Ma már kevésbé hallgatna az edzőjére

<p>Magyarul kezdjük a beszélgetést, aztán néhány kérdés után váltunk szlovákra, mert úgy nem kell annyira keresnie a szavakat. „Nincs sok alkalmam magyarul beszélni. A szüleim már sajnos nem élnek, a testvéremmel pedig keverjük a nyelveket, hol magyarul, hol szlovákul szólunk egymáshoz” – szabadkozik, de közben nagyokat is nevet, ha rátalál egy magyar kifejezésre. Šuranová Kucman Éva olimpiai bronzérmes távolugróval, a Sportlegenda cím újabb birtokosával beszélgettünk.</p>

BŐD TITANILLA

A Sportújságírók Klubja minden évben kitüntet egy sportlegendát, a 2014-es díjazott ön lett. Mit jelent önnek ez az elismerés?

Váratlanul ért, egyáltalán nem számítottam rá. Nagyon örülök neki. Az utóbbi két–három évben tényleg nagyon boldog vagyok, mindent igyekszek lazán venni, hogy jól érezzem magam, és másokat is boldoggá tegyek. De ezzel a díjjal nem számoltam, nagyon meglepett.

Hogyan indult a pályafutása?

Dunaszerdahelyen kezdtem atletizálni. Tornatanárom, Jozef Kmeť mindig úgy szólított, „te kis ugróm”. Futottam, ugrottam, mindent csináltam. Ő ajánlott be Pápay Lászlónak, akivel 15 éves koromtól edzettem, akkor kezdtem komolyabban tréningezni. Egy évvel később már csehszlovák válogatott voltam, és utána már futottam a pályámon. Minden nagyon gyorsan jött. Kmeť tanár úr fantasztikus volt, minden gyereket befogott minden sportba. Nekem egyébként nagyon imponált a kosárlabda is. Boldog gyerekkorom volt, azt vallottam, hogy csak magamért sportolok, és mindig mindenhol győzni akartam.

Született tehetségnek kellett lennie, ha csak 15 évesen kezdett komolyabban edzeni, és mégis ilyen sikereket ért el.

Én nem vagyok elégedett a távolugró-eredményeimmel. Érettségi után Pozsonyba kerültem, de az ottani edzőm, Paľo Glesk nem engedett semmilyen más számot kipróbálni. Nem is tudom, igazából mi lettem volna, ugró, rövidtávfutó vagy gátfutó… Emlékszem, tizenöt évesen részt vettem a Duna-menti játékokon, ami akkor elég komoly esemény volt. Pozsonyból hoztak gátakat, felállították a pályát. Pápay azt mondta nekem: „Te is fogsz menni!” Én meg csak néztem: „De hogyan? Át kell bújnom alattuk? Én magas vagyok, hogyan másszak át alattuk?” Korábban még sosem láttam gátfutást… Az edzőm csak annyit mondott: „Nézd meg, hogyan csinálják a pozsonyiak!” Néztem, néztem, aztán megnyertem a számot.

Nagyabonyban nőtt fel, szülei egyéves korában költöztek oda Ózdról. Az, hogy faluról indult, előny volt, vagy hátrány?

Abban mindenképpen előnyt jelentett, hogy lelkileg erősebb voltam. Hátrány volt azonban abból a szempontból, hogy egy vagy két évig tartott, amíg beilleszkedtem a városi életbe. Ebben sokat segített edzőm, Paľo Glesk és a felesége, Eva Glesková, akik bevezettek a társaságba. Ami azonban a kitartást, harcosságot illeti, bennem sokkal több volt ebből, mint a pozsonyiakban.

Milyen viszonya volt az edzőivel?

Normális. Pápaynak megmondtam, hogy nem leszek sokáig Szerdahelyen, érettségi után elmegyek Pozsonyba, és ő ezt el is fogadta. Gleskkel az volt a probléma, hogy ott volt a felesége is, és Eva dirigált mindenben. Sosem akart kiállni ellenem. Életemben egyszer versenyeztem vele 200 méteren az országos bajnokságon Brünnben. Azt mondtam neki a verseny előtt: „Eva, én ma le foglak győzni!” Úgy megsértődött, hogy mindjárt futott a férjéhez, és panaszkodott neki. Glesk odajött hozzám a start előtt, és rám szólt: „Ilyet nem engedhet meg magának, Kucina!” Visszaszóltam: „Miért ne? Tényleg le fogom győzni.” 130 méternél még vezettem… De én tényleg nem tudom, mi voltam. Én nem voltam semmi! Távolugró? De hát az edző nem engedett ugrálni. Gátfutó? Nem is végeztem olyan edzéseket. Fogalmam sincs, mi lettem volna. Mindig úgy vettem, az a fő, hogy sportolok. Így visszatekintve azonban felteszem magamnak a kérdést, megérte ez nekem? Igen, jó eredményeim vannak, ám a legszívesebben mégis az edzőtáborokra, nemzetközi viadalokra emlékszem, ahol sok barátot szereztem. Nem az olimpiák jelentik a legszebb emlékeket, mert én oda győzni mentem, de valaki mindig becsapott, elárult.

Úgy érzi, többet is kihozhatott volna a karrierjéből?

Sokkal többet. Nem tudom, mi volt a háttérben, hogy az edzőm így viselkedett velem, de tényleg nem engedett ugrálni. Egyszer egy héten ugráltam távolba. Így utólag már érzem, hogy ez nem volt fair. Talán Eva Glesková lépett közbe, mert ő soha nem akart velem versenyezni, sosem futott le velem egy száz métert. Egyformák lehettünk volna. Ő beállította a világcsúcsot száz méteren, 11,0-t futott. Istenem, hát én ugyanúgy 11,2-t tudtam százon, és ez kézi mérés volt, vagyis én is képes lehettem volna a 11,0-ra is. Nem tudom, hogy az edzőm nem látta-e meg a képességeimet, vagy mi volt emögött…

De abban az időben ezt nem vette észre? Nem gondolt arra, hogy egy másik edző mellett kiteljesedhetne?

