Macskákat is mentett már fáról a lépcsőfutás magyar világbajnoka

Hogyan képzeljük el a Rendőr és Tűzoltó Világjátékokat? Mint egy olimpiát, megnyitóval, olimpiai faluval?

Ez a rendvédelmi dolgozóknak és tűzoltóknak szóló világjátékok voltak, azaz a büntetés-végrehajtási intézetek vezetői, rendőrségi egységek dolgozói és tűzoltók vehettek rajta részt. Több mint 8500-an voltunk 72 országból. A szám azért is olyan magas, mert magában foglalja a csapatsportágakat is, ugyanis a 60 sportág nagyon színes. Vannak klasszikusok, mint a labdarúgás, a kosárlabda, a baseball, de rendeznek egészen speciális versenyeket is, a tűzoltóknak volt például az én számom, a lépcsőfutás is.

A világjátékokat kétévente rendezik meg, én a 2022-es, rotterdami eseményen már részt vettem, ott második lettem, ezt most sikerült űberelni. Az idei bő két hétig tartott, nagy megnyitóval és záróünnepséggel, amelyen már sajnos nem vettünk részt. Olimpiai falu azonban nincs, mindenki maga oldja meg a szállást. Van azonban egy nagy versenyközpont, ott találkozhatnak egymással a különböző nemzetek sportolói. 

Mi a feltétele annak, hogy valaki részt vegyen a játékokon – természetesen azon túl, hogy az illető rendvédelmi dolgozó vagy tűzoltó?

Nincsen semmilyen kvalifikáció, nevezni lehet a világjátékokra. Viszont elég nagy költséggel kell számolni, így csak azok számára elérhető a részvétel, akik megtehetik, hogy hobbiból jelentkeznek. Aki úgy érzi, hogy felkészült arra, hogy a lehető legjobb eredményt érje el a lehető legmagasabb szinten, az szokott rá áldozni. A mi esetünkben pár barátom, kollégám mellé állt egy támogató, így juthattunk ki.

Hogyan kell elképzelni a lépcsőfutást? Mit is jelent ez, és milyen a verseny lebonyolítása? Időt mérnek vagy kieséses rendszert képzeljünk el?

Abban a felszerelésben futunk, amit adott esetben a híradásokban is lehet látni a tévében, teljes védőruházatot viselünk, sisakot, csizmát, kesztyűt, légzőkészüléket, tehát mintha egy éles bevetésen lennénk, így kell teljesíteni a kijelölt távot. Különféle környezetben rendezik a lépcsőfutást, most egy zárt épületben volt, de korábban futottunk már nyílt terepen is, Olaszországban például egy kötött pályás felvonónál; a helyszínek nagyon színesek. 

Nem rossz felvetés, hogy nehezítésképp többször kelljen teljesíteni a lépcsőfutást, de jelenleg nincs ilyen. Most egyszer kell végigmenni a pályán, a lehető leggyorsabban. Egymás után következnek a versenyzők bizonyos időközönként, fél-, egy- vagy kétpercenként, amit előre meghatároznak. 

Amerikában az Alabama Birmingham Herbert Plasa nevű irodaház volt a helyszín, 35 emeletet kellett teljesíteni. Lent összegyűlnek a versenyzők, megtörténik a felszerelés ellenőrzése, kihirdetik a rajtlistát. A rajtszámokba épített chipekkel mérték az időt. Klasszikus lépcsőházat kell elképzelni, sztenderd lépcsőkkel, nagyjából 600-zal, valami hasonlót, mint Budapesten a MOL Campus. Kb. 140 méter magasra futottunk fel.

Mekkora a konkurencia a lépcsőfutásban?

Konkrét számot nem tudok mondani, ez a szervezők részéről nagy hiányosság volt, mert csak azt tudhattam meg, hogy mögöttem egy tajvani és egy brazil versenyző végzett. Biztosan voltak spanyolok, csehek, kínaiak, indiaiak…, teljesen multikulti ez a szám is.

Volt már rá példa, hogy élesben volt szükség hasonló teljesítményre? Vagy ha lenne, akkor mennyiben kellene másként hozzáállnia a feladathoz ahhoz képest, ami a versenyszámban fontos?

