Ne csak a megnyitó napján legyen fontos egy kiállítás – interjú Hushegyi Jánossal

Nem először merült fel a neve a DMM igazgatójaként, hiszen az két éve is benne volt a pakliban. Most viszont megpályázta és el is nyerte a tisztséget. Alapvetően mi motiválta? 

Egyrészt szerencsés vagyok abban, hogy van egy főnököm, aki támogat abban, hogy szakmailag előre tudjak lépni. Mindig is kerestem a kihívásokat. Néhány kollégát személyesen is ismerek a komáromi múzeumból. Amikor láttam, hogy újra ki van írva a pályázat, úgy döntöttem, megpróbálom még egyszer.

Ezen kívül én is dolgoztam olyan munkahelyen, ahol nem éreztem magamat a legjobban. Úgy érzem, hogy fogok tudni segíteni a kollégáknak abban, hogy egy olyan munkaközeg alakuljon ki, ahol tényleg jól fogják érezni magukat.

Nézzük meg közelebbről, hogy mit is jelent az Ön számára a „szakmai fejlődés“ fogalma a Duna Menti Múzeum kapcsán...

A kisdoktori munkámat a múzeumi marketing-menedzsmentből írtam. Voltam több ezzel kapcsolatos iskolázáson, projektmenedzsmenttel is foglalkoztam. Bekerültem trencséni Runway programba, amellyel a 2026-os Európai Kulturális Fővárosi évre készülnek fel, ahol szintén menedzsmenti tapasztalatokat szerezhettünk. És igazából talán ez dolgozik bennem: hogy a tapasztalatokat remélhetőleg fel tudom majd használni Komáromban.

A nyilvánosan is elérhető információk alapján a DMM alkalmazottai között felmerültek különböző problémák az elmúlt időszakban. Intézményvezetőként milyen elvek alapján szeretné menedzselni ezeket a viszonyokat?

Célom, hogy minden alkalmazottal személyesen beszélgessek, s így lássam át a problémákat. Fontos az, hogy tudjunk beszélni egymással. A szenci múzeum példájából tudok kiindulni, mi tudunk beszélni a problémákról, de ez itt nyilván egy kis közösség. 

Annak örülnék, ha a komáromi múzeumban egy hasonló tér és struktúra tudna kialakulni, ahol az alkalmazottak azt érzik, hogy nem kell félni attól, ha az igazgatónak vagy esetleg egy osztályvezetőnek kell valamit megmondani.

A kiválasztó bizottság elnöke, Orosz Örs a héten lapunknak, illetve a sajtónak is három stratégiai jelentőségű beruházást sorolt fel a DMM-ban. Az egyik az állandó kiállítás projektje. Mit tudna róla elmondani?

Ez a projekt már előrehaladott állapotban van, ki van dolgozva egy projektdokumentáció. Itt az a fontos, hogy a folyamatot be kell fejezni. Össze kell állítani egy csapatot, amely aktívan fog foglalkozni a kiállítás elkészítésével, s intenzíven kell egyeztetni a kivitelezővel is. Vannak azonban még olyan dokumentumok, amikbe én még nem tekinthettem bele.

További projekt az UNESCO világörökség részét képező izsai Leányvár területe, ahol megvalósulás előtt áll egy látogatóközpont. Ugyanakkor a római kor erőd területének a nagy része még mindig a föld alatt van, tehát nyilván még sok múzeumigazgató mandátuma le fog telni, mire minden a felszínre kerül. Mi az, amit ezen a helyszínen szívesen kezdeményezne, illetve megvalósítana?

A látogatóközpont kapcsán arról is szó volt, hogy ezt aztán hozzácsatolják a múzeumhoz. Fontos lesz az is, hogy később legalább két állandó alkalmazottat biztosítsunk a helyszínen. Tehát ne az legyen, hogy a múzeumból kelljen oda valakit kiküldenem, hanem hogy külön státuszok jöjjenek létre. Folytatni kell a régészeti kutatásokat is, s talán itt megemlíthetem Paterka Pál leköszönő igazgatót is, aki nyitott ebben az irányban. 

A harmadik beruházás pedig az Zichy-palota felújítása. 

Igen, az a város épülete. A fűtésrendszerrel kéne valamit kezdeni, mert a kiállítótérben néha működik, néha nem. Hogy ehhez mekkora összeg kellene, arról majd a komáromi városvezetéssel is kell beszélni.

