Árvízi napló: Az első hat nap a veszélyeztetett Szilason (FOTÓK)

1965. június 16.

A szokott módon folyik az élet Szilason, a Komáromi járás kis falujában. Közben... „Magas a Duna vízállása” – jelenti a rádió. Patnál gátat szakított a folyó, terjed a hír.

Nálunk nem lesz baj, mondták az idősebbek, 1899-ben igazán erős volt az áradás, s akkor is csak a szélső házakig ért el a víz, erősítgették a falu legöregebbjei.

1965. június 17.

A hangosbeszélő jelenti – „Készüljön a falu lakossága a kitelepülésre”. Csicsónál gátat szakított a Duna, közeleg a veszély Szilas felé is.

„Hozzánk nem jöhet az árvíz” – mondják még akkor is a falu öregjei.

A hangosbeszélő egyre figyelmezteti a falu fiataljait, asszonyait, öregjeit, hogy készüljenek a kitelepülésre. Másnap reggelre várják az árhullámot.

A csatornákban emelkedik a víz, de senki nem gondol rá, hogy elhagyja szülőfaluját. Este, mint máskor, vacsorához ülnek az emberek. Nyugtalanok ugyan, ám lehetetlennek tartják, hogy a falut elöntse a víz. De ami biztos, az biztos, a falu férfinépe lapátot ragad. Éjjel gátakat épít a vízmosásokban.

1965. június 18.

A nagymegyeri csatornából vagy 60 méternyi szélességben, 20 méternyi magasságban ömlik a víz Szilas határába. Az emberek nem adják fel a harcot. Zsákokba töltik a földet, rekesztik a víz útját. Győri László, a szövetkezet elnöke minden gépet ideirányít. Végh László és Barthalos Tibor bágerosok felváltva rakják a földet, amit Rákóczi Károly, Visnyei László, Tok Kornél és Hír László hord a gátra. Nagy András földgyaluval emeli a töltést. Az ekecsiek is erre a szakaszra összpontosítják erejüket. Őket is innen fenyegeti a veszély. Közös erővel elzárják a víz útját.

„A veszély komoly, a tizennégy éven aluli gyerekek, anyák, idősebbek készüljenek az indulásra” – jelenti a faluban a hangosbeszélő.

Délután fél kettőkor négy autóbusz fut be a faluba. Ezekbe kellene beszállniuk a felszólítottaknak. A falut azonban még most sem akarja elhagyni senki. Egyik-másik asszony sír, nem tudja, mitévő legyen. A férfiak unszolják az asszonyokat, hogy csomagoljanak, ők is segítenek. A csomagok nem nagyok, csak a legszükségesebbet viszik magukkal az asszonyok és a gyerekek.

„Bácsi! Mi az a gátszakadás?” - kérdi egy nyolc év körüli fiú.

Soká tart a gyülekező. Csak szürkületkor telnek meg az autóbuszok. Ekkorra már itt van a falu minden lakosa. A kocsivezetők sürgetik az indulást, búcsúzkodnak a családtagok, rokonok, ismerősök

„Fiaim, csak el ne hagyjátok egymást” – mondja könnyes szemmel egy nagymama lányainak és unokáinak. Ő a másik autóbuszba megy, neki ott jutott hely.

Felzúgnak a motorok, elindulnak az autóbuszok. Csend ül a falura, a férfiak szótlanul néznek egymásra. Egy fiatalasszony most érkezik két kisgyerekkel, hirtelen azt sem tudják, mit tegyenek vele. A felelősségérzetre azonban hirtelen felocsúdnak az emberek.

„Itt a személykocsi, vigye el” – mondják egyszerre többen is. Startol a Tatraplán, és indul az elkésett menekülőkkel.

„Emberek, menjenek haza, tegyenek rendbe mindent, hogy mire megjönnek a teherkocsik, felrakhassuk az állatállományt” – hirdeti ki a szövetkezet elnöke.

Az emberek szétszélednek, odahaza felrakják az értékesebb dolgokat az asztalokra, a szekrények tetejére, helyet készítenek a baromfinak a padlásokon. A vacsora már nem mindenkinek ízlik, inkább előveszik a szekrényből az erőset, és kortyintanak egyet-egyet. Senki sem fekszik le, várják az autókat.

Sötétség honol a tájon, a távolból idehallik a vészjósló víz csobogása, amikor lecsendesül a földgyalu dübörgése. Az életet adó víz most áldozatot követel. Már a cukorrépadűlőt kerülgeti. Juraj Zubor, a pozsonyi Stavoindustria, a védnökségi üzem dolgozója a sötétben sem adja fel a harcot. Földgyaluival sáncokat épít, amíg tudja, védi a termést és a falut. Hiába mondják neki, hogy hagyja abba, úgyis elönt az ár mindent. Senkire sem hallgat, dolgozik egész éjjel.

