöbb meglepetés tán a mérkőzések színhelyén érte. „Átalakított színházra hasonlított. Belülről függönyök vették körül a játékteret, az egyik oldalon még a színpadot is láttam, diszkóhoz használatos felszereléssel. „Szerintem háromezren – mint olvastam – nem voltak a mérkőzéseken, legalábbis a vasárnapin nem. A játékteret parafa borította, a gumihoz és parkettához szokott lábak idővel azért alkalmazkodtak a térdeket másképpen megviselő burkolathoz. Egyszer sem zuhanyoztunk a csarnokban. Az öltöző orvosi váróteremre emlékeztetett, az illemhelyek állapota viszont nem a tisztaságra. Nem zár, hanem egy nagy lakat őrizte dolgainkat az öltöző ajtaján. Egészen jól, mert nem tűnt el semmink.”

Kevesebbet beszéltünk a mérkőzésekről. Koday mindkettőt végigvédte. Haris Katalin csak a hetesekre járt a kapuba. A megtizedelt mátyusföldi csapat jól helytállt a világklasszis, hórihorgas orosz válogatott játékosok ellen. „Ha felállt a védőfaluk, szinte áthághatatlan volt”, ezért nem kevés furfang és gyorsaság kellett az átjátszására, az Akva kapujának bevételére. Mindkét összecsapáson huszonkétszer sikerült. Huszonnyolc, majd harminc kapott gól ellenében.