Meg kell különböztetni a két dolgot, olyan szempontból mindenképp, hogy a világjátékokon ez egy verseny, steril környezetben. Felöltözöl, felérsz az adott, kijelölt helyre, és össze is eshetsz, van időd regenerálódni. Kiadhatsz magadból mindent egészen a rosszullétig, azt az 5–8 percet megdurrantod, aztán vége. Káresetnél nincs olyan, hogy pár perc alatt abszolválni lehetne a bevetést. Ezek elhúzódnak, időigényesek, általában jobban be kell osztani az erődet. Ott nem lehet számolni azzal (vagy csak jóval később), hogy felváltanak. Több órán át kell dolgozni, és még akkor sem biztos, hogy lesz váltás. 

Azt szoktam mondani, attól függetlenül, hogy valamilyen szinten sportoló vagyok, és amatőrként teszem ezt – első körben tűzoltó, dolgozó ember vagyok – a lehető legprofibb mentalitást próbálom beletenni, a lehető legprofibb edzésmunkát. Ebbe beletartozik akár a táplálkozás is. A feleségem dietetikusként végzett, így nagyon sokat tanultam a táplálkozástudományról, amit hasznosítok. 

Egy jó tűzoltónak azonban nem kell versenyzőnek lennie, mert meg kell különböztetni a fizikai munkavégzéssel járó feladatokat egy ilyen versenyhelyzeti szituációtól. Hiszen Magyarországon is számos kiváló, világszínvonalon dolgozó tűzoltó van, akik nem versenyeznek, viszont olyan fizikai állóképességgel rendelkeznek, amit az ember örömmel lát.

Ez azt jelenti, hogy nem is készült, edzett a világjátékokra külön?

Az egész életem egy edzés. Gyerekkorom óta sportolok, régebben magasabb szinten is, de mikor felszereltem tűzoltónak, ez átalakult, jöttek a tűzoltósportok. Nekünk szolgálatban is vannak edzéseink, ezt igyekszem is kihasználni. Aztán szolgálat után elmegyünk a másodállásunkba, és a másodállás után a családunktól kell elvennünk az időt ahhoz, hogy elvégezzük az igazán komoly edzésmunkát. Mindezt nagyon nehéz összeegyeztetni, naponta több, mint két órát edzek. Még ha vannak is pihenőnapok, az idővel nagy versenyt futunk. 

Az edzéseim szimpla futásokból állnak, annak is különböző vállfajaiból. Plusz tréningjellegű köredzéseket végzek és súlyzósokat. Állóképességet, erőt és gyorsaságot fejlesztek. Ezt egészítem ki az adott versenyekhez közeledve a specifikus tréningekkel. Például én mohácsiként kihasználom a közeli Pécsen a tévétornyot és a sípályát, ott szoktam elvégezni az edzéseket.

Maga a tűzoltóság gyerekkori álma volt?

Gyerekként (állítólag) állatorvosnak készültem először. Aztán jött a sportolói vonal, hogy azon indulok el. Aztán amikor látszott, hogy ez nem feltétlenül fog megvalósulni, tudtam, hogy valami hasonló dolog felé kell indulnom. Megvolt a belső indíttatásom, ismertem a képességeimet, a fizikai tulajdonságaimat, és ezek mentén jött a tűzoltóság, ahol megtaláltam magam és ki tudok teljesedni. Ez az a pálya, ami nekem való. Amikor felszereltem, onnantól kezdve mindent erre tettem fel. Az elődeimtől, akikkel együtt is dolgozhattam, rengeteget tanultam és inspiráltak, hogy kihozzam magamból szakmailag a lehető legtöbbet. 

Mi volt az eddigi legkomolyabb, legnehezebb, legbonyolultabb feladata a bevetések során?

Ezt a kérdést már párszor megkaptam, és sosem tudok rá érdemben válaszolni. Ezek bennem nem feltétlenül ragadnak meg. Tűzoltói társaságban ha szóba kerül egy-egy sztori, egy-egy korábbi emlék, akkor az ember reflektál rá, de valahogy bennem nincsenek meg a nagyobb káresetek sem, amire azt tudnám mondani, hogy igen, ez maradandó emlék lesz. 

És a másik véglet? Macskák fáról való leszedéséhez is hívták már, vagy ez inkább városi legenda?

Igen, hivatásos vonalon is volt már cicamentésünk, meg mohácsi önkéntesként is volt már rá példa. A hivatásos rendszernek az ilyen speciális feladatokra nem feltétlenül van kapacitása, így volt már kötéltechnikával macskamentésünk ott is. Ezen kívül még búvártechnikai vonalon vagyunk jelen a térségben.