1965. június 19.

Hajnalban kiderül, hogy az előző napon a nagymegyeri csatornára épített homokzsákgát nagy részét elsodorta a víz. Már nem segített sokat a gát, a víz az országúton jött át. A motoros vonat is csak lépésben haladt Nagymegyer felé. A felázott töltésen a vezető nem merte kockáztatni a nagyobb sebességet.

„Csak a munkaképes emberek maradjanak a faluban” – hirdette korán reggel a hangosbeszélő.

Még két autóbusz jött a faluba az emberekért. Most gyorsabban megteltek, mint előző nap. Az idősebbek is belátták – bár fájó szívvel, hogy legjobb lesz, ha elhagyják a falut. Az állományért azonban még mindig nem jöttek teherautók.

„Mindenki hagyja el a falut” – jelentette 11-kor a hangosbeszélő, és induljon gyalog Ekecs felé. Az emberek egymásra néztek, s mintha kérdeznék egymástól: mi lesz az állatállománnyal? Nem akarták otthagyni a többévi fáradságos munka eredményét.

Vártak, tárgyaltak, és elhatározták: a faluban maradnak.

Emberek, ha más megoldás nem lesz, szabadon engedjük az állatokat, javasolja a szövetkezet elnöke.

Helyeslik az emberek és várnak. Most azonban már nem sokáig, déltájban tizenegy autó érkezik. Utána hat, aztán megint hat, majd 32, és aztán jön, amennyi csak kell. Ügyesen megy a rakodás. Id. Filkó Gyula ízletes gulyást és cigánypecsenyét készít az embereknek.

„Már négy napja nem ettem főtt ételt” – jegyzi meg az egyik kocsivezető.

Felváltva dolgoznak az emberek, hogy gyorsabban menjen a rakodás. Így is megtartott napnyugtáig. A telepen csak 12 koca maradt egynapos malacokkal. A rakodás után Győri László is autóba szállt. Ment keresni hozzátartozóit és az állatállományt. Komjáton találta meg a falubelijeit.

Szívesen fogadtak bennünket újságolják az asszonyok, az iskolákat rendelkezésünkre bocsátották. A lakosság felajánlja, hogy menjünk házakhoz lakni. Sokan így is tettek közülünk, mondják az asszonyok.

Éjjel a nyitrai termelési igazgatóságon Győri László megtudja, hogy az állományt Aranyosmarót környékére szállították.

1965. június 20.

Hajnalban a víz megközelítette a falut. Ekkor már nem volt mentség. Egyre több nyúlgát szakadt fel, s a víz kétoldalról vonult a házak felé. Lassan, de megállás nélkül.

Az emberek a háztáji sertéseket a baromfifarmra terelték, az alacsonyabban fekvő házakból a bútort elszállították a magasabban fekvő házakba. Ugyanezt tették a baromfival is.

A szövetkezet elnöke ismét autóba szállt, és vitte a hírt a távollevőknek, majd megkereste az állatállományt. Az elnök is, a kocsivezető is már nagyon kimerült, felváltva vezették a kocsit Megbeszélték, hogy ha Komjátba érnek, két-három órát alszanak. Tervük azonban nem sikerült. Mindenki kérdésekkel ostromolta őket, és sokszor el kellett mondaniuk, mi újság van odahaza.

„Szeretnénk dolgozni az itteni szövetkezetben” – jelentkeztek a lányok. Az elnöknek ebben az ügyben is intézkednie kellett, fölvette a kapcsolatot a helyi szövetkezettel, és bejelentette a lányok kívánságát. A helybeli vezetők nyomban tanácskoztak, kit hová helyezzenek munkába.

1965. június 21.

A védnökségi üzemtől csónakokat kértünk. Délben megérkezett három csónak. A faluban ekkor már több házba behatolt a víz. A hatodik ház düledezőben volt. Előbb az elülső falnak fele dőlt ki, aztán meggondolta magát az oldalsó is, és nagyot loccsant a vízben, majd a fal után ereszkedett a tető is.

A házak összeomlására az emberekben hüledezett a vér, de aztán ehhez is hozzászoktak, s csak azt számolgatták, még hány ház van összeomlásra ítélve.

Ferenczi Lajos, a szövetkezet kapuőre nem tudott belenyugodni sorsába. Megkönnyezte a tíz évvel ezelőtt épített házát, pedig a ház még a jelét sem mutatta, hogy felmondja a szolgálatot. Kósa Vince könnyebben viselte sorsát. Tutajt tákolt össze, s ezen készített magának fekvőhelyet. Estére beborult az ég, villámlott, zengett, s olyan szaporán rájött az eső, mintha csakis azért tenné, hogy megnehezítse az emberek munkáját.

Panyi Ferenc, 

Szilas község jegyzőjének naplójából

1965. június 25.