Felette zúgnak el a rakéták Harkivban – beszámoló az egyetlen Ukrajnában élő magyar haditudósítótól

Mintegy másfél órán át tartotta szóval Győri Boldizsár újságírót Piekarski Marcell, a Komáromi Szakkollégium tanulmányi vezetője, valamint a közönség kérdései. A magyarországi haditudósító az egyetlen olyan újságíró, aki a fronthoz közel, Ukrajna második legnagyobb városában, Harkivban él.

Ám hogy lesz valakiből haditudósító úgy, hogy korábban még nem volt ilyen tapaszatalata? Győri Boldizsárt egy brit újságíró vezette be a szakmai kérdések sűrűjébe, amelyek a legkevésbé sem kecsegtették kényelmes életvitellel. Az ukrán és az orosz nyelveket nem beszélte, így gyakorlatilag a nulláról kellett megszereznie a kellő nyelvtudást, hogy aztán hólabda-módszerrel bővítse folyamatosan a helyi kapcsolathálóját. Emélkezetetett:

maga a haditudósítás az egyik legdrágább zsurnalisztikai munka, a művelője ráadásul viszonylag kevés pénzért kockáztatja az életét.

Jelenleg balti és magyarországi lapoknak dolgozik szabadúszóként úgy, hogy szinte teljesen szabad kezet kap a témák feldolgozásában. Magyar nyelven a legkönnyebben a 24.hu-n lehet rábukkanni a cikkjeire, amelyek a háborús élethelyzetek megannyi aspektusát dolgozzák fel. A témákat ő kutatja fel, nem igazán rendelnek tőle, ugyanis „nehéz elképzelni itthon, hogy milyen kint“.

„Minél közelebb vagy a fronthoz, annál nagyobb emberi alávalóságokat és erényeket látsz felcsillanni“ 

– válaszolta többek között arra a kérdésre, amely azt firtatta, hogy milyen hatással van rá a háború valósága. Győri szerint a látottak „le is tudják húzni és fel is tudják emelni“ az embert, s ő egyelőre az utóbbi kategóriába esik.

Fronton, lőtávolban

Nagyon egyértelműen rajzolódott ki Győri beszámolójából az egyre drámaibb háborús valóság – amely egyébként újfajta veszélyeket rejteget az újságírók számára is. 

Azért nem visel például „Press“ feliratú mellényt a frontvonal közelében, mert ha azt az orosz oldalon észrevennék, akkor jó eséllyel megpróbálnák őt kilőni egy drónnal. Ennek oka, hogy az újságíró „értékesebb célpont“ az oroszok számára, mint egy „sima“ ukrán katona. 

Nemrég pontosan így halt meg egy francia haditudósító.

Az újságírókat ugyanakkor csak nagy körültekintés mellett engedik frontközelbe az ukrán hadsereg egységei. Egy dolog az ukrajnai sajtóakkreditáció, más azonban az említett biztonsági faktor. Enyhítő körülmény a rossz időjárás, hiszen erős szél vagy csapadék esetén a drónok nem repülnek, de még az ellenséges tüzérségnek is nehezebb dolga van.

Győri felhívta a figyelmet arra is, hogy már nem a frontpozíciók a legveszélyesebb helyek – hanem az az út, amely hozzájuk vagy tőlük elfele vezet. A megfigyelő drónok gyorsan kiszúrják a mozgást, különösen a gépjárművekét, s ilyenkor jó eséllyel nem marad el a csapásmérés sem. Ebből fakad az is, hogy egy-egy váltás szinte a végtelenségig kitolódik, s az ukrán katonák hosszú hetekig az első vonalban maradnak, amíg nem tudják azt biztonságosan elhagyni.

A veszély komolyságát nem kell túlmagyarázni: a harctéri sebesülések 70%-át nem kézi lőfegyver vagy tüzérség okozza, hanem drónok...

Élet egy ostromlott városban

Harkiv a háború előtt egy másfél milliós város volt. 2022-ben, a harcok első hónapjaiban az orosz csapatok ugyan megpróbálták elfoglalni, de ezt végül feladták. A harcok azonban most is a mára 800 ezer főre csökkent város tágabb körzetében zajlanak, mintegy 25 kilométerre már ágyútűz hallatszik. Győri Boldizsár rendszeresen hallja a tüzérségi „dobolást“ – ahogy éjjelenként a feje fölött haladnak el az oroszok által indított drónok és rakéták. 

„Fölöttünk mennek át, hallom őket“ – hangsúlyozta, s gyakorlatilag ezzel magyarázta azt is, hogy miért „nem kell nagyon győzködni az embereket, hogy Oroszország nem a barátunk“. 

Felmerült ugyanis kérdésként, hogy milyen hatással van az ukrán állam kommunikációja az emberekre.