Nem. Elégedett voltam, mert jó volt a társaság. Mindig kitaláltunk valamit, ugrattuk a többieket. Sokkal szívesebben emlékszem azokra a dolgokra, amiket a versenyeken kívül műveltünk.

Mi mindent műveltek?

Jooooj, Mračnovával például magyar dalokat énekeltünk! Most viszont már hiába szólok neki, hogy gyere, énekeljünk valamit, nem hajlandó rá. Pedig győzködöm: „Mit húzódozol, hiszen fiatalabb vagy nálam!” De nem tudom rászedni. Minden elképzelhető dolgot kitaláltunk, remek társaság voltunk.

Hogyan emlékszik vissza az olimpiai szerepléseire?

Mexikóban is versenyeznem kellett volna, de a szlovák tisztviselők kitoltak velem, egy cseh atlétát részesítettek előnyben. Titkos szavazással döntöttek a nevezésről, és a szlovákokat meggyőzték, hogy ha a cseh lányra szavaznak, akkor elmehetnek egy külföldi kirándulásra. Így is tettek. Egy kassai magasugróedző vallotta be ezt nekem, bocsánatot kért tőlem. Mexikóba tehát csak turistaként tudtam elmenni. De ebből is rengeteget tanultam, megismertem a környezetet. Abban az időben még oda is be lehetett menni, ahol a versenyzők melegítettek, a pályához egész közel kerültem. A saját szememmel láttam Bob Beamont, ahogy megugrotta a 890 centit. Ez valami fantasztikus volt. A tapasztalataimnak köszönhetően az 1972-es olimpián már otthonosan mozogtam.

Münchenben 667 centimétert ugrott, s ezzel bronzérmes lett.

Máig nem békéltem meg ezzel, mert többre vágytam. Utána már lefelé ment a pályafutásom. A két évvel későbbi Eb-n is csak ezüstérmes lettem, akkor mondjuk a saját hibámból úszott el a győzelem. Sosem figyeltem igazán arra, mit mutat az edzőm a lelátóról, hogyan fussak neki, de akkor hallgattam rá, fél lépéssel megváltoztattam a nekifutást, és pont ugyanannyival be is léptem. Nem szeretném szegényt mindig szidni, de hát így volt. Az 1976-os montreali játékokra sérülten utaztam, és minden nap ellenőriztek, nehogy az orvosom, aki szintén a delegáció tagja volt, beszúrjon valamit nekem… Így hát sérülten nem is volt érvényes kísérletem.

Úgy tűnik, a csalódottsága még mostanra sem szállt el.

Nagyon bánt, hogy nem sikerült megnyernem az olimpiát, mert 95%-ra szerintem mindhárom alkalommal képes lettem volna rá.

A müncheni olimpiára rányomta a bélyegét a terrortámadás, amely halálos áldozatokat is követelt.

Ez már a versenyem után történt. Nagyon érzékeny vagyok, tudom, hogy nem lettem volna képes így versenyezni. Rettenetesen meg voltam rémülve. A női sportolók faluja pont ott volt a fiúkéval szemben, és ahogy láttam a fegyvereseket a tetőn, meg aztán a tankokat, az valami szörnyű volt. Az olimpiai érmesek akkor a játékok végéig ott maradhattak, ezért voltam még én is Münchenben, de már nagyon sajnáltam, hogy nem mentem inkább haza a kislányomhoz, aki kétéves sem volt még. Ez a jutalom ugyanis rémálommá vált.

Ha megváltoztathatna valamit a pályafutásában, mi lenne az?

Csak magamra számítanék. Lent a pályán teljesen mások lehetnek az időjárási körülmények, mások a lelkiállapotok, mint a tribünön. Ezen változtatnék: nem hallgatnék annyit az edzőmre.

Ön miért nem lett edző?

Láttam, milyen rabszolgamunkát végez az edző, reggeltől estig ott volt a pályán, mindenféle problémákat kellett megoldania, hiszen a versenyzők nagy része főiskolás volt, akiknek nem voltak ott a szülei, így az apró-cseprő dolgok is az edzőre maradtak. Én nem ilyen életet akartam, mindig is három gyereket terveztem, és így is lett. Nagyon boldog is vagyok a családomnak köszönhetően.

Figyeli azért a jelenlegi atlétikát?

Természetesen, bár annak nem örülök, hogy még mindig én vagyok az egyetlen szlovákiai női atléta, aki olimpiai érmet szerzett. Nagyon drukkolok a kalapácsvető Martina Hrašnovának, talán ő a nyomdokaimba léphet.

S mit szól a távolugrókhoz, Jana Velďákovához és Medgyes Renátához?

Medgyes Renátát nem ismerem személyesen, de láttam már versenyezni. Nem tudom, mi van vele, mert vannak jobb és rosszabb periódusai. Ő sem lesz már fiatalabb, és gyereke is van, ezt pedig nem egyszerű összeegyeztetni a versenyzéssel. Jana Velďáková szerintem már túl van a zeniten, már nem fog tudni javulni. Várunk egy fiatal tehetséget. Felfedeztem például egy 15 éves középtávfutót, a liptói Gabika Gajanovát, fantasztikus tehetség, magamat látom benne, még ha más számban versenyez is.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?