Munka közben, advent idején: történetek a terepről

Hegedűs Norbert: „Maga melyik csoporttal van?!”

Az egyik legemlékezetesebb eset, ami az Új Szó tudósítójaként esett meg velem, öt évvel ezelőtt történt, egy hideg téli estén. Úgy esett, hogy
a szélsőséges Marian Kotleba a rimaszombati kultúrházba szervezett nagygyűlést, és mivel polgármesterünk akkoriban puszipajtása volt a zöldingeseknek, helyet adott nekik, ahelyett hogy elküldte volna őket melegebb éghajlatra, mint jobb helyeken tették. Szerencsére sokan voltak, akik nem örültek, így a kultúrház mögötti téren egész komoly tüntetés alakult ki, ahol magyarok, romák és szlovákok együtt fejezték ki nemtetszésüket. Egészen felemelő volt látni ezt az összefogást, és még egy vicces pillanat is akadt: amikor be akartam menni a kultúrházba, hogy készítsek néhány illusztrációs képet, a szolgálatot teljesítő rendőr – meglátva a kopasz fejemet – rám ripakodott: 

„Maga melyik csoporttal van?!” 

Mert ugye kordonokkal választották el egymástól a tüntetőket és a gyűlés résztvevőit, hogy ne legyen balhé, engem pedig valamiféle beszivárgó elemnek nézhetett. Mikor tisztáztam, ki vagyok, és bejutottam, kisebb hideg zuhany: mert lehet, hogy a téren sokan tüntettek, de a kultúrház is tele volt Kotleba szimpatizánsaival, és bizony ezek nem bomberdzsekis huligánok voltak, hanem normális helyi emberek, akiknek már elegük volt abból, hogy minden kormány megfeledkezett erről a régióról. Azóta szerencsére Kotleba a történelem szemétdombjára került, de a tüntetésre emlékezve máig felemás érzéseim vannak. A közösségi összefogás páratlan példáját élhettem át, de mennyivel jobb lenne, ha az embereket nem húznák szét a felelőtlen politikusok.

Kürthy Judit: Azt hittem, hogy „mindenhol”
ott tudok lenni

Mindig jövős-menős a karácsony a terepen. Az ünnepi hangolódást a rendezvényeken részt vevők szemében, a meghittséget és melegséget az ő tekinteteikben keressük, ott helyben, együtt átélve velük a legkellemesebb perceket – így tudunk hitelesen tudósítani a közösség várakozásáról. Jöhet karácsonyi vásár, adomány-, ruhagyűjtés, koncert, igyekszem „mindenhol” ott lenni, bár tudom, ez nem lehetséges, mégis megpróbálom akkor is, ha nehézségekbe ütközik. Két évvel ezelőtt karácsony előtt, amikor a másfél éves kisfiam és a párom is elkísértek az egyik ilyen karácsonyi vásárba, túl optimisták voltunk. Több ismerőssel is találkoztam, s mire befejeztem a kézművesekkel, a szervezőkkel készített beszélgetéseket, addigra ők ketten annyira elfáradtak, hogy a kellemes hangulatukból egy csepp sem maradt, azonnal menni akartak. Épp, amikor visszaérkeztem lélekben is hozzájuk és átélhettem volna velük az ünnep melegségét. Habár egy kis rábeszélés után még maradtunk egy keveset. 

Ez a keserédes élmény mutatta meg számomra, hogy mennyire sokat ér, amikor valóban együtt lehetünk, nem csak egy légtérben. 

Akkor is azt hittem, hogy „mindenhol” ott tudok lenni, velük és terepen is, de ez nem sikerült. Bár megfogadtam, hogy nem szervezek több családi programot olyan eseményekre, ahol dolgoznom is kell, mégis előfordult azóta pár ilyen alkalom. Ha csak néhány kellemes, tanulságos, maradandó pillanatot sikerül hazavinnünk egy-egy izgalmas, meghitt, különleges rendezvényről, arról a sok településről, ahol munkám során megfordulok, akkor megéri vállalni a kockázatot, maximum majd nem hívjuk családi programnak, inkább csak amolyan kiruccanásnak. A karácsonyi időszak számomra mindig ilyen. Az itt és most pillanatok megismételhetetlenek, s az év során, amikor egy-egy gyengébb percünkben előkapjuk őket, újra megmelengetik a szívünket. 

