A szlovákiai magyarokat sújtó katasztrófák közül kétségkívül ez volt a legnagyobb – Izsapon is megemlékeztek a nagy árvízről

A tíz évvel ezelőtt avatott emlékmű csónakját, melyet Matlák László izsapi lakos készített, az eltelt évek alatt erősen megrongálódott. A rendezvényre kicserélték, az újat Nagy Attila asztalosmester, szintén izsapi lakos alkotta meg. Az új csónak anyaga ugyancsak fa. A helyiek bíznak abban, hogy ez is hosszú évekig emlékezteti majd az itt lakókat a 60 évvel ezelőtt hozott áldozatokra.

A legnagyobb katasztrófa

Szarka Rebeka szavalata után Nagy Károly, Izsap településrész által delegált városi képviselő köszöntötte az egybegyűlteket. 

A szlovákiai magyarokat sújtó természeti katasztrófák közül kétségkívül az 1965-ös dunai árvíz volt a legnagyobb

 – szögezte le beszéde elején. Izsapról szinte az egész lakosságot evakuálni kellett, a házak összedőltek vagy komolyan megrongálódtak. Csallóköz megsegítésére országos mozgalom indult, a magyarok mellett szlovákok és cseh önkéntes segítők is érkeztek.

Alig maradtak a faluban

A felnőtteket és a gyermekeket Hodosba, Légre, Lévára, Felsőpatonyba, Nemesabonyba, majd Miavára szállították, a faluban csupán néhány férfi maradt, köztük a helyi nemzeti bizottság elnöke és titkára, a szövetkezet elnöke, valamint az iskolaigazgató. A mentési munkálatokat a csehszlovák katonaság mellett a magyar és a szovjet hadsereg katonái is segítették. A település védnökségét a Liptószentmiklósi és az Opava-i járás (ma Csehország) vállalta, Opaváról 22 személy, köztük több kőműves tanuló, Liptószentmiklósról pedig 17-en érkeztek, hogy segítsék az újjáépítést.

A víz elárasztotta a helyi szövetkezet földjeit, ami a várt termés 90 százalékát tönkretette. A szarvasmarha- és sertésállományt az árvíz előtt a Hodosi Szövetkezetbe evakuálták, majd 1965 őszén visszahozták, de a takarmányt továbbra is onnan kapták.

Hatalmas károk

A pusztítás nyomai még hosszú hónapokon, sőt éveken keresztül érezhetők, láthatók maradtak a Duna mentén. A Komáromi és a Dunaszerdahelyi járásban 36 község és 9 tanya került víz alá, 2620 lakás teljesen tönkrement, közel 5000 súlyosan megrongálódott, mintegy 100 iskolaépület vált használhatatlanná, és az úthálózatban 170 milliós kár keletkezett. Összesen 130 791 hektárt árasztott el a talajvíz, mintegy 54 000 embert kellett ideiglenesen biztonságos helyre költöztetni. A felbecsült kár teljes összege 3 milliárd 155 millió korona volt

 – osztotta meg az egybegyűltekkel a képviselő, majd felhívta a figyelmet az emlékezés fájdalmára, egyben reményteliségére is, hiszen elmondása szerint a hatvan évvel ezelőtti események megmutatták, mit jelent embernek lenni és közösséget alkotni, nem csak szóval, hanem tettekkel is. Nagy Károly kérte, hogy emlékeiket adják tovább gyermekeinknek, unokáinknak, és ne engedjék, hogy az idő elmossa az összetartozás örökségét.

Emlékek nélkül is fájdalmas

Tamási Blanka izsapi diák a közönség elé lépve elmondta, hogy ő ugyan nem élt ekkor, de mégis érzi az akkori emberek félelmét és bizonytalanságát, mely a helyiekben, a közösségben él tovább, ahol a múlt nem csak történelem, hanem örökség is. 

Kicsi falunk népe hatvan évvel ezelőtt nemcsak a természet pusztító erejével nézett szembe, hanem a bizonytalansággal is – vajon lesz-e holnap, lesz-e újrakezdés, lesz-e fedél a családok feje fölött? Önök bebizonyították, hogy van. Mert amikor jött az ár, vele együtt jött a segíteni akarás is. Ez a falu példát mutatott emberi tartásból, összefogásból és kitartásból

 – mondta el, majd kitért a parajdi sóbánya szerencsétlenségére is, ahol ugyancsak a víz pusztított, elmosva a barlangokat, járatokat, ahol az ár a föld mélyére hatolt.

A klíma változik, a víz nem ismer határokat, sem politikait, sem emberit. De az emberi szolidaritás sem ismer határt!

 – tette hozzá.

A megemlékezést egy dokumentumkiállítás követte „1965 – A víz emlékezete“ címmel, ami az Izsapi Közösségi Központ előterében tekinthető meg.