Ez az öngól nem hiányzott: a legendás kassai Ipariskolára emlékezve

A gimnázium hozzáállásával nem kívánunk foglalkozni. Az egykori Ipariskola jogutódjának leépülése viszont tanulságul szolgálhat másoknak is.

A történelmi Magyarország első szakközépiskolája

A kassai Ipariskola – Gépészeti Felsőbb Ipartanoda néven – Szakkay József magánintézeteként kezdte meg működését, 1872. október 9-én. Ez volt a történelmi Magyarország első szakközépiskolája. Az Ipartanoda Kassán talált otthonra egyrészt azért, mert a városban adott volt az erős ipari háttér, de azért is, mert itt tanított az alapító. Márai pedig úgy fogalmaz, hogy 

„Kassának lelke, életmódja, titka van. Az igazi urbanitás nem a sugárút, nem is az aszfalt vagy a hirdetőoszlop, hanem a legenda. A legenda, mely egy valóságos város lakóinak lelkében kialakul a város egyéniségének titkáról.” 

A legendák és hagyományok fontosak a város, de az Ipariskola életében is, mert megtartó és személyiségformáló erejük van, tartást adnak az egymást követő nemzedékeknek. Az évek folyamán a hagyományok beépülnek az iskolakultúrába és meghatározzák az iskolai viselkedés szabályait.

Az Ipariskola képzési rendszerében rendkívül fontos szerep jutott a műhelyoktatásnak. Egyedülálló volt az a rendszer, mely szerint a diákok a tanműhelyekben végzett munkájuk alapján jutalmat kaptak. Később a szegényebb sorsúak megsegítésére létrejött a tanulók önsegélyező egyesülete is. A kilencszázas évek elején megerősítették az elméleti képzést, de a tanműhelyekben továbbra is folyt a termelőmunka. A műhelyeket neves cégek látták el megrendelésekkel. Az első évfolyamba beiratkozó tanulóktól legalább egyéves szakmai gyakorlatot követeltek meg. A korabeli hazai gyakorlatban páratlan kezdeményezés volt a tanulók számára berendezett olvasóterem, az iskolaorvosi állás rendszeresítése, és a szegényebb sorsú tanulók ingyenes gyógykezelése.

Az első világháborút követően a hároméves képzést négyévesre bővítették, ám 1919-ben már csak szlovák nyelvű képzés indulhatott. Az iskola élére cseh szakemberek kerültek. 

A magyar nyelvű képzés 1920-ban indult újra. A bécsi döntést követően fordult a kocka. Az iskola egy időre kettévált (a szlovák tagozatot Rózsahegyre, majd Besztercebányára helyezték át), de 1939-től Kassán is folytatódhatott a szlovák nyelvű oktatás.

Az újraindulás után

Európában 1945. május 8-án „hivatalosan” is befejeződött a második világháború, de az új csehszlovák kormány már 1945. április 5-én meghirdette a Kassai Kormányprogramot, amelyben elrendelték minden magyar tanítási nyelvű iskola bezárását. Bezárták az Ipariskola magyar osztályait is. Az újraindulásra öt esztendőt kellett várni. A kassai Ipariskola első magyar osztályának megnyitásáról az iskolaügyi megbízott felhívása alapján értesültek az érdeklődők, amelyet az Új Szó 1950. júniusi számában tettek közé. A felhívás értelmében: 

„a magyarlakta területek szlovák iskoláiban 1950. szeptember 1-jén magyar tannyelvű osztályokat lehet nyitni, ha van megfelelő számú jelentkező. 1950. szeptemberében a kassai Ipariskolába 52 magyar anyanyelvű tanuló jelentkezett, akik közül 44 tanuló felelt meg a felvételi vizsgán.” 

Ez lett az első magyar osztály.