Károly Zsolt: A karácsonyi akkumulátor

Kis karácsony, nagy karácsony. Az adventi időszak gyökeresen felfordult az életemben azt követően, hogy a média területén találtam önmagamra. Bár ritkábban mentem terepre a nyomtatott sajtó készítése mellett, azonban tavaly, advent első vasárnapján én mentem ki a komáromi Klapka térre, hogy megörökítsem a „gyertyagyújtást”. Azelőtt nem igazán jártam ilyen közösségi eseményre, viszont a temérdek ember, a sok gyermek, a közös várakozás, az ünnepi hangulat és a nagybetűs HIDEG, igencsak elültették bennem, hogy a közös adventozás egy igazán szép és jó dolog. Ehhez kapcsolódik egy mára vicces történet, akkor inkább a kapkodás és a pánik jellemezte a szituációt. Kései gyertyagyújtás, közeledik a lapzárta, s a címlapon szerettük volna közölni az első adventi eseményt a városból. Az idő pont úgy adta ki, hogy ha egy kávézóba beülök a gyertyagyújtást követően, akkor 30 percem lesz megírni a rövid anyagot, feltölteni a képet, s egyebek. Egy kellemetlen vendéggel nem számoltam azonban, a hideggel.

 Az esemény alatt teljesen lemerült a notebookom és a telefonom is. De ahogy mondják, minden sikeres férfi mögött ott áll egy még sikeresebb nő.

 A feleségem is készített felvételt az alkalomról, s még valamennyire élt a telefonja, úgyhogy bejelentkeztem az övén keresztül, s levelezésben küldtem a cikket a kollégáknak, hogy az adventi ünnepkör szárnyra kelhessen az Új Szó hasábjain is. Alig másfél óra leforgása alatt átéltem a csodálatos közösségi élményt, a pánikot, a problémamegoldást, a tempót és a sikerélményt. Úgy gondolom, hogy ez jól jellemzi egy-egy napunkat a karácsonyi időszakban, hisz mind-mind ezt éljük át a fontosabb eseményeknél. Örömöt, kihívásokat, feladatokat, s még több boldogságot azzal, hogy a kedves olvasóink történeteinket olvashatják. 

Száz Ildikó: A kis Dorinka

Hivatásomnak köszönhetően az ünnepeket megelőző hetekben egyik csodát élem meg a másik után. Advent idején a házunk lépcsőfeljárója mindig megtelt ruhaadományokkal. Volt aki csillárt, régi kávéfőzőt, porceláncsészéket, könyveket vagy játékokat hozott, hogy eljussanak a rászorulókhoz. Kutyatápot, pokrócot is gyűjtöttünk az állatmenhelynek. A kis Ákoska, akinek annak idején a gyerekeimmel együtt segítettem, ma már nincs közöttünk. Jótékonysági koncertet, gyűjtést szerveztünk számára, és arra biztattuk az olvasókat, hogy küldjenek képeslapot a kisfiúnak. „Ildikó néni, idenézz, engem ilyen sokan szeretnek!” – fogadott Ákoska a legközelebbi látogatáskor, a több száz képeslappal beterített szőnyegen ülve. Olvasóink pénzadományaiból sikerült az ünnepekre meleget varázsolni az otthonukba. Néhány évvel ezelőtt Mikulás-sapkában látogattam meg a súlyos beteg kis Dorinát és az őt egyedül nevelő édes-anyát, hogy átadjam azt a több ezer eurót, amelyet az olvasóink küldtek neki. Dorina további gyógykezeléseken vehetett részt a Borsóházban. A kislány az ölembe kuporodott, mert azt hitte, édesanyja megint bánatában sír. De azon a Mikulás-napon az örömkönnyeit törölgette az anyuka. 

„Sosem hittem volna, hogy ilyen sokan állnak ki mellettünk. Mindig azt gondoltam, mindenre egyedül maradok, de az olvasók a szívükön viselik az én Dorinkám sorsát, és segítenek cipelni a mérhetetlen terhet” – suttogta. 

Mit is kívánhatnék? A kis Dorinának azt, hogy felzárkózhasson kortársaihoz, és örömmel játszhasson. Az olvasóink által szintén támogatott udvardi fiatalembernek, a harmincas éveiben járó Vanya Sanyinak pedig azt, hogy egyszer felállhasson a kerekesszékből. Annyian kívánjuk ugyanezt – vele együtt! Sikerülni fog! Végezetül arra vágyom, hogy senki ne érezze magát egyedül, kiszolgáltatottan vagy magányosan. Mert mi, tudósítók, és Önök, az olvasóink, itt vagyunk – velük vagyunk.

