Akkor és most is az életük része a Duna – ám 1965-ben romba döntötte Patot

Valamiféle modern menhirre emlékeztet a 63-as elsőrendű út mellett (vagy inkább alatt) álló emlékmű Pat és Zsitvatő között. Pat szlovák nevét és a hírhedt dátumot olvashatjuk rajta, amelyeket egy stilizált folyószimbólum választ el egymástól. Ám vajon mit jelentett 1965. június 15-e a község számára?

A Dunával keltek, feküdtek

Európa második leghosszabb folyójáról jó eséllyel megkülönböztetett véleménye van annak, aki mellette született és élte az életét. Ez az első gondolat, ami megfordul a fejemben akkor, amikor az 1950-es születésű Pém Róbert elkezd beszélni a pati gyermekkoráról.

„Egészen jól ismerem a Dunát. Nemcsak azért, mert én ismertem meg, hanem mert a szülőktől, nagyszülőktől mindezt úgymond átvettem. A folyam a családunk közvetlen része volt. Nemcsak az árvizekkel kapcsolatosan, hanem ott történt a nagymosás, a fürdőzés, és mondhatni, napi szinten lejártunk a Duna-partra“ – érzékelteti a kérdéses viszony jellegét, majd gyorsan hozzáteszi: „hiányérzetet“ jelentett számukra, ha nem nem látták a folyót. Messziről meg tudták állapítani, hogy árad-e, apad-e, s hogy egyáltalán milyen a Duna „közérzete“.

Helyenként olyan házi beszélgető viszonyba kerültünk. Éppen az árvíz előtt lent voltam a parton a legelőrésznél. A víz már kezdte elönteni a legelőt. Ilyen fiús, gyerekes gondolattal azt mondtam neki, hogy »hát nem is vagy te olyan nagy«. Szinte buzdítottam, hecceltem arra, hogy valamit megmutasson magáról. Aztán bemutatta az erejét… 

– utal sokatmondóan arra a bizonyos júniusi napra.

Az 1954-ben született Pém Gyula is sajátos módon kezdi a múlt megidézését. „Tudom, hogy nagyon nagy károk voltak, de nekem csak élményeim vannak az árvízről” – teszi hozzá jókedvűen.

Intenzív védekezésből rezignáltság

A kedves és mélyreható emlékek mellett azonban a két férfi visszaemlékezésein keresztül még ma is érződik az a feszültség, ami június 15-e előtt Patot körbelengte.

A folyó értelemszerűen először a hullámtéri gáton hatolt át – vagyis azon a védművön, amelyet azóta megerősítettek, s ahol ma az EuroVelo 6-os kerékpárút halad. A folyó így már elérte a kisebb magaslatra telepedett falu szélét.

A második gátat (amelyen a 63-as út halad végig) a lakosság nagy erőkkel próbálta megvédeni – különösen azok, akiknek a leginkább veszélyeztetett területeken voltak a földbirtokai. A védekezés nem „hivatalból“ történt, valójában önszerveződésről volt szó – és ebbe még a helyi földműves szövetkezet gépei is beleszámítottak. Folyamatosan figyelték például a buzgárokat, amelyeket megfeszített munkával igyekeztek betömni.

Egyébként mindketten úgy érzik, hogy a gátszakadás előtt vajmi kevés segítséget kaptak az államtól. Ez leginkább információkat jelentett, amit a járási nemzeti bizottságtól vagy a vízgazdálkodási vállalattól kaptak. Néhány homokzsákon túl két kövekkel megrakott uszály is Patra került. Utóbbiakkal be akarták tömni az esetleges gátszakadás helyét, ám az erdő miatt nem fértek hozzá a helyszínhez.

A falu hangulata aztán az aktív védekezésből a vízszint emelkedésével átfordult valamiféle rezignáltságba – „figyelték, hogy most mi lesz“. Pém Róberték családi háza a templom mellett volt, közvetlenül ráláttak a vízre, és a közelben letűzött szintjelző pálcákat figyelve érzékelték, amikor rohamosan meglódult a folyó.

A „szakítás“

Patnál végül az okozta a tragédiát, hogy a víz tölcsészerűen kimosta a gát alját. 100-150 méter széles, s egyes emlékezések szerint 18 méter mély lyuk keletkezett a töltésen.

