Mit számít a „vonakodás”, ha a határátlépés megtörtént?

A kontinentális szervezet saját honlapján közölte, hogy az AC Milan az ausztráliai Perth-ben játszhatja le a Como elleni Serie A-s találkozóját, míg az FC Barcelona december végén az Egyesült Államokban, Miamiban csaphat össze a Villarreallal La Liga-mérkőzésen.

A milánói klub azzal indokolta a kérését, hogy a Giuseppe Meazza Stadionban február 6-án a téli olimpia megnyitóját rendezik meg, ami ütközést okoz. A katalán egyesület csupán üzleti megfontolásból, tengerentúli piacokon történő rendszeres megjelenés okán kérte, hogy Miamiban játszhasson a Villarreallal, amely az amerikai földön sorra kerülő első spanyol bajnoki meccs lesz.

Nem innováció, hanem átverés

Az UEFA tájékoztatásában kiemelte, a végrehajtó bizottsága vonakodva hagyta jóvá az olasz és a spanyol klub kérését, és jelezte: a nemzetközi szövetség (FIFA) még felülvizsgálat alatt álló szabályozási kerete nem kellően világos és részletes, az UEFA pedig elvben továbbra is ellenzi az ilyen mérkőzéseket.

„A bajnoki meccseket otthon kellene játszani, bármilyen más megoldás ugyanis megfosztaná a hűséges szurkolókat a jogaiktól, illetve potenciálisan torzító elemeket vezetne be a versenysorozatokba” –

idézte a közlemény Aleksander Ceferin UEFA-elnököt, aki már júliusban is ellenezte a tengerentúli összecsapásokra vonatkozó ötletet, most pedig hangsúlyozta, a jelenlegi döntésnek nem szabad példaértékűnek lennie.

Júliusban Ceferinnel értett egyet Glenn Micallef, az Európai Unió nemzedékek közötti egyenlőségért, ifjúságért, kultúráért és sportért felelős biztosa is, aki úgy fogalmazott, a klubok a szurkolóknak köszönhetik sikereiket, ezért a meccsek külföldre vitele nem innováció, hanem átverés.

A szellem sosem tér vissza a palackba

Barcelona–Villarreal Miamiban, és AC Milan–Como Perth-ben – az UEFA vonakodva adott zöld utat a meccseknek, saját döntését „sajnálatosnak” és „kivételesnek” nevezve. Mégis, a diplomatikus megfogalmazásoktól függetlenül, most már a futballban mindenki tudja, hogy ez volt az a pillanat, amikor átlépték a határt.

Az UEFA és a FIFA évek óta ugyanazt a mantrát ismételgeti: a hazai bajnokságoknak otthon a helye. Ez egy, a futballkultúrában gyökerező érv; védeni kell a szurkolókat, megőrizni az identitást, és biztosítani kell, hogy a futball akkor is lokális beágyozottságúnak érezze magát, ha globális üzlet.

A Barcelona-mérkőzés nagy tömegeket vonz majd az Egyesült Államokban, és a Milan is ugyanezt fogja tenni Ausztráliában. Az UEFA számára a kérdés nem a saját népszerűsége, hanem a precedens megteremtése. Mert ha egy mérkőzés elhagyja a hazai földet, és a szellem kiszabadul a palackból, mindannyian tudjuk, mi lesz a következő lépés.

A külföldre vitt futballmeccsek koncepciója nem új. 

2008-ban Richard Scudamore, a Premier League akkori vezetője vetette fel a hírhedt „39. mérkőzést”, azt a javaslatot, mely szerint minden klubnak legyen egy plusz külföldi mérkőzése, a globális terjeszkedés eszközeként. Akkor a futball visszhangja heves volt: a szurkolók tiltakoztak ellene, a szakértők gúnyolódtak rajta, és az ötletet végül eltemették a tradicionalizmus súlya alatt.

Mostani lépésével a La Liga és a Serie A nem csupán kereskedelmi kísértéseket követ; a „túlélési gazdaságra” reagálnak. Hazai piacaik stagnálnak. A nézőszám stabil, de a közvetítési bevételek stagnálnak, és a Premier League dominanciája csak szélesíti a pénzügyi szakadékokat.

A mérkőzések külföldi megrendezésével a La Ligához vagy a Serie A-hoz hasonló ligák nem magát a sportot adják el; a hozzáférést adják el, mégpedig abban a reményben, hogy több szurkolót vonzanak be ott, ahol a figyelem és a vásárlóerő még mindig növekszik. Miami nem a futball erkölcseiről szól, hanem a piacra lépésről. Perth nem az olasz szurkolókról szól, hanem a regionális lábnyom kiépítéséről az ázsiai-csendes-óceáni térségben.

Aleksander Ceferin, az UEFA elnöke „sajnálatosnak” nevezte a döntést, és ragaszkodott hozzá, hogy „kivételes és nem teremt precedenst”. A döntés diplomatikus nyelvezete azonban kevés lesz, ha a kereskedelmi lendület próbára teszi.

