„Különös érzés, hogy ehhez a házhoz valahogy kötődök“ – életút a lakosságcsere nyomán

Nemrég külön cikkben számoltunk be a Bajához közeli, bácskai Csávolyról. A községbe 19 csehszlovákiai faluból kerültek magyarok a lakosságcsere nyomán. Az akkor, s még ma is többnemzetiségű településen a '90-es évek óta tudatosan ápolják az egykori szülőföldhöz fűződő kapcsolatokat.

Ottjártunkkor két idős férfivel beszélgettünk arról, hogyan emlékeznek gyermekkorukra, a deportálásra, s hogyan kezdett a családjuk új életet Csávolyon. Vörös Ferenc mellett László Lőrinc volt oly szíves, s megosztotta lapunkkal történeteit, gondolatait.

Csodával határos módon megmenekült jobb kar

„Ez nem magyar–szlovák kérdés. Az újabb telepítés újabb bonyodalom, és nem old meg senmit. Az idő majd megoldja. Ide jöttünk pár százan Csávolyra, és lehet, hogy már a két kezemen meg tudom számolni azokat, akik még élnek. A történelem megoldja…“  – kezdi mindjárt egy magvas végkövetkeztetéssel történetét László Lőrinc, aki alig múlt két éves, amikor elindult velük a vonat Szemetről 1947. október 29-én.

Akármekkora veszéllyel is járt maga a deportáció, az ő esetét tovább súlyosbította egy baleset. Nem sokkal indulás előtt ugyanis beleesett egy silógödörbe, a jobb karja pedig súlyosan megsérült: nyílt törése volt. Édesapja – szintén László Lőrinc – bevitte őt egy pozsonyi kórházba.

„Most kapaszkodjon meg: krepp papírba, meg rongyba csavarták be a kezemet. Ez volt a seb ellátása. Azt mondták apámnak, hogy majd Magyarországon rendbe tesznek. Ez az én halálos ítéletemet jelentette. Mire ide kerültünk, apám azonnal elvitt a kórházba. Ott megvizsgáltak, és akkor azt mondták: a fia életét meg tudjuk menteni, de a kezét nem“ – meséli a nem mindennapi történetet. Az életerő végül nem hagyta cserben, egy idő után ugyanis szinte minden előjel nélkül a jobb kezével fogta meg a kanalat, mikor a kórházban ebédet kapott. 

„Az egész kórház személyzet odajött a csodálatára. Még a főorvos is azt mondta: nem igaz, hogy én azzal a kézzel eszek. Tehát valahol a sors nekem ezt szánta, hogy meg kell maradni“ 

– teszi hozzá.

Benešék után Rákosiék

Ahogy ezt mindenkinél meg lehet tapasztalni azok közül, aki gyermekként élte át a deportálást, a balesetét leszámítva László Lőrincnek sincsenek feltétlenül rossz emlékei az első csávolyi évekről. Szülei és az idősebbek azonban sokszor csak nehezen békültek ki az új helyzettel. Tud például egy idős emberről, aki a szó szoros értelmében mentálisan belerokkant a lakosságcserébe. Családja arra kényszerült, hogy bezárja őt Csávolyon egy házba, mivel állandóan el akart menni a faluból.

A csehszlovákiai magyarok nem igazán ismerték egymást az első időszakban, ám László Lőrinc emlékei szerint fokozatosan elkezdték keresni egymás társaságát. Így létrejött egy sajátos helyi csoport a meglevő német, bunyevác és magyar etnikum mellett: a „cseszkók” csoportja.

„A beszélgetést, ha akartam, ha nem, nekem hallani kellett. Ha azt mondták, hogy »otthon« vagy »haza«, az sose Csávolyt jelentett. Az mindig Szemet volt. Mindig. És mivel nekünk nem maradt kint senkink apai részről – csak anyai részről –, így nem is nagyon jártunk mi haza, meg kezdetben nem is lehetett menni“ 

– fejtegeti.

Az 1949-re hatalomra kerülő kommunista uralom adott esetben nem kímélte a frissen meghurcolt csehszlovákiai magyarokat sem. Idősebb Lőrinc Lászlót rövidesen kuláknak minősítették. Munkaeszközeit, amit Szemetről magával hozhatott, az állam elkobozta – emellett a közmondásos padlássöprések is napirenden voltak. Így arra kényszerült, hogy napszámba járjon fenntartani a családját. A nehézségeiket tetézte lányának korai halála, aki 1955-ben elhunyt leukémiában.

A helyzetük csak lassan javult a következő években, amely során az ipari szövetkezet 1954-es megalakulása volt a legpozitívabb fejlemény: az apa végül ide lépett be, fia pedig felnőttként sokáig vezette azt. Ő maga Szegeden végezte el az építőipari technikumot. A kőműveskedésről azonban a legtöbbet édesapja mellett tanulta, aki elismert mesterember volt. 1965-ben egy helyi bunyevác lányt vett feleségül: Gáspárovics Anasztáziát. Két lányuk született.

Megmagyarázhatatlan érzés a szülőház előtt

László Lőrinc semmire sem emlékszik a Szemeten eltöltött bő két évről. Sokáig, kerek 10 évig egyik családtagjuk sem látogatott vissza. Az első végül az édesanyja, László Franciska volt, aki 1957-ben nagynénje temetésére utazott haza. Maga Lőrinc 1964-ben tért vissza először.

Egy alkalommal az unokájával járt a településen, s lefényképeztette magát a szülőház előtt. 

„Akkor mondtam is utána a családnak: nem tudom, de olyan furcsa érzés fogott el, hogy én ebbe házba születtem. A háznál mindig előjött ugyanaz az érzés… Ez valahogy a génekbe lehet, vagy nem tudom... Ez olyan különös érzés, hogy ehhez a házhoz valahogy kötődök. A falu másik végén nem éreztem.”

Mindenesetre egyértelműen csávolyinak tartja magát. Ugyanakkor nem kérdés számára, különösen a '90-es évek óta, hogy sokadmagával ápolnia kell eredeti származását is. Ahogyan korábban is írtunk róla, a rendszerváltás után kezdtek el szerveződni a tágabb környék falvaiban azok a csoportok, akiknek csehszlovákiai gyökereik voltak. László Lőrinc hozzáteszi, a megemlékezések ma már „kicsit lejjebb adtak az értékükből, mert az eredetiek már kihaltak”. Most már a gyerekeik, sőt unokáik azok, aki a fő résztvevői a felvidéki magyar rendezvényeknek: 

„Ez egyfajta bensőséget adott az egész családnak. Azt gondolom, hogy sikerült átadnunk az unokáknak is ezt az érzést. Mert ez már nekünk érzés.“