Érdekességként említjük meg, hogy az ötvenes évek első felében a jelentkezők többsége idősebb volt, és többéves szakmai gyakorlat után, esetleg a frontról hazatérve, ültek be újból az iskolapadokba. Az iskola osztályaiban ezért együtt ültek és együtt tanultak az alapiskola 14 éves végzősei és a huszon-éves fiatalemberek. Az Ipariskola egész történelmére jellemző az is, hogy általában a hátrányos helyzetű, paraszt- és munkásszármazású fiatalok választották az Iparit, azzal a céllal, hogy elsajátítsanak egy szakmát, és minél előbb a család segítségére lehessenek.

 A tantestületnek tehát tudomásul kellett vennie, hogy ezek a tanulók az elméleti oktatással szemben inkább a gyakorlati ismeretek és készségek elsajátítását részesítik előnyben. Többen közülük életükben először hagyták el falujuk határát és a biztonságot nyújtó szülői házat, ami komoly változást és gyakran lelki megrázkódtatást jelentett számukra, ezért szükségük volt segítségre és támogatásra. 

Ezt a feladatot – az ezzel járó felelősség tudatában – vállalták, és becsülettel teljesítették az Ipariskola tanárai. A szülők és a tanulók értékelték a törődést, a pedagógusok tapintatos, emberséges viselkedését, és ez alapozta meg az évtizedek múltán is megnyilvánuló ragaszkodást az iskolához és egykori tanáraihoz. Az Ipariskola szellemisége, és belső hajtóereje, a mindenfajta munka (fizikai, szellemiségi, közösségi...) szeretete, a tanárok által támogatott jelmondat szellemében: 

„Seperj bár utcát, vagy építs gépeket, csak ember légy, ezt ne feledd”, meghatározó erővel hatott az iparistákra.

Az ezredforduló előtt az iskola komoly bizalmi tőkével rendelkezett. Az intenzív és jó színvonalú műhelyoktatásnak is köszönhetően, az iparistákat mindig szívesen alkalmazták a munkaadók. A szakma, de a felvidéki magyarság is a szakképzés zászlóshajójaként tekintett a kassai Ipariskolára. Ezt a rangot több évtizedes, becsületes munkával, és oktató-nevelő tevékenységének eredményességével, végzőseinek kíváló szakmai tudásával és a magyarság iránti elkötelezettségével vívta ki az Ipariskola.

A tanárok többsége az Ipariskola egykori végzőseként került a katedrára, ill. az igazgatói székbe. Magukkal hozták azt a kultúrát és szellemiséget, amin az iparista évek alatt nevelkedtek. 

Friss diplomásként hazajöttek és egykori oktatóik védőszárnyai alatt váltak tanárokká. Az iparista életérzést a génjeikben, zsigereikben hordozták és ezt tevékenységükkel is igazolták. Elsősorban ennek köszönhető, hogy az iskolának mindig összekovácsolt tantestülete volt.

Ezek a tanárok elhitették a többségükben vidékről érkező, egyszerű paraszt-, vagy munkáscsaládokból származó gyerekekkel, hogy a kemény munka, a szorgalmas tanulás, meghozza gyümölcsét. 

Az átlagos teljesítmény kevés. Légy valamiben nagyon jó! Légy nagyon jó gépész, vagy elektrotechnikus. Ha ez gondot okoz, írjál verseket, foglalkozz irodalommal, sporttal stb. Mindegy, mivel, de a saját területeden próbálj meg nagyon jó lenni, és mi ebben segíteni, támogatni fogunk.

 Ez az iskola megpróbál nap mint nap hozzájárulni ahhoz, hogy értékként éljétek meg az iskolához és a magyarsághoz való tartozásotokat – vallották az iskola pedagógusai. Arra nevelték az iparistákat, hogy megtartsák magyar identitásukat és tudatosítsák, hogy felelősséggel tartoznak mind egymás, mind a felvidéki magyarság iránt. „Tanuljatok, mert Ti lesztek a felvidéki magyarság értelmisége” – hangoztatták a pedagógusok.

