Lesz még mit megmenteni a párizsi mocsarakban?

A 184 hektáros területre, melyből a mocsaras rész mintegy 143 hektárt foglal el, 1995 óta több mint kétezer vendég látogatott el Kanadától az Egyesült Államokig, Dániától Angliáig. Diákok, egyetemi tanárok, természetvédők, ornitológusok. A párizsi mocsarak flórája és faunája ugyanis rendkívül gazdag és változatos, a 173 fajta madáron, az 500 fajta rovaron kívül mocsári teknősökkel és vidrákkal is találkozhatunk. Ámde meddig? A kiemelt természetvédelmi területen ugyanis évek óta rendszeresen pusztít az aszály, a szárazság miatt fokozatosan tűnnek el a mocsaras-lápos részek, a madarak táplálékául szolgáló puhatestűek, lárvák és csigák állománya pedig drasztikusan megcsappant, a biológiai egyensúly lassacskán felborul. Pedig ez a hely a legnagyobb nádas egész Szlovákiában. S bár a mára tarthatatlan helyzettel az öszszes illetékes hatóság tisztában van, úgy tűnik, csak két ember harcol igazán e páratlan élőhely megmaradásáért és megóvásáért: Matej és Jozef Medveď, a terület szakfelügyelői, természetvédők.

„Az első baljós jeleket még 1995-ben észleltük, amikor a szélsőséges éghajlati viszonyok miatt a hirtelen heves eső és a talajerózió együttesen éreztette hatását. Azóta az évenkénti szárazság, az enyhe telek sora csak még inkább pusztítja a mocsarat” – taglalja Matej Medveď. A mocsár ugyanis lényegében egy katlanban fekszik, s itt a legfelső földréteg már teljesen elhasználódott, a lekaszálatlan, rohadó náddal, elburjánzott növényzettel átszőtt részek teljesen kiszorítják a vizes területeket. Noha Jozef Medveď már 1992 ben kidolgozott egy átfogó tervet a mocsár kotrógépes kitisztítására, ez máig nem valósult meg. Egyrészt azért, mert Medveďék polgári társulása önerőből ezt nem tudja megoldani (elég költséges volna), másfelől pedig azért, mert eddig egyetlen szakhatóság sem foglalkozott érdemben Medveďék tervével. Ám azért a helyzet jóval bonyolultabb.

Még 1966-ban épült egy árvízvédelmi gát Köbölkút és a mocsár között. A gátnál egy külső vízelvezető csatorna található, amely árvíz esetében – de az itt sose volt –, kivezetné a felesleges vizet a területről, tehát nem zúdulna a falura. „Viszont maga a gát agyagból készült, s csak abban az esetben nem engedi át a vizet, ha elegendő víz van a mocsaras részen. Ha viszont ott csökken a vízszint, a gát belül kiszárad, s a következő vízszintemelkedésig már nem bír újra összeállni, megkötni az az agyagos rész, a gát tehát átereszti a vizet. Eddig legalább nyolcszor fordult elő ez a jelenség. A környező halastavakból (Koltáról, Fűrről vagy Kürtről) sincs meg a megfelelő vízutánpótlás, ezért szárad ki a mocsár és a gát belső része is. Az apály és a szárazság legjobban a rezervátum zsilipjénél mérhető le” – fejti ki az összefüggéseket Matej Medveď. Szerinte a külső kanálist meg kellene szüntetni, belül pedig állandó vízszintet szükséges biztosítani – ezáltal a gát is jól zárna. A szakember teljes mértékben osztja Miklós László volt környezetvédelmi miniszter véleményét, és tiszteli is Miklóst, mert az állam részéről eddig ő volt az első és utolsó ember, aki a helyszínen foglalkozott a mocsár ügyével. (A volt tárcavezető véleményét ezen az oldalon olvashatják – a szerk. megj.). Persze, ahhoz kétség sem fér, hogy a mocsaras részt kotrógéppel kellene kitisztítani, hogy hosszabb távon is megújulhassanak a lápos, vizes területek, s ezt ma már – több mint tizenöt évvel az idősebb Medveď terve után –, a Nyitrai Kerületi Környezetvédelmi Hivatal is elismeri. Svätopluk Čepelák osztályvezető egyébként az összes érintett hivatal és cég bevonásával a jövő hét csütörtökre hívott úgynevezett helyszíni válságfelmérést.

Medveďéknek köszönhetően eddig egyetlenegy alkalommal lépett az állam hivatalosan is a természetvédelmi terület érdekében. Jozef Medveď ugyanis még a kilencvenes évek elején javasolta, hogy a zsilipet szüntessék meg, helyette egy ún. betonküszöböt építsenek a víznek. Ezt akkor az UNESCO is jóváhagyta, és a Szlovák Természetvédelmi Szövetség 3700 dollárt nyert rá egy amerikai pályázaton. A küszöb ugyan elkészült (Matej Medveď szerint közel sem annyi pénzből), ám a zsilip továbbra is működik, ez pedig a mocsár szempontjából rossz.

A fokozottan védett terület tehát pusztul: ahol még néhány évvel ezelőtt három-négyméteres víz volt, ott most alig térdig ér, simán átgyalogolhatunk rajta, pedig valamikor még halak és gémek is éltek itt. Gólyákat is csak mutatóba látunk, tavaly pedig – szintén a szárazság miatt – több mint hétszázezer fecske legyengült állapotban vándorolt innen tovább, mert már alig találtak élelmet. A ritkább vízimadarak is fogyatkoznak. „Attól tartok, hogy mire az illetékesek ideérnek, s végre tesznek is valamit, valóban környezeti katasztrófa lesz. Akkora, mint tavaly, amikor szeptemberben egy négyzetméteren legalább huszonöt döglött csigát, lárvát, puhatestűt találtunk. Ki lehet számolni, mekkora pusztulást jelent ez több mint száz hektáron. Aki pedig tudja, mi a tápláléklánc és a biológiai egyensúly, annak nem kell tovább magyaráznom. S az sem érv, hogy a madarak majd máshol találnak élelmet. A párizsi mocsarak területe ugyanis a vándormadarak egyik legjelentősebb európai pihenő- és megállóhelye. A legközelebbi ilyen élőhely több mint négyszáz kilométerre található. Ugyanakkor ez az útvonal és ez a terület már szinte a madarak génjeiben van, mert évszázadokon keresztül itt táplálkoztak, pihentek. Olyan ez, mint a sivatagban az egyetlen bevált út, ahol oázis van. Ám mi történik, ha az oázisból elfogy a víz, ha kiapad a kút?” – teszi fel a költői kérdést Matej Medveď keserűen és kétségbeesetten.

Értesüléseink szerint a kerületi hivatal európai környezetvédelmi alapokból is szeretne pénzt szerezni a páratlan élőhely megmentésére, ám ez még csak terv.

Félő, mire a tervből valóság lesz, már nem lesz mit megmenteni. Matej Medveďék polgári társulását eddig sem támogatta az állam, amikor néhány éve egy pályázaton Niva terepjárót kértek terepbejárásra és ellenőrzésre, szó szerint kinevették őket. Ugyanazon a pályázaton a poprádiak milliós, vadonatúj japán kocsikat kaptak. Eddig csak a helyi önkormányzat támogatta őket, legutóbb tízezer koronát kaptak ruházatra, felszerelésre. Nemcsak a természeti értékeinkre nem figyelünk oda, hanem azokat sem becsüljük meg igazán, akik szeretetből, hivatástudatból és önként védik a környezetet. Persze, mindez előbb-utóbb visszaüt ránk. Csak nehogy már jóvátehetetlenül késő legyen!