Benkő Péter Bátkáról indulva jutott el a magyar élvonalba

Hogyan szerette meg a futballt?

Édesapukám is focizott, de ő nem erőltette, hogy én is kezdjek el játszani. A barátokkal otthon, Bátkában kijártunk a grundra és ott jött elő a fociláz. Persze utána apukám, amikor csak tudott, kijárt a meccseimre, 

de megemlíteném a nagypapámat is. Ha ő nem lett volna, akkor aligha jutottam volna el eddig. 

Ő hordott Rimaszombatba edzésre. Sajnos már elhunyt, de azóta is minden nap eszembe jut. A mérkőzéseken érte, és persze saját magamért is játszom.

Térjünk vissza még a kezdetekhez. Tizenhárom évesen került Rimaszombatba. Milyen volt az a váltás?

Nagy különbség volt, hogy több edzésünk volt, mint Bátkában. De más volt a pályák, az öltözők és a csapattársak minősége is, ott jobbak voltak a játékosok. Fél év alatt felvettem a ritmust, befogadtak a társak, és ahogy otthon, ott is kiemelkedtem a mezőnyből.

Ezek után adta magát, hogy a következő lépcsőfok már egy élvonalbeli csapat lehet?

Egy játékosmegfigyelő szúrt ki magának egy rimaszombati mérkőzésen, amikor 15 éves voltam. Jártam próbajátékon az MTK-nál is, de érdeklődtek a dunaszerdahelyiek, a zsolnaiak és a rózsahegyiek is. Végül magyar anyanyelvűként inkább Magyarország mellett döntöttem. Miskolc nem is volt olyan messze, mint a többi város, ami szintén fontos volt a döntésnél, hiszen már az MTK-nál töltött két hét alatt is honvágyam volt, így végül őket választottam.

Ez is akkora ugrás volt, mint a korábbi?

Hasonlóan megvoltak a különbségek. Rimaszombatban egy edzőpályánk volt, míg a Diósgyőrnél volt vagy hat. Persze a minőségük is jobb volt. De újdonság volt, hogy az edzőközpontban volt masszázsszoba, volt kezelőhelyiség, így ha bármi probléma volt, vagy fájt valamim, azonnal tudtam menni rehabilitálni. Ott már minden adott volt ahhoz, hogy meg tudjam mutatni azt, ami bennem van.

Itt mennyi idő kellett a beilleszkedéshez?

Az első év nagyon kemény volt számomra. A nagypapám akkor hunyt el, ami nagyon megviselt, így eleinte úgymond túlélő üzemmódban dolgoztam. Aztán beütött a koronavírus… U17-es voltam, volt már nyolc gólom és kilenc gólpasszom, de sajnos lezártak mindent. Az otthoni edzések után nagyon vártam, hogy visszatérhessünk a csapatba. Aztán az U19-es korosztályban is minden remekül alakult, jól ment a játék, megkaptam életem első profi szerződését is. A diósgyőri tartalékcsapatba kerültem az NB III-ba, ahol szintén egy jó félszezont zártam. Kemény, rögös út volt, de odakerültem az NB II-es felnőtt csapathoz is. Onnan fél évre Kazinbarcikára igazoltam kölcsönbe, majd jött egy rossz szezon, amikor Putnokon és Salgótarjánban játszottam. Nagyon sokat tanultam ebben az időszakban, de nem szívesen emlékszek vissza azokra a hónapokra. 

Ezt követően visszakerültem a DVTK NB III-as tartalékcsapatához, és újra jó szériába kerültem.

Akkor már ott lebegett a szeme előtt, hogy a közben élvonalba visszakerülő Diósgyőrnél is számításba vehetik?

A legfőbb célom az volt, hogy újra megtaláljam a régi formámat, és újra jó erőben legyek. Nagyon sokat köszönhetek Vincze Richárdnak, hogy megadta nekem a bizalmat. Úgy érzem, hogy tudtam is élni vele. Bízott bennem a csapat, megkaptam a csapatkapitányi karszalagot is, ami nagyon jót tett az önbizalmamnak. Akkor már volt érdeklődés utánam az NB II-ből is, de aztán csöngött a telefonom, hogy a DVTK első csapatánál kell edzésre jelentkeznem. Ekkor még Radenkovics volt az edző. Többször edzettem velük, de még egész ősszel a harmadosztályban játszottam.

Majd eljött 2025 februárja, amikor menesztették a szerb szakembert és a litván Dambrauskas vette át a helyét.

Közben nálunk, a B csapatnál is edzőcsere volt. Takács Péterrel is nagyon jó felkészülést zártam, neki is nagyon hálás vagyok, nála is én lettem a csapatkapitány. Az első bajnokinkon pedig már ott volt Dambrauskas is, és másnap szóltak, hogy a felnőtt öltözőbe kell mennem. 

A sok rossz után meglett az eredménye a kemény munkának. Boldog és büszke voltam, de akkor jöttem rá, hogy csak most kell igazán odatennem magam.

Mi a legnagyobb különbség akár az utánpótlást vagy az NB III-at nézve az élvonalbeli csapatokhoz képest?

Az első két hétben belefájdult a fejem az ottani iramba. Nagyon koncentrálnom kellett, hogy fizikálisan és a gyors döntéshozatalok tekintetében is fel tudjam venni a ritmust. Utána viszont úgy éreztem, hogy akklimatizálódtam, és a csapattársak is befogadtak. A válogatott szünetben játszottunk egy felkészülési meccset a Topolya ellen, és ott már nekem is jól ment a játék. Ezt követően a mestertől bajnokin is megkaptam a bizalmat, tízezer néző előtt bemutatkozhattam a Fradi ellen.

Diósgyőrben egyébként is jó a hangulat a mérkőzéseken, de a Ferencváros ellen még a szokottnál is komolyabb volt a szurkolás.

Így van. A fiatalokat általában akkor cserélik be először, ha már sokkal vezet a csapat, vagy már nincs esély a pontszerzésre sem. Én, bár a végén, de 1:1-nél jöttem be, és volt is bennem drukk. Nem tagadom, hogy izgultam, viszont utána már büszke is voltam magamra. A Debrecen ellen már a kezdőben voltam. Ott kikaptunk, de én továbbra is kaptam játéklehetőséget az edzőtől, amiért nagyon hálás vagyok. 

Egyelőre erre a lépcsőfokra pályafutásom csúcsaként tekintek.

Mi kell ahhoz, hogy meg tudjon ragadni az élvonalban?

Az erősségem, a munkabírásom, a gyorsaságom és a technikai tudásom, így a támadásoknak lendületet tudok adni. Ami a posztokat illeti, mindkét szélen jól érzem magam, de szárnyvédőként is játszottam már, ahol szintén ki tudom használni az erősségeimet. A bal lábam szintén kiemelendő, így talán adja is magát, hogy jobbal még javulnom kell. Fejlődni persze mindenben szeretnék a következő évben, években és ha így lesz, akkor sikerülhet stabilan az NB I-ben szerepelnem.