Az oktatáson kívül az iskola, ill. a tanári kar nagy hangsúlyt fektetett a nevelésre is. A mindenkori iparisták, az előírt tananyag mellett (tantárgytól függetlenül) útravalót kaptak emberségből, magyarságtudatból, és mindenfajta munka szeretetéből, nemegyszer ún. „tanmese” formájában.

Az 1952/53-as tanévben a tanulók létszáma meghaladta a 240 főt. Ez a létszám már indokolttá tette a magyar tagozat szervezeti önállósulását. A szlovák iskola magyar tagozatából önálló magyar tannyelvű iskola lett, amely Felsőipar-iskola néven vált országszerte ismert és elismert szakközépiskolává. Az iskola a Zsdanov utca 1. szám alatt működött.

Az 1951/52-es tanévtől ez az épület lett az Ipariskola magyar tagozatának, majd az 1952/53-as tanévtől, az önállósult kassai magyar Ipariskolának az otthona 1953-ban. Az egységes iskolarendszer bevezetése kapcsán az ipariskolákat is átszervezték és átnevezték. Az iskola új megnevezése: Magyar Tannyelvű Gépészeti és Elektrotechnikai Ipar-iskola lett.

Az Ipariskola színes oktatási programmal rendelkezett. Az alapiskolák végzősei számára, a négyéves nappali alapképzésben, gépészeti és elektrotechnikai ismereteket kínált. 1954-től az Ipariskola esti tagozatot is indított, Kassán, később Szepsiben, Tornán, Pelsőcön, Királyhelmecen és Nagykaposon. 1958-ban szakosító osztályt is nyitott az iskola. Ezt a képzési formát olyan fiatalok választhatták, akik már rendelkeztek egy érettségi bizonyítvánnyal, gimnáziumban, esetleg más szakközépiskolában érettségiztek. 

1993. szeptember 6-án, holland szakemberek felügyeletével, gépész szakon elindult a hároméves felsőfokú szakképzés. A képzés befejezése után a végzősök absolutóriumot, és DiS titulust kaptak.

 A kassai Ipar-iskola Szlovákia egyetlen magyar szakközépiskolája, ahol ilyen képzés folyt. 1994 szeptemberében, 34 tanulóval indult útjára a Kereskedelmi Akadémia első osztálya – az Ipariskola keretein belül. 1973-ban az iskola áttért a teljes körű szaktantermi oktatásra – Szlovákiában elsőként. Megszüntek a törzsosztályok, minden tantárgynak saját szaktanterme lett, és az óraközi szünetekben a diákok vándoroltak egyik szakteremből a másikba.

1990-ben az iskola vezetése bevezette a vendégtanár intézményét. Ennek értelmében, az Ipariskola 2-3 tanára (kölcsönösségi alapon), egy hetet a szolnoki, ill. a jászberényi szakközépiskolában, vendégtanárként oktatott.

1991. szeptember 1-jén kezdetét vette annak a nagyszabású reformtervezetnek a megvalósítása, amely lehetővé tette, hogy az első két évfolyamban úgy a gépészek, mint az elektrotechnikusok, azonos tanterv szerint tanuljanak. Ezzel a megoldással a pályaválasztás két évvel későbbre tolódott. A diákok német, ill. angol nyelvből is érettségiztek, és nagy hangsúlyt kapott a számítástechnika oktatása.

Az iskola tevékenységének eredményei látványosak. Műszaki irányultsága ellenére nagyon sok humán- és társadalomtudományi értelmiségi (országgyűlési képviselők, egyetemi rektor, Kossuth-díjas író, iskolaigazgatók, egyetemi tanárok és docensek, színigazgatók, színészek, hivatásos zenészek, pilóták, lelkészek, orvosok, irodalmárok, képzőművészek, vállalkozók, helyi elöljárók stb.) került ki az ipar-iskolából.

