Ember malmai – és az enyészeté

Szülőfalumban, a gömöri Mellétén is állt egy vízimalom. Pontosabban maga az épület ma is megvan, bár nagyon kikezdte az idő vasfoga, és a hozzá tartozó lakóház és a romos gazdasági épület ma már menthetetlen. A malom kőfalait nézve mindannyiszor megcsodálom az építők kézügyességét, azt a szándékot, hogy a lehető legtávlatosabban terveztek; a mintegy másfél-két méter vastag kőfalak talán évszázadok múltán is dacolni fognak az elmúlással. Annál inkább, mert évekkel ezelőtt egy vállalkozó némileg megreperálta a tetőzetet. Az illetőnek nagy tervei voltak az épülettel. Azt tervezte, hogy turbinát üzemeltet itt. Terve dugába dőlt, állítólag a természetvédők torpedózták meg az életképesnek tűnő ötletet. Pedig az illető már a kifolyó árkot is kibetonozta. Azóta természetesen feléje sem nézett a megkezdett építkezésnek.

Maga a malom épülete robusztus és lenyűgöző látvány. A felső traktus mestergerendáján most is világosan kibogozható az asztalos által bevésett dátum, amely több mint kétszáz éves múltról mesél. Gyermekkoromban a behemót malomkerék nagy része is bent korhadozott még az épület sötét gyomrában, sőt magának a gépi szerkezetnek egy-egy darabja is megvolt. Tengelyek, fogaskerekek hevertek szétdobálva, céltalanul, korhadt fadarabokkal keveredve. A malomárkot rég betemette a homok, benőtte a som, a mogyoró, a kecskerágó és a nyakig érő csalánerdő. Csak a dombos töltés húzódott mintegy kétszáz méter hoszszan a gátig, amelyet mi másnak neveztek volna, mint gátsaroknak. A gát, pontosabban annak maradványai fölött felduzzasztott víz jó haltartó volt, kölyökkoromban szerettük itt hajkurászni a jászokat, pisztrángokat, de az azóta eltűnt paducok is nagy bandákba verődve sütkéreztek itt a sziklák alatt.

A Murány folyócskán mindazonáltal nem a mellétei volt az egyetlen vízimalom. A délebbre fekvő Beretkén, de a falumtól északra fekvő Licében is hasonló vízimalmok őrölték a gabonát, ha emlékezetem nem csal, egészen a második világháborút követő évekig. Tudomásom szerint ezek az épületek is állnak még, de hogy használják-e őket valamire, arról nem tudok. A Murány völgyén egyébként a történelmi időkben kereskedelmi útvonal vezetett déli-északi irányban, de falum határában, a mellétei áttörésnek nevezett geológiai képződmény fölött, a folyó sziklák és erdők által határolt kanyonszerű völgyében ma is látható annak a masának néhány falmaradványa, amely állítólag a Rákóczi-szabadságharc idején még üzemelt. Próbáltam kutatni, mi lehetett pontosan ez a – ma már legalábbis úgy tűnik – lehetetlen helyen álló épület, de nem bírtam a nyomára bukkanni. A szájhagyomány szerint éppen a szabadságharc fegyvereit készítették itt. Romos alapjait tekintve leginkább a Miskolc közelében álló lillafüredi masához hasonlíthatott.