Ha az általános szakmai víziójáról beszélünk, akkor a rendelkezésére álló öt évben milyen kiállításokat, múzeumi foglalkozásokat látna szívesen a DMM-ban? Esetleg miben újítana az eddigi gyakorlatokhoz képest? 

Van egy trend, miszerint ne csak egy napra legyen fontos egy kiállítás, vagyis akkor, amikor megnyitjuk azt. Főleg a galéria-típusú kiállításoknál lehet látni, hogy az emberek eljönnek a megnyitóra, megünneplik a művészt, isznak egy kis bort, majd hazamennek, s végül nem lesz nagy látogatottsága a tárlatnak.

Örülnék, ha minden kiállításra jutna valamilyen foglalkozássorozat. A szenci múzeumunkban például most itt van az IDA, galántai lány, párizsi dáma című kiállítás Galántáról, amelyhez a megnyitón kívül kurátori tárlatvezetéseket szerveztünk. Sok ember érdeklődését felkeltettük. Tehát ne csak arról szóljon egy tárlat, hogy megnyitjuk, és reménykedünk, hogy majd bejön egy látogató.

Van olyan kiállítási téma, amit mindenképpen be szeretne hozni, s akár többször is szerepeltetni az évek során? 

Az előbb felsorolt projektek nagyon komoly vállalások. Úgy érzem, nekem elsősorban ezekre kell összpontosítanom, viszont várom a kollégák javaslatait. 

Itt jön szóba az, amit említettem, hogy örülnék, ha az alkalmazottak el tudnák mondani az ötleteiket, amelyekről aztán beszélhetünk. Mindenképp örülnék, ha ezek alapján létrejönne egy több évre szóló kiállításterv. 

Ennek alapján látnánk, hogy ha például jövőben lesz egy bizonyos tárlat, akkor ahhoz esetleg pályázaton keresztül milyen további pénzügyi forrásokhoz tudunk majd hozzájutni.

Mennyire erősítené a kooperációt más intézményekkel akár a városban, akár megyei vagy országos szinten?

A Szenci Városi Múzeummal jól meg lehet erősíteni az együttműködést (nevet). Megemlíthetem még a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumát, de sok más intézményt is. Fontos az is, hogy a múzeum alkalmazottainak meg legyen adva az a lehetőség, hogy részt vehessenek konferenciákon, s el tudjanak menni olyan szakmai találkozókra, ahol kapcsolatokat tudnak építeni.

A mandátumának a végére milyen helyzetben szeretné látni a Duna Menti Múzeumot?

Öt év azért nem is annyira sok idő, nagyon gyorsan le fog telni. 

Elsősorban annak örülnék, ha rendeződnének a múzeumon belüli viszonyok, s nyugodtabb munkalégkör alakulnak ki – valamint, ha olyan kulturális kínálata lenne az intézménynek, amire nemcsak megyei, de akár országos szinten büszke lehet.

A múzeumok ügyei az elmúlt két évben nagyon sokat szerepeltek a sajtóban, különösen az igazgatók politikai erővel való elmozdítása miatt. Ezekre főleg az államhoz tartozó intézményekben került sor. Alapvetően hogyan látja a szlovákiai múzeumok helyzetét jelenleg, politikán innen és túl?

Állami szinten szerintem nagy sebet okozott az a törvénymódosítás, ami engedélyezte, hogy a kulturális minisztérium bármikor visszahívhassa az igazgatókat. Ez szomorú volt már csak azért is, mert az előző kormány révén elő volt készítve az új múzeumi törvény. Ezt lesöpörték asztalról.

Nagyon nem egy jó egy intézménynek, amikor gyakran cserélődnek az igazgatók – mint ahogy láthattuk a Szlovák Nemzeti Galéria példáján. Nyilván az sem jó, amikor egy igazgató 30 évig van egy pozícióban, az is kontraproduktív tud lenni, ám amikor félévente cserélődnek igazgatók, az nagyon meg tudja bolygatni egy múzeum működését.

Szencen mi egészen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert az itteni múzeum a város támogatásának köszönhetően jött létre, s ma is mindenben mellettünk állnak. Ami szomorú, s erről is egyre több szó van, hogy a Kisebbségi Kulturális Alap és a Művészeti Támogatási Alap is egyre nehézkésebben működnek. Általánosságban most egy nagyon nehéz helyzetben vagyunk, de remélem, hogy túléljük, s hogy minden múzeum megerősödve fog tudni kilépni ebből a korszakból.