Az iskola végzősei közül többen a mezőgazdaságban töltöttek be vezető tisztségeket, hiszen vidéki származásuknál fogva a mezőgazdasági alapismereteket és a termőföld szeretetét szülői és nagyszülői örökségként hozták magukkal. A technikusok és mérnökök száma pedig megszámlálhatatlan, közülük többen nyugat-európai egyetemeken szereztek doktori címet.

Az iskolának országos hírű együttesei, csoportjai voltak: 1952-ben megalakult az Ipariskola első zenekara. Ettől kezdve szinte minden iparista generációnak volt saját zenekara. 1953-ban megalakult az iskola Kultúrbrigádja, amely egész estét betöltő műsorral (ének, tánc, vidám jelenetek, versek stb.) járta a magyar falvakat. Szórakoztatták a közönséget, és diákokat toboroztak az Ipariba! És a fiatalok jöttek az ország minden szegletéből: a Csallóközből, Mátyusföldről, Bodrogközből és Ung-vidékről.

1968-ban az iskola megszervezte az első Ki mit tud? vetélkedőt, egy esztendővel később az első Táncdalfesztivált. 1969-ben megalakult a nemzetközi sikerekkel is dicsekedhető Glóbusz bábegyüttes. 1981-ben, amatőr színjátszó csoportként, megalakult az Iparista Kis Színpad, az IKSZ, amely a későbbi évek folyamán országos hírnévre tett szert és sikert sikerre halmozott – elsősorban a komáromi Jókai Napokon. 1983-ban megalakult a Collegium Cantatum vegyes kar, majd egy esztendővel később a Szellőrózsa néptánccsoport. Külön fejezetet képviselnek az iskola sportolói: az 50-60-as években országos bajnok vívókkal dicsekedhetett az Ipariskola. Nagyon sok első ligás focista került ki az intézményből, és az atléták is sikert sikerre halmoztak. Az 1950-es évek második felétől tánciskola is működött az Ipariban.

Az iparisták aktívan bekapcsolódtak Kassa város kulturális életébe is: az Új Nemzedék, Szép Szó Irodalmi Színpad, Csermely kórus, Pinceszínpad stb. tevékenységébe.

1958-ban elvették az iskola Zsdanov utcai épületét. 1958 és 1967 között az Ipariskola az „eredeti” épületben (Komenský u. 2) működött, de a műhelyórákat továbbra is a Zsdanov utcai tanműhelyekben kellett megtartani. Egy évtizedes „száműzetés” után, 1967-ben az iskola visszaszerezte a Zsdanov utcai épületet, és újra egy fedél alá került az elméleti és gyakorlati (műhely-) oktatás.

A hetvenes években a nappali tanulók száma meghaladta a 800 főt, ezért emeletráépítésre volt szükség. Az építkezést, a szülők és diákok hathatós segítségével, 1971-ben fejezték be, és ezzel egy időben elkészült az egykori tornaterem kultúrteremmé alakítása is. A felújított kultúrtermet az iskola átadta a Kassára kihelyezett Komáromi Magyar Területi Színház Thália színpadának. Ez az önzetlen lépés tette lehetővé magyar színház működését Kassán.

1978–79-ben megépült az iskola új tornaterme – újfent a szülők és tanulók önzetlen segítségével. 1991-ben megalakult az Iparisták Baráti Köre (IBK) és az Iparista Alapítvány. 1991. január 1-jén az iskola tulajdonába került a Jedlik utca 11. szám alatti kollégium. Ez lett az Ipariskola első, saját (360 fős) kollégiuma. 1992-ben, az Iparista Napok keretén belül, az iskola első ízben adományozott aranydiplomát az ötven esztendővel korábban érettségizett diákoknak. A későbbi évek folyamán gyémánt és rubin diplomák átadására is sor került. 1994. február elején egy 15 ezer kötetes könyvtárat hozott létre az iskola. 2002-ben, a kassai Ipariskola megalapításának 130. évfordulójáról emlékezett meg az intézmény. Az ünnepség keretén belül került sor „A kassai iparoktatás 130 éve” című kiállítás megnyitójára, és az újonnan létrehozott Iskolamúzeum átadására.