Az ajtó nem kinyílt, hanem betört

A Relevent Sports, az események mögött álló amerikai székhelyű promótercég közel egy évtizeden át küzdött ezért az eredményért, sőt, még a FIFA-t is bíróság elé vitte, miután a vezető testület megpróbálta megakadályozni a korábbi kísérleteket. Tavalyi jogi győzelmük pedig megnyitotta az ajtót, és miután ezt az ajtót betörték, az UEFA-nak nem volt jogi keretrendszere arra, hogy újra becsukja.

A szurkolók védelemről szóló összes UEFA-beszéd ellenére ugyanazok az erők kényszerítették a szervezetet cselekvésre, amelyek újradefiniálták a futball gazdaságát: a médiajogok, a globális közvetítések és a sport amerikanizálódása.

A hagyományok védelmezői, a szurkolók, a játékosok és a szurkolói szakszervezetek azzal érvelnek, hogy ez a változás megtöri a futball lelkét. A Football Supporters Europe csoport „hosszú távú károkra” figyelmeztetett, és vélhetően száz százalékig igazuk van.

Minden határon túli meccs nap tönkreteszi a klub és a közösség közötti kapcsolatot.

Az európai futball a helyi lojalitásra épül: a Villarreal nemcsak egy klub; egy 50 000 lakosú város, amelynek identitása összefonódik a stadionjával. Amikor a meccs Miamiba költözik, az megszűnik az ő történetük lenni, és szórakoztató exportcikké válik.

A nosztalgia azonban nem állítja meg a gazdaságot. Az UEFA nem szabályozhatja az érzelmeket, a nemzeti ligák pedig nem írhatják elő a hűséget. Amikor az NBA Párizsban vagy Mexikóvárosban játszik meccseket, senki sem nevezi azt árulásnak; okos piacstratégiaként, globális növekedésként ünneplik.
A különbség az, hogy a futball továbbra is ragaszkodik a gyökereihez, amelyek a helyi történelemre, a korszakos derbikre és a generációs kapcsolatokra épülnek. Ez a ragaszkodás teszi értékessé, de egyben fájdalmassá is a terjeszkedést – a világ gazdasági folyamatai pedig szükségszerűvé.

Ha valami sikeres, utánozni fogják 

A kialakult helyzet egyben a hatalom valódi arcának próbája is. Az UEFA évtizedekig a futball erkölcsi iránytűjeként pozicionálta magát, azzá a testületté, amely megvédi az európai identitást a globális tőke túlkapásaitól. Az igazság azonban az, hogy a hatalom – ha valaha is az UEFA-é volt egyáltalán – már áthelyeződött.

A ligák ma már márkák, a klubok médiaszervezetek, és az olyan promóterek, mint a Relevent, szükséges közvetítők. A FIFA és az UEFA olyan szabályozók, amelyek megpróbálják lelassítani azt a piacot, amely már elszaladt mellettük. Akár „kivételesnek” nevezik ezt a lépést, akár nem, a precedens él, létrejött, és a pénz mindig talál majd módot a megismétlésére.

Richard Masters, a Premier League vezérigazgatója ragaszkodik ahhoz, hogy „nincsenek terveik” a példa követésére. Végül is a Premier League már egyébként is hatalmas globális jelenléttel rendelkezik, így a terjeszkedésre kevésbé van már szüksége; azonban nem feltételezhetjük, hogy ez így is marad.

Amikor a Barca és a Milan mérkőzése telt házas lesz külföldön, a befektetők felfigyelnek majd a jelenségre, és az angol klubok, amelyek nemzetközi márkaértéke szinte mindenki másét meghaladja, nem fognak örökre kimaradni a buliból. Minden iparágban nagyjából ugyanaz történik: amikor a fennálló rendet először veszélyeztetők iránti felháborodás csökken, és megérkeznek a kereskedelmi eredmények, azt utánzás követi majd.

Az UEFA közleménye ugyan megpróbál erkölcsi vonalat húzni, és egyszeri, elszigetelt esetekről beszél, az igazság egyszerűbb: ezt a vonalat már rég eltörölte a futball által létrehozott globális piac. A külföldön rendezett Szuperkupa-döntőkkel, az Európa-bajnokság – és különösen – a világbajnokság teljes felhígításával, a nevetséges, 32 csapatos klubvilágbajnoksággal, Roman Abramoviccsal, ManCityvel, PSG-vel, Newcastle-vel. A szurkolók tiltakozhatnak, a játékosok aggodalmukat fejezhetik ki, és az irányító testületek ájtatoskodhatnak, de a globalizáció vonzása és az általa hozott pénz valószínűleg túl erős lesz ahhoz, hogy a közeg ellenálljon. Eddig legalábbis egyszer sem sikerült neki.