Tornyai Bianka: Esélyt kapott a kislány

Egy nagyon nehéz, mégis örömkönnyekben gazdag adventi időszak jut eszembe. A 2019-es advent rendkívül nehéz volt a peredi Kollár család számára, aminek kicsit jómagam is részese voltam. Az SMA-ban, vagyis gerinceredetű izomsorvadásban szenvedő lányukról, Natáliáról november közepén derült ki, hogy halaszthatatlan gerincműtétre van szüksége. Szülei úgy döntöttek, a németországi Schön Klinik Neustadt kórházban lesz a műtét, ahol rendkívül felkészült szakemberek és korszerű felszerelés várják, a műtét költsége viszont a családot terheli. Az összeg közel 60 ezer euró volt. 

A kislány esélyt kapott egy minőségibb életre, de ezzel együtt egy szinte megugorhatatlan akadály gördült a család elé.

 Kollárék, tele kételyekkel a Facebookon licitcsoportot indítottak, egy idő után azonban maguk is értetlenül álltak a történések előtt, annyira felpörögtek az események. Szervezetek, iskolák, cégek szerveztek jótékonysági rendezvényeket a család tudtán kívül. Volt fodrász, manikűrös, aki egy adott nap bevételét adományozta nekik. A környék számos településén tartottak edzéseket különféle sportok kedvelői, amelyeken gyűjtötték az adományokat. Volt jótékonysági focitorna, adventi koncertek és Pered Község a szilveszteri tűzijátékra szánt összeg egy részét ajánlotta fel a célra. A gyűjtés három hete alatt folyamatosan kapcsolatban álltam a családdal. Számomra Naty nem csak egy riportalany volt, akinek leírtam a történetét, hiszen a lányom barátnője azóta, hogy az óvodában egymásra találtak, együtt izgultunk érte. Naty anyukája, Kollár Éva, miután december 23-án átutalta a szükséges összeget a klinika számlájára, a telefonban azt mondta, számukra ez volt az igazi karácsonyi csoda. A gyűjtés első hetét végigizgulták, a második héten már mertek reménykedni, a harmadik hét pedig sírással telt, de a hála és az öröm könnyei voltak ezek.

Németi Róbert: Rendőri meglepetés a határ mentén

Rendőrös karácsonyi időszak volt egy alkalommal, amikor a ukrán–szlovák határ mentén jártam. Egy fotóriport készítése közben hamar kiderült, hogy az ukrán–szlovák államhatár poros földútja nemcsak a csipkebokrok miatt szúrós terep. Mielőtt megérkeztünk volna Gilányi Lajos magányos házához – benne a nagyszülőktől örökölt, örök felújítás alatt álló vályogfalakkal –, a bokrok mögül előugró határőrök olyan tempóval indultak felénk, mintha épp egy csempészbandát kaptak volna el. Pedig csak egy karácsonyi csomagot vittünk. A két egyenruhás nemigen akarta elhinni, hogy jó szándékkal tévedtünk a tiltott zónába. A korántsem olcsó és komoly büntetés ígérete gyorsan elhangzott, és a fotófelszerelést látva gyanakvásuk tovább nőtt. 

Ott, ahol Lajos már tíz éve rőzsét gyűjt, vizet húz a kútból és gyertyával világít, mi hirtelen a határőrség napi programjának középpontjába kerültünk.

A feszültség csak akkor enyhült, amikor néhány helyi járőr felismerte az interjúalanyunkat. Ők már tudták, hogy Lajos nem csempész, nem világvége-próféta, csak egy makacsul önellátó fiatalember, aki jobban érzi magát itt, a fémsorompó meg az egykori szögesdrótos kerítés tövében, mint bármelyik falusi utcában. Mi pedig csak annyit szerettünk volna, hogy a neki szánt karácsonyi csomagunk még időben odaérjen
hozzá. Végül a gyanakvást felváltotta a mosoly, a bírság ígérete elszállt, és a járőrök jó utat kívántak. Így jutottunk el Lajoshoz, aki mintha meg sem lepődött volna a kis közjáték hallatán: ahogy mondta, itt két világ között élni azt is jelenti, hogy az emberhez időnként előbb érkezik a határőrség, mint a vendég. Ez egyébként azért sem meglepő, mert az út mentén több mozgásérzékelő kamera is található, mely azonnal riasztja a közeli rendőrséget, ha úgy adódik.