A Murány vizén működő vízimalmok az ún. alul csapó malmok tipikus egyedei voltak, ami azt jelenti, hogy a malomárkon érkező víz ereje alulról hajtotta a malomkereket. Amelyet, a lassúbb áramlásnak megfelelően, jó nagyra méreteztek építőik. Az alul csapós malmokat ott használták, ahol a víz esése nem volt túl nagy, ezért nagyobb kerekekkel próbálták kihasználni annak nyomóerejét. „A vízfolyás medrében malomgátat emelnek, amellyel a vizet megduzzasztják, s a természetes medernél magasabb szinten vezetett ásott, épített vagy deszkából készített, akár állványokon álló csatornával, malomárokkal a malomhelyre vezetik. A malomgátba is és a malomárkokba is zsilipeket építenek be, hogy a tárolt víz mennyiségét szabályozzák, s a malomra vezetett vizet szükség szerint visszatarthassák, hogy a malomgépezetet nyugalmi helyzetében tarthassák, pl. azon javításokat végezhessenek. (…) A patakmalmok vízépítési létesítményei komoly szakismeretet, technikai jártasságot igényeltek. Egyfelől a túlterhelt, nem kellően épített gát átszakadva árvizet okozhatott, a malom alatti létesítményeket, településeket veszélyeztethette, másrészt a malom környezetében a hasznos munkát végző víz fel nem használt energiájával káros rombolást végezhetett, alámoshatta a malomházat, a malomárok zsilipjét, megrongálhatták a malomárok malom alatti szakaszát. Ez ellen úgy védekeztek, hogy a malom környezetében a malomárok malom melletti zsilipjétől a malom mögéig deszkázattal kibélelt mederszakaszt építettek, vízesládát készítettek. Szokásos volt a malom alatt, a vizesláda után tószerű kiszélesedést létesíteni, kiásni, amelyben a víz szétterült romboló energiáit lecsendesítették, s innét a vizet visszavezethették a patak természetes medrébe.”

Nem akarom untatni az olvasót a patakmalmok további műszaki részletezésével, ezek a leírások más forrásokban megtalálhatók. Hanem, mint az elején jeleztem, ezek az épületek többnyire masszívak, időtállók, és látványban, esztétikai kivitelezésben is megkapóak. Az isten is arra teremtette őket, hogy valami hasznos célt szolgáljanak, ha már a malomkerekek dohogása elhallgatott, és nem szolgálhatják eredeti céljukat. Arra nagyon kevés esély látszik, hogy Gömörben (ahol egyéb műemlékvédelemre is kevés pénz jut, és a szebbnél szebb kúriák, kastélyok egymás után rohadnak szét) ipari műemlékeket lehessen létrehozni ezekből, mint tették azt Magyarország több vidékén. De valóban halálra kell ítélni ezeket az olykor nagy szakmai tudást és kézügyességet feltételező, értékes építményeket? Ráadásul napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt kap a nem fosszilis eredetű energia felhasználása, és egyre-másra épülnek a szélmalmok. Igaz, ezek jelentős befektetést igényelnek, de néhány év múlva hasznot hoznak. Gömör dimbes-dombos tájain nem valószínű, hogy szélmalmokat lehetne építeni, de a még meglevő vízimalmok (s ki tudja, hány van még belőlük) ma is átalakíthatók lennének. Az egész talán csak fantázia és pályázat kérdése. Szülőfalum egykori vízimalmának mindenesetre az a „pechje”, hogy közel fekszik a Murány folyóhoz (mert hol is feküdne?), és a folyón túli erdőség természetvédelmi terület. A természetvédők pedig olykor túllihegik a dolgot.

„A malmok épületei készülhettek borona, zsilipeléses, gerendavázas deszkázott falakkal, de gyakoriak voltak a kő-, téglafallal építettek is.” – olvasható a néprajzi forrásban. Gerenda, deszka? Másfél-két méter vastag kőfal! Akkora, mint a várfalak! A belterülete pedig akár egy színházterem! S mindez egy kis falucskában. Gondolatban megemelem a kalapom az építők előtt, és titkon abban reménykedem, hátha nem jut ebek harmincadjára. Ha még az is eszembe jut, hogy a falu fölötti dombon Árpád-kori a katolikus templom, hogy a gömöri fazekasságnak még tapintható tárgyi emlékei vannak, s hogy a közeli Bércen látható Kelet-Szlovákia legnagyobb tölgyfája, minden együtt van ahhoz, hogy az idegenforgalom gyökeret eresszen.

Persze, már hallom atyámfiai kérdéseit: mit akar ez az álmodozó? Ki ad erre pénzt, amikor fontosabb dolgokra sem jut? Hát igen. Eklatáns példája a gömöri elesettségnek a domicai cseppkőbarlang környéke (amely a világörökség része), vagy a kis templomokban megbúvó Árpád-kori freskók leírhatatlanul értékes öröksége. Megannyi kincs, ami nincs. Lappanganak ismeretlenül, elhanyagoltan, sorsuk a véletlen kezében. Ez pedig „csak” egy öreg, kihasználatlan kőépület.