A nagy dunai árvíz: akik nem sokáig örülhettek az új házuknak, majd a faluból is elköltöztek

A ház az 1950-es évek elején épült.

„Örülhetett is benne a család 12 évig, amíg is 1965 tavaszán a Duna újra meg nem mutatta erejét. A község melletti Vágduna egyik ágának töltését a helybeliek sikeresen mentették, így a falu a töltés és az országút közötti részét árvíz nem, »csak« a talajvíz (buzgárok) károsította”

 – írja lapunknak címezett levelében Horváthné Zobor Rozália. 

Elmesélte, hogy ezekben az időkben a lakosságot hogyan készítették fel az árvízveszélyre: az iskolát a diákok nagy örömére már június elején bezárták és az evakuálást javasolták. A csicsói gátszakadás után jöttek az autóbuszok, családját június tizenkilencedikén vitték Vágtornócra. 

„Néhány nappal később jött a községben maradt mentőegység tagja a hírrel: Pista, a te házad is összedőlt. Az én nagyon kemény, a második világháborúban és hadifogolytáborban edzett apámat akkor láttam először és utoljára sírni. A mi házunkat »csak« egyméteres víz érte (voltak utcák, ahol 3-4 m magasan is állt a víz), ami azért arra elég volt, hogy falát alámossa a portán levő kovácsműhellyel együtt, és a tető súlya alatt összeroskadjon”

 – emlékszik vissza. 

Leírta azt is, hogy édesapja akkor sem sírt, amikor a becsülettel megvásárolt telkére „falurendezési” terv szerint nem kapta meg az építési engedélyt, helyette felkínáltak neki olyan helyet a szülőfalujában, amely jóval mélyebb fekvésű volt. 

„Erre azt mondta, ha a helyemre nem építhetek, még a járást is elhagyom. Úgy is tett, 1966-ban Diószegen talált munkát patkolókovács mesterként, mezőgazdasági gépjavítóként és ott vett házat. Nos, mit nem tesz egy »elkötelezett« faluvezetés és a keményfejű patkolókovács eszmecseréje? Ez csak egy a sok ezer hasonló, egyedi történet és fájdalmas emlék közül”

 – zárta lapunknak írt levelét Horváthné Zobor Rozália. 

(szerk. kzs)