Leekens, a jól helyezkedő kalandor?

Néhány napja olvastam az Index interjúját Georges Leekensszel, a magyar válogatott új szövetségi kapitányával. Azt hittem, káprázik a szemem, s még mindig nehezen tudom értelmezni az olvasottakat.

Mostanában egyre gyakrabban vágják a fejemhez, hogy a futball kapcsán miért politizálok. Eddig védekeztem, de most már inkább visszakérdezek. Hogy lehet nem beszélni a politikáról, amikor az NB I-es mezőny szinte összes csapatának élén fideszes politikusok pöffeszkednek?

A Leekens-interjú után elmondhatjuk, hogy a politikai szál új szintre lépett a magyar futballban. Nincs kedvem megszámolni, hogy ez a belga ember hányszor ejti ki áhítattal Orbán Viktor nevét, de maradjunk annyiban, hogy a kelleténél többször.

Mintha Leekens néhány nap alatt agymosáson ment volna keresztül – vagy egyszerűen mindig ilyen volt, mint egy rossz porszívóügynök valami Zs-kategóriás amerikai filmből. A miniszterelnök úr így bízik bennem, a miniszterelnök úr úgy bízik bennem, a miniszterelnök úr egy igazi győztes, egészen fantasztikus, ami itt történik, hiszek ebben a csapatban, hiszek ebben az országban, nem fogom magukra hagyni magukat, ó, édes istenem. Luxemburg? Szörnyű, de van ilyen. Andorra? Az még az érkezésem előtt történt. Blablabla.

De az atombombát még nem is említettük. Leekens szerint csodálatos a Fradi új stadionja, csodálatos a sportág támogatása, csodálatos a telki edzőközpont, csodálatos, hogy nemsokára kapunk egy új nemzeti stadiont. Ehhez képest „Belgiumban nagy gondot jelent, hogy nincs igazi nemzeti futballstadion. Látja, bizonyos téren hátrányban van a futballjuk, másban meg Belgium előtt járnak” – mondja alighanem rezzenéstelen arccal a riporternek. Szóval a meg nem épült nemzeti futballstadionunk miatt Belgium előtt járunk. Fantasztikus! Leekens ezzel a mentalitással (minden szép, minden jó; a főnököt megtapsoljuk stb.) komoly karriert futhat be Magyarországon. Eljöhet az az idő is, amikor majd ő szövegezi a Nemzeti Konzultáció kérdéseit, határ a csillagos ég.

Lothar Matthäus se volt egy túl szimpatikus figura, de ő legalább letett valamit az asztalra játékosként, volt miért tisztelni. Leekenset megpróbálhatják eladni úgy, hogy ő rakta le a mostani belga válogatott alapját, de azt azért tudjuk, hogy ez erős túlzás. Az eddigi pályafutása és megnyilvánulásai alapján sokkal inkább tűnik kóklernek, jól helyezkedő kalandornak, mintsem 2017-ben (!) nemzetközi szinten is komolyan vehető futballtrénernek. Még a kispadra sem ült le, de máris tökéletesen beszéli a magyar futballnyelvet, ezt a különleges zárványt. Összefogás, pozitív légkör, most rajtunk a sor – verbális foci, üres szavak.

Szinte látom magam előtt, ahogy az első blama után ott ül a sajtótájékoztatón, kihúzza magát a halszálkás öltönyben, megkocogtatja a mikrofont, és mosolyogva előáll egy akkora kamuval, amit még Pintér Attila is szégyellt volna.