Farkas Henrietta: Szerelem első csúszásra - Interjú

Három éve jelentette be a visszavonulását. Számított rá, hogy még a sportolói pályafutása kapcsán elismerésben részesülhet?

Nem gondolkodtam azon, hogy lehetnek-e még ilyen pillanatok az életemben. Az utóbbi időben csak élveztem, hogy fellélegezhetek, hogy pihenhetek. Amikor befejeztem, nagyon fáradt voltam. A másik oldalon persze rengeteg érzés kavargott bennem, hiszen a síelésnek éltem. Hiányzott, pár éve még el sem tudtam képzelni, hogy ez véget ér. 

A díjátadó nagyon érzelmes volt, hiszen nem telt el olyan sok idő, és élénken élnek még bennem a sportos emlékek. 

Persze korábban is kaptam díjakat, több évben is megválasztottak a legjobbnak, vagy megkaptam a sportolói Oscar-díjként is ismert Laureus-díjat, de ez most itthon összefoglalta a teljes karrieremet. Nagyon jólesett, hogy a visszavonulásom után is gondoltak rám.

Egy kis pihenő után hogyan gondol vissza a pályafutására?

Egy álom volt számomra, hogy azt csinálhattam, amit tiszta szívemből szeretek. Gyerekkoromban sok gátlással küzdöttem, nem tudtam kiteljesedni. Ez akkor változott meg, mikor elkerültem Lőcsére a vakoknak és gyengénlátóknak fenntartott speciális középiskolába. Ott értettem meg, hogy nekem és a hozzám hasonlóknak is vannak lehetőségeink az élet minden területén, hogy rengeteg dolgot ki tudunk próbálni és sok dologgal tudunk foglalkozni.

Végre éreztem a támogatást, mindenki segített abban, hogy fejlődni tudjak. Már ekkor valóságos eufóriában éltem amiatt, hogy bármit csinálhatok, senki nem néz le, mindenki a pozitívumokat látja bennem. 

Szabadnak éreztem magam. Eleinte nehéz volt elfogadni ezt, hiszen a korábbihoz képest szinte teljesen megváltozott az életem. Utána jött a sítanfolyam, ahol megtaláltam önmagam. Szerelem volt első lecsúszásra. Akkor nem gondoltam, hogy versenyző lesz belőlem, hogy kijuthatok egy paralimpiára vagy, hogy díjakat kaphatok majd. Élveztem a pillanatot, a szabadságérzetet, az adrenalint, hogy a szél fújja a hajam. A tanárom viszont egy-két nap után már mondta, hogy belőlem nagy síelő lesz. Neki köszönhetem, hogy támogatott és elindított ezen az úton. 

Nekem csak az volt az álmom, hogy síelhessek, hogy azt csináljam, ami örömet okoz számomra. Az eredmények csak a bónuszt jelentették. 

Persze dolgoztam értük, edzettem, hogy gyorsabb legyek, de számomra az volt a legfontosabb, hogy a síelés okozta örömöt nap mint nap átélhessem.

Akadtak viszont sérülések, operációk, nehézségek utána is. Az idő megszépíti ezeket az emlékeket?

Persze a szép pillanatok azok, amelyek mindig először eszembe jutnak. De az utam részei voltak a fájdalmas időszakok, nehéz napok vagy azok az emberi kapcsolatok, amelyek csalódással végződtek. Ezek is sokat formáltak rajtam, megerősítettek. Most már ezekre is begyógyult sebekként tudok visszanézni.

Hogyan érzi magát most, amikor már nincs ott a mindennapjaiban a síelés?

A legnagyobb változás az volt, hogy a nagyon aktív életből átkerültem ennek az ellentettjébe. Úgy érzem, hogy szükségem volt erre, mert már a kiégéssel küzdöttem. Nem voltak nagy terveim a visszavonulás utáni időszakra. 

A legfontosabb az volt, hogy gyógyítsam magam, hogy feltöltődjek. Végre volt időm magammal foglalkozni.

Azért néhányszor visszament a sípályára is?

Igen, bár nem sokszor, hiszen nincs olyan sok lehetőségem rá. Nekem ehhez vezetőre is szükségem van, és nem mindegy, hogy ki van ott velem. Fontos, hogy biztonságban érezzem magam. Akkor tudom igazán élvezni, ami számomra a legfontosabb. De szerencsére amikor ez sikerült, akkor újra előjött az az eufória, amit korábban is éreztem. Sokan próbáltak motiválni vagy rábeszélni arra, hogy újra versenyezzek. Amikor újra felcsatoltam a síléceket, el is gondolkodtam ezen, de mikor kicsit kitisztult a fejem és alábbhagyott az eufória, tudtam, hogy ez már nem az én utam. 

Persze hiányzik és nagyon szeretem, de az életemnek ezt a szakaszát már lezártam. Békességet érzek, ha erre gondolok. 

Most a következő célom, hogy a hétköznapi életben megtaláljam azt, ami hasonló örömmel tölt el, nem szeretném, ha csak a kötelesség miatt kéne valamivel foglalkoznom.

Jövő év márciusában jön a milánói téli paralimpia. Figyeli még a korábbi versenytársait?

Természetesen figyelem a többieket, akik még mindig a dombokon küzdenek. Nagyon-nagyon drukkolok nekik. Velük együtt fogok örülni, ha sikerül elérniük azt az eredményt, amit kitűztek maguk elé. 

Kapcsolatban vagyok velük és remélem, lesz rá lehetőségem, hogy személyesen is ott legyek valamelyik versenyen. 

Szerencsére most nem lesz túl messze a paralimpia, így könnyebben el lehet majd jutni, és ha nem jön közbe semmi, személyesen újra átélhetem az ottani légkört.