A medencét hajlamosak vagyunk a nyárral és a pancsolással összekötni. Pedig a medence télen is van. A medence télen ugyanúgy egy kék beton téglatest.

Csak fantáziálgatva találgatom, no meg találgatásokkal kísérve fantáziálgatok arról, miket tarthatnak az emberek a munkahelyi fiókjukban (egek, és a fiókosabbak, a felső tízezer legfiókosabb esetélben akár többes számban: fiókjaikban).

A Dunától számított első párhuzamos utca lakójának elvileg könnyű lehet figyelemmel követni, hogyan mozdulnak a folyó közepe felé a hídívek, nekem mégis sikerült elmulasztanom az élményt. De csak az első fordulót, szóval még van egy esélyem.

Van egy nem túl titkos, de talán éppen emiatt működőképes fegyverem a tolóablakoknál dolgozó morcos hivatalnokokkal szemben: a születésem dátuma. Nem állítom, hogy minden alkalommal beválik, de még mindig nagyobb a hatásfoka, mint a tartós, viszonzást váró mosolygásnak.

Rejtélyes módon éppen a gyalogostempóban Újvidék felé döcögő vonat juttatja eszembe a már többször hallott állítást – melyről biztosabb információnk nem igazán lesz, hiszen mégis ki végezne ilyen kérdésben közvélemény-kutatást? –, hogy a távolról hazatérő szabadkaiak szíve hevesebben kezd verni, amint a horizont felett meglátják a Városháza tornyát, amiről nyugodtan hihetnék (hiszik is?) a nem szabadkaiak, hogy templomból magasodik ki.

A Rizsányi Attilával folytatott beszélgetés legnagyobb tanulsága számomra az, milyen kevéssé ismerjük a vajdasági magyarokat. Ennek legfőbb oka, hogy keveset hallunk róluk, a tudatunkban sem fonódik össze Szabadka Kosztolányival és Csáth Gézával, Újvidék a soknemzetiségű polgári kultúrával.

2016. március 16. Március 15-én Pozsonyban havas esővel indult a reggel. A minden mindennel összefügg elv szerint teljesen biztos, hogy azóta és akkortól van velem a tompa fejfájás, együtt jegyezzük le: Tintinnabulum tripudiantium, a végső dolgok, utánanézni a jövő hétre, húsvét előtti szerdára.