Megosztott egy túlélési tippet is: 

ha az iráni fejlesztésű Shahed drón berregése abbamarad, akkor valahol a közelben készül becsapódni. Az embernek ilyenkor azonnal bele kell magát vetnie a fürdőkádba, mert ott több oldalról egy plusz vasréteg védi az esetlegesen becsapódó repeszektől.

Győri némi iróniával úgy fogalmazott, az oroszok „a civil infrastruktúrát valahogy mindig katonainak nézik“. Ezzel utalt arra, hogy Harkivban rengeteg nem katonai épületet ért csapás az elmúlt három és fél évben. Ehhez kell alkalmazkodnia a mindennapi életnek is: a harkivi operában például a harmadik földalatti szinten zajlanak előadások. A gyerekek zömmel online oktatást kapnak, vagy részben a helyi metróban kialakított földalatti termekben tanulnak. Ugyanakkor a harkiviak mára szinte teljesen elkezdték ignorálni a légiriadókat, amelyek egész nap előfordulnak.

A másfél óra során még sok résztéma merült fel. A falusi túlélési lehetőségeken kívül az ukrán hadifoglyok megkínzásán és gyerekek elrablásán át még röviden beszélt a kárpátaljai magyarokról is. Az utóbbiak sorai közül kikerült katonák elmondása szerint nem egyszer magyar nyelven rádióznak egymással a frontközelben, így az oroszoknak semmi esélyük nincs arra, hogy megértsék a kommunikációjukat, még ha sikerül is azt bemérniük. Győri aláhúzta: minden kárpátaljai magyar katona a kötelességét teljesíti, nem találkozott köztük olyannal, aki másképp gondolná.

Az ukránok motiváltsága

„Az ember elfogadja azt, hogy lehet, hogy ott lesz egy orosz terrortámadáskor“ – folytatta a harkiviak háborús mentalitásának jellemzését Győri. Gyakorlatilag minden este lövik a várost Oroszország irányából, ami azt jelenti, hogy rendszeresen meghal egy-két civil ember.

Mint köztudott, az oroszok a háború elején azzal számoltak, hogy az oroszul beszélő harkivi lakosság „kenyérrel és sóval“ fogják őket várni. Nem így történt. És noha Harkiv 2022 előtt egyértelműen ruszofil város volt, ma már ez nincs így. Az idősebbeknek ugyan gondot jelent az átállás, a fiatalabbak azonban nagyon erőteljesen törekednek arra, hogy csak ukránul beszéljenek. Az egyetemista korosztály ráadásul szinte már nem is emlékszik másra, mint a háborúra – amely valójában 2014-ben kezdődött a Krím oroszok általi megszállásával.

„A háborús erőfeszítésből valahogy mindenki kiveszi a részét“ – fogalmazott Győri, aki sok olyan személyről tud, akik hétvégenként álcahálót készítenek a hadsereg számára. Egy hallgató a katonák motivációjáról is érdeklődött, amelyről a haditudósító elmondta, nagyjából eléggé egyöntetű. 

A hadsereg tagjai „nem látják a végét“, s úgy vélekednek, amíg Oroszország a szomszédjuk, addig el akarják őket (vagyis Ukrajnát és az ukrajnai népet) törölni. 

Ugyanezt gondolja szerinte a mindennapok embere is, vagyis egy teljesen standard válaszról van szó, ha valaki a háború okairól kérdezgeti őket.

Győri szerint van valami „felemelő“ abban, hogy több százezer ember visel katonai egyenruhát, akiket szerinte „csak úgy“ és kényszerből nem lehetne a frontvonalon tartani, ha ők ezt nem akarnák. Többször tapasztalta, hogy még a távolabbról származó ukrán katonák is úgy látják: 

ha nem állítják meg az orosz hadsereget Kelet-Ukrajnában, akkor az elérhet akár az országi nyugati részén fekvő szülőföldjükig.

A bizonytalan jövő

Győri Boldizsár úgy látja, hogy a saját munkájában törekszik az objektivitásra. „Nemcsak szépet és jót ír le az ukrán hadseregről“, főként akkor, ha a katonák a feletteseiket és a szervezetet szidják. Egyébként sem a magyar olvasóközönség meggyőzése a célja, hanem egyszerűen „meg akarja mutatni, hogy mi van“ odakint.

Az orosz-ukrán háború végével kapcsolatban eléggé pesszimista hangot ütött meg. Szerinte legfeljebb csak tűszszünetre kerül majd sor. Számos bizonytalanságot érzékel az ukrajnai társadalomban is, amelyet „végtelenül traumatizáltnak“ írt le a veszteségek miatt. Tömegek szenvednek poszttraumás stressz szindrómában. 

Emellett a háborús erőfeszítés miatt most sok mindent „elfojtanak“ a belpolitikában, „ami aztán az első választási kampányban elszabadulhat“. 

A terepet és az országot nem tervezi feladni, úgy érzi, sok dolga lehet még a térségben.