Vataščin Péter: A zene öröme

Az évek egy-egy szakaszában bizonyos témák rendre gyakrabban merülnek fel. Nem nehéz kitalálni, milyen cikkek születnek nyáron vagy télen – beleértve a karácsonyi időszakot is. Nem a „közhelyes” témákat (amelyek voltaképpen nem is azok, főleg ha jól írjuk meg őket) akarom most felemlegetni, hanem azokat, amelyek talán kevésbé merülhetnek fel. Ahogyan végigbúvárkodtam a több mint hatévnyi archívumomat, a decemberek során mindig elém került egy makacs módon újra és újra visszatérő téma: a zene. 

Még 2019-ben csináltam meg az egyik idáig legjobban sikerült interjúmat, amelynek alanya nem más volt, mint Szarka Tamás.

 A Ghymes mindig is híres volt a karácsonyi turnéiról, már alsó tagozatos alapiskolásként is rendszeres élvezője lehettem a párkányi kultúrházban adott koncertjeiknek. Meglepve vettem észre, hogy a jótékonyság és zene is összeért már egy decemberem során. A Hope Red, The Butchers, Aylen’s Fall és a Totalica néhány éve egy peredi kislány gyógyulásáért lépett színpadra. Persze a karácsonyi lemezek sem maradhattak el a repertoárból: a For You énekegyüttes albumáról is írhattam. És hát keresztény ünnepkör ide vagy oda, a komáromi hanuka ünnepek is kellemes emlékeket jelentenek ebből az időszakból: legyen szó akár a rabbik kántálásáról vagy a Hamse zenekar fellépéséről a Menházban. Mindezt sokáig lehetne még sorolni – például azzal, mennyire jó, hogy az elmúlt években a Klapka teret minden adventi időszakban sokszor jó zene, énekszó tölti be. Elmerülve a gondolatoban, azt tudnám mondani, hogy a zene átszövi az adventi időszakot a terepen is. 

Buchlovics Péter: A kikapcsolt telefon

Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még igazi hóesésben szálltam le a buszról, miközben a walkman a Helló, turisztot vagy a Szájbergyereket játszotta, amikor még a fehérbe burkolózott kertben, a kaputól a házig sétálva a megérkezés öröme fogott el, akkor történt az eset. Szenteste késő délutánján már a rántott halszeleteket sütöttem, az asztalon finomságok, mellettük, elegáns palackban a legjobb bor csillogott hűvösen, a nappaliban és az étkezőben mandarin és fahéj illata. A lemezjátszón Lehotka Gábor orgonamuzsikája csendült fel. Perceken belül megjönnek a családtagok a templomból, beköszönt az ünnep. Ebben a pillanatban szólalt meg a telefon. Az a régi, elnyűhetetlen szolgálati mobil, amin akkor is volt térerő, ha épp a legmélyebb borospincében fejtettük a rizlinget. Francia gyártmány volt, de ahogy ebben a meghitt, boldogan várakozós hangulatban vadul csörömpölni kezdett, már-már levetve magát a konyhapultról, inkább egy teátrálisan hisztiző, olasz dívának tűnt. Szinte parancsolta, hogy vegyem fel. Ismeretlen szám, de rutinból fogadtam. 

Egy vidéki bácsi dörmögött bele felháborodva a kagylóba. Mi az, hogy itt a karácsony és neki nem érkezett meg az Új Szó a tévéműsorral?! Hallatlan!

Ő most honnan tudja meg, hogy mikor lesznek a kedvenc cseh meséi, mikor nézheti meg újra a régi mesejátékokat, a rajzfilmeket és a régi magyar filmeket? Lefagytam. Olyasmit makogtam, bocsánat, ez tudósítói telefon, próbálja a lapterjesztést, bár nem hiszem, hogy ők ott már felveszik, izé, pardon, két ünnep közt lesznek csak elérhetők... Ám ő csak hajtotta a magáét, egyre dühösebben és szomorúbban.

Sajnálom, nem tudok segíteni, szenteste van – tettem le a telefont. Az öröm elillant. Én is dühös lettem és szomorú, mert, ha csak percekre is, de megszűnt a varázs. Később már nem haragudtam a bácsira. Remélem, a nyomtatott tévéműsor nélkül is remek karácsonya volt. Azt viszont megtanultam, hogy ilyenkor eleve ki kell kapcsolni a mobilt. A szolgálatit mindenképp.