2008, a fordulat éve

Az igazgatói posztot évtizedeken át egykori iparisták töltötték be, és a tantestület összeállításakor, feltöltésekor is előnyt élveztek az iskola végzősei, akiknek a zsigereiben volt az iparista életérzés. Ők biztosították a folytonosságot.

A 2008-as igazgatóváltás, ebből a szempontból, vízválasztónak bizonyult. Azzal, hogy nem iparista lett az igazgató, megszakadt egy több évtizedes hagyomány, és megszűnt az egykori iparisták hegemóniája az iskola vezetésében és a tantestületben is. Ez természetesen kihatással volt az iskola működésére és szellemiségére is.

Az új vezetés új elképzelésekkel, újszerűnek mondott oktatási programokkal (gépészet és elektrotechnika helyett mechatronika és műszaki líceum), és az iskola nevének megváltoztatásával vágott neki a 21. század kihívásainak.

A magyar tagozat 1952-es önállósulása után több alkalommal változott az iskola megnevezése: volt Magyar Tannyelvű Felsőipariskola (1952-től), Magyar Tannyelvű Gépészeti és Elektrotechnikai Ipariskola (1953-tól), Magyar Tannyelvű Gépészeti és Energetikai Ipariskola (1960-tól), Schönherz Zoltán Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskola (1982-től) és Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskola (1990-től). 2003-ban összevonták az addig külön igazgatóság alatt, de az Ipariskola berkein belül működő Kereskedelmi Akadémiát és az Ipariskolát. Az összevonás után Magyar Tan-nyelvű Középfokú Ipariskola és Kereskedelmi Akadémia lett az iskola hivatalos neve.

Figyelemre méltó, hogy az iskola márkaneve (brandje), az Ipari, minden névváltás alkalmával megmaradt. Ezzel együtt a megnevezésben mindig szerepelt a tanítási nyelvre való utalás is, tehát az, hogy az Ipari magyar tanítási nyelvű intézmény!

2009-ben, az új vezetés, Szakközépiskolává változtatta az egykor legendás Ipariskola nevét. Ez volt az a szerencsétlen öngól, amely megpecsételte az Ipari sorsát, és megalázó helyzetbe sodorta az egykori patinás intézményt.

Mint az várható volt, a márkanév feladásával az iskola elvesztette ismertségét, beágyazottságát, és az intézmény iránti bizalom is megrendült. Csökkent a potenciális érdeklődők száma, és tanulóinak komoly hányadát vesztette el az iskola, habár a tanulói létszám csökkenéséhez egyéb körülmények is hozzájárulhattak. Mindenekelőtt a felvidéki magyar népesség fogyása, ami a beiskolázott diákok létszámában is megmutatkozik, az asszimiláció felgyorsulása, vagy a rejtett (nemzetközi) migráció stb.

A hetvenes években, az Ipariskola nappali tanulóinak létszáma meghaladta a 800 főt, az összlétszám (az esti tanulókat is beszámítva) pedig 1000 fő körül mozgott. Az utolsó években, a jogutódnak számító Szakközépiskola tanulói létszáma viszont 150 körül állandósult, ami bizony a más iskolával való összevonás veszélyével és az önnállóság feladásával jár.

Zárszó

A kassai iparisták, egész létezésük során, mintegy szigetet alkottak a többségi nemzet szorításában. Ez is kiválthatta az egymásra utaltság érzését, a kapcsolatok és az összefogás szükségességét. Nemzetiségi iskolaként, az Ipari egyfajta védőburkot is biztosított a többség nyelvét szerényebben bíró fiatalok számára, másrészt fenntartotta a belső kohéziót.

