Egyszerre felvidéki és csávolyi – Vörös Ferenc emlékei az életét meghatározó lakosságcseréről

„1944. április 9-én születtem Nagysurány-Albertmajorban. Onnan akkor elkerültünk Feketenyékre, majd kitelepítettek bennünket. Édesapám, Vörös Sándor Ferenc Nagysurányban gazdatisztként dolgozott születésemkor, tallósi volt. Édesanyám, Gyurkovics Rozália meg Feketenyékről származott“ – kezdi élettörténetét Vörös Ferenc a szerb határhoz közeli Csávolyon.

Ahogy a községről szóló korábbi riportunkban bővebben megírtuk: ez a felső-bácskai település számos csehszlovákiai magyar család új otthona lett a lakosságcsere nyomán.

Egy „kút“ és platánfák a gyermekemlékek mélyén

Néha egészen szédületes, előre nem látható fordulatok tették nehézzé a családok életét a jogfosztottság éveiben. Vörös Ferenc édesapjának ugyan 1946-ban lett volna lehetősége átlépni a kecskeméti tangazdaságba, ám nem akarta elhagyni a testvéreit. Minden állhatatossága ellenére nem sokkal később a csehszlovák állam két nővérét áttelepítette Magyarországra. A hattagú szűk családjuk aztán kihúzta egészen az utolsó transzportig. Ferencnek ugyanakkor csak nagyon kevés emléke van az otthonról, lévén hogy kisgyermek volt.

„Kicsi voltam, de a szomszédban lakott az iskolaigazgató, a Somogyiék Feketenyéken. Az ő második szomszédjuk voltak a Sárkányék, és mi gyerekek ott másztunk át a széles deszkakerítésen. Hogy hogyan másztam át, azt mai nap még nem tudom... A Somogyiéknál meg volt egy betonkád, és mindig azt mondták, hogy ne menjetek oda gyerekek, mert belehúz a vízi ember. És mikor legelőször tértem vissza felnőttként, Mariska nénitől, a szomszédasszonytól megkérdeztem, hogy megvan-e még az a kút? Azt válaszolta: »Nem kút az Ferikém, csak egy betongyűrű.«“ – érzékelteti a gyerekemlékek és a valóság közti hézagot.

Elmondta: amikor 1948 őszén felrakták őket a teherautókra, mindenki sírt, ő azonban nem értette, mi történik. „És ott egyszer csak megjött elébünk egy autó, öt családdal. Ők nem úgy voltak, mint mi, akik tizenegy vagonnal jöhettünk. Nem volt nekik semmijük. Állítólag négy, Tótkomlósról és környékéről érkezett szlovák család lakott a házban. Mindegyikük eladta, amit kaptak, s akkor mentek tovább Prágába, Brünnbe. 

Minket a legutolsó szerelvény vitt 1948 őszén, már nem is lett volna szabad átjönnünk a határon, mert éjfélig volt a kitelepítés. Fél egykor jöttünk át a komáromi hídon“ 

– foglalja össze az emlékeit, amelyek szerint addigra pont egyenesbe jött anyagilag a családjuk Feketenyéken. Gyakorlatilag egy teljes életet hagytak hátra.

Idő kellett a beilleszkedéshez, de új otthonra leltek

A Vörös-családot az akkori jugoszláv határ melletti Csávolyra irányították a magyar hatóságok. Az út hosszadalmas volt, a végállomás előtt Baján is megálltak. „A kisgyereknek úgy tetszettek azok a nagy platánfák a vonatkertben. Még mindig megvannak, gyönyörűek!“ – mondja Vörös Ferenc.

A három nemzetiségű (magyar, bunyevác és még a deportáció után egy kisebb csoport német alkotta) faluban, ahogy máshol is a környéken, nem mindenki fogadta szívesen a csehszlovákiai magyarokat:

„Nehéz volt beilleszkedni, mert szegények, ők is először úgy voltak velünk, hogy mi »elvettük« a vagyont. A mi házunkból átköltöztették a tulajdonost a falu felső felébe egy kis házba, az itt maradhatott, nem telepítették ki. A Weiss-család volt szó. És mondtuk, hogy ha mi elmehetünk, már adjuk is rögtön vissza, mennénk mi haza. De hát nem mehettünk, és akkor így itt maradtunk.“

A nehézségek ellenére szülei viszonylag gyorsan szót értettek a helyiekkel. „Édesanyám nagyon értette a kacsa bögyéből kiszedni a kukoricát, hogy az félrenyelte. Édesapám még értett nagyon az állatok elletéséhez. Ha velünk voltak az akkori csávolyiak, akkor legtöbbet inkább németül vagy bunyevácul beszéltek. Édesapám meg tudott szlovákul, megértette a bunyevácot, meg németül is tudott. Egy év után derült ki, hogy az mindent hallott és értett, amit beszéltek. Úgyhogy összebarátkoztunk, és a végén nagyon jó szomszédok lettünk“ – meséli hosszan a „beilleszkedési” történetet. Neki magának nem volt gondja a helyi gyerekekkel, gyorsan szót értett velük.

A csehszlovákiai magyarok összességében is hoztak néhány új dolgot a helyi életbe. Vörös Ferenc szerint ilyenek voltak a különféle „finom“ sütemények, amelyeket a bácskai bunyevác és német asszonyok nem ismertek. A neveiket nem tudja, de az egyik rácsos tetejű volt, a másik pedig piskótatésztából készült, különféle habokkal a tetején.

Jól ismeri szülőföldje vidékét

Vörös Ferenccel beszélgetve gyorsan kiderül, hogy keresztül-kasul ismeri a délnyugat-szlovákiai vidéket, de a gyökerei még a jelenlegi határon is át-átnyúlnak.

„Dédöregapám Esztergomban volt asztalosmester. Én is az asztalosságot tanultam ki, a fiam is. Azáltal, hogy öreganyám lány volt, meg anyám is, így a dédöregapámtól én örököltem a »jogfolytonosságot«. Később kerültem ki először Csehszlovákiába, akkor Köbölkútra mentem, amikor Filler Józsi bátyám fia nősült, és a Pepesék muzsikáltak a lakodalomban“ – emlegeti fel Anyalai Sándor muzsikust is.

Sok rokona él a szélesebb vidéken, s habár kora miatt már kevesebbet utazik, még ma is rendszeresen látogatja őket. Édesapja is hazautazott, ahogy tudott – édesanyja azonban sosem szánta rá magát. „Ő annyira fájóan vette, azt mondta: nem akar oda menni többet“ – mondja tárgyilagosan.

Vörös Ferenc sosem hallotta, hogy a csávolyiak azt mondták volna rá, hogy „cseszkó“. Helyben ez volt a csehszlovákiai magyarok „gyűjtőneve“. Viszont a „felvidéki“ jelzővel már ellátták őt, amit a magáének is érez – de egyértelmű a községhez való kötődése is: 

„Szívből csávolyi is vagyok. Örülök, hogy ide kerültem. Ez egy nagyon szép falu.“

Ahogyan mások, úgy ő is követte a Beneš-dekrétumok körül kialakult jelenlegi szlovák belpolitikai vitát. Elszomorítja a helyzet, de nem is vár nagyon mást, ám derűsen állapítja meg: 

„Hát legalább egy kicsit azt mondták volna, hogy »na, hát azért elkövettük a hibát«, de hát ez a politikában marad így, ahogy van.“