A magyar tagozat önnállósulása után (1952-ben) az Ipariskolában elindult valami, amit belső körökben az iskola hőskorának, legendás korszakának szokás nevezni. Ekkor alakult ki az iskola szellemisége, összetartó ereje, és ezekben az években született nagyon sok olyan legenda, amelyekre az iparisták ma is szeretettel emlékeznek, és mesélnek egymásnak és barátaiknak.

Négy év után az iparisták is elhagyják az intézményt, de emlékeikben, álmaikban sohasem tudnak elszakadni az iskolától, az iskola hangulatától és szellemiségétől, egykori tanáraik és diáktársaik emlékétől. Lehet, hogy az idő haladtával, ezek az emlékek megszépülnek és már csak legendaként élnek tovább a szívükben és lelkükben, de ezek nélkül a legendák nélkül a diákok nem válhattak volna iparistákká, és az iparista sem válhatott volna márkanévvé.

Nagyon sok egykori iparista, én magam is, büszke vagyok arra, hogy ennek a patinás intézménynek a padjait koptathattam. És örök emlék marad számomra az Ipariskola tantestületében, és igazgatói székében eltöltött több mint három évtized is.

„A nemzetek nem külső körülmények miatt szoktak meghanyatlani, hanem belső hibáik miatt” – fogalmazta meg annak idején Csóri Sándor. A másfél évszázados kassai Ipariskola jó példa ennek illusztrálására. A ma már Szakközépiskola néven jegyzett intézmény elsősorban saját magának köszönheti, hogy a megcsappant tanulói létszám miatt a működésképtelenség határára jutott.

Úgy tartják, hogy akinek nincsenek hagyományai, nincsen múltja, annak jövője sincs. Az Ipariskolának több mint 150 éves múltja és hagyománya van. Ezeket az Iskolamúzeumban dokumentáltuk is. Az egykori emlékeket: korabeli fényképeket, tanári jegyzeteket, diákfüzeteket, taneszközöket, a diákok produktumait (rajzokat, mérésbeszámolókat stb.), évkönyveket, az intézményről született publikációkat stb., diákok és tanárok adományaiból állítottuk össze. 2013-ban a regnáló vezetés a múzeum anyagát dobozolta, termeit pedig átadták a Thália Színháznak. Azóta nincs múzeum, és mára a kiállított tárgyak többsége is elkallódott. Az iskola lemondott volna a múltjáról?!

Az említett lépések sajnálatos eredménye az is, hogy Ipariskola néven ma már nem működik Kassán magyar intézmény – ez fáj. Fáj az, ami az intézménnyel történik. Azért is fáj, mert ez volt az életem. Jóleső érzés viszont, hogy az ország különböző régióiban ma is működnek Iparista Klubok, és az osztálytalálkozókra is rendszeresen eljárnak az öregdiákok, habár a találkozók többségét ma már Kassán kívül szervezik meg. Mégis úgy gondolom, hogy amíg élnek iparisták, addig az egykori Ipari kisugárzása, hagyományai és szellemisége is velünk marad – legalább a virtuális térben.

Az Ipariskola nagyon sok támadásnak volt kitéve az újraindulás utáni esztendőkben és évtizedekben, de a tantestület, a diákok és szülők összefogása, az iskoláért való önzetlen kiállása, minden alkalommal megakadályozta az iskola ellehetetlenítését, bezárását, kétnyelvűsítését stb. Igaz, ezek a támadások mindig kívülről jöttek. Az intézmény jelenlegi áldatlan állapotát viszont „belső”, átgondolatlan lépések sorozata okozta.

Albert Sándor 
(A komáromi Selye János Egyetem egykori rektora, a kassai magyar tanítási nyelvű ipariskola korábbi tanára, a Kassai Műszaki Egyetem valamikori tanszékvezető docense, 2002–2006 között a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának képviselője az MKP színeiben)