Azt hiszem, talán én vagyok az utolsó a faluban, sőt, talán még a környéken is, aki még látta az átszakadt gátat. Akkor még nem tudtam, hogy ki az a Petőfi, aki a Tisza c. versében azt írja: »Zúgva, bőgve törte át a gátot. / El akarta nyelni a világot!« Pontosan így volt, zúgva, bőgve szakította ki a fákat 

– próbálja lefesteni Pém Gyula a legnagyobb magyar romantikus költő segítségével a pati gyermekkor egyik legmeghatározóbb emlékét.

Már június 15-én megjelent a katonaság, hogy segítse a lakosság kimenekítését kétéltű járművekkel. A templomnál pontonhidak segítségével evakuálták az embereket és ingóságaikat Virtre. A mentést segítette, hogy szép napos idő köszöntött be. A patiak egy jó része Hetényre, Marcelházára, Dunaradványra került addig, amíg nem oldódott meg a lakhatásuk. Mindketten úgy látják egyébként, a pati gátszakadás értékes napokat adott Komáromnak arra, hogy megerősítsék a város védelmét, miközben a vízszint ideiglenesen stagnált.

Pém Gyula ugyan saját szemével látta a „bőgő“ Dunát – Pém Róbert azonban ekkor osztálykiránduláson volt Krasznahorkán, ahonnan a pati hírek miatt azonnal hazaindultak. Édesapja Komáromban szerzett egy csónakot, azzal közelítették meg a szülőfalujukat június 17-én.

Ahogy közelítettünk Pat felé, én csak vizet láttam, mintha egy tenger lett volna. Előtte már voltam a Balatonon, tehát el tudtam képzelni, mi az a nagy víz. De akkor olyat láttam magam előtt, amin megszeppentem. Ha ki lehet így fejezni, »haragos« volt a víz, tele hordalékokkal, a faluból csak a templomot lehetett látni. Ott is kötöttünk ki, s az udvaron annyi ember volt, hogy alig lehetett egymástól elférni 

– idézi fel a katasztrófa sújtotta Pat látványát Pém Róbert.

Mindkét férfi felemlegeti a lassan magukba roskadó vályogfalú házak összeomlását, amint megadták magukat a víznek: „Ment le-le egészen, úgyhogy végül csak a tetőrész maradt. Az állt ki a vízből, sok ilyen ház volt. Mint ahogy megadja magát valaki, hogy ezzel a hasonlattal éljek, és tiszteletteljesen »elolvadt«“ – mondja Pém Róbert, aki vagy féltucat alkalommal kereste fel csónakon a víz alatt álló falut.

A lakosság mintegy 10%-a egyébként helyben maradt, annak ellenére, hogy Patnak csaknem a háromnegyede víz alá került. Nincs azonban arra vonatkozó emlék, hogy valaki nyerészkedett, lopott volna – ami többek szerint a korabeli falu „tartását” mutatja. 

Más lett Pat az Árvíz után?

Nagyjából három-négy évig tartott, míg a legdélebbi (cseh)szlovákiai falu kiheverte az 1965-ös áradást. Külön megbecsüléssel emlékeznek a helyiek a Prágából, Hodonínból és Szencről érkező munkabringádokra, akik segítették a falu helyreállítását – emléküket azóta három pati utcanév őrzi.

Nem minden volt már azonban olyan, mint a hírhedt június 15-i dátum előtt. Pat alakja új formát vett fel, északkeleti irányban elnyújtott utcák jöttek létre. Az „öreg falu“ azonban, amelyet mintegy 20 ház alkotott, megmaradt egészében.

„Az én meggyőződésem szerint, ami nem teljesen egyezik Gyusziéval, az árvíz után átalakult a faluközösség. A kapcsolatok, ezek az elfogadott íratlan szabályok fölborultak. Amikor az újjáépítés megkezdődött, már azzal is elindult egyfajta megosztottság. Hogy kinek mennyit segítenek ugye... Hogy most »neked fölépítik a házad, rám viszont mikor kerül sor?«, és így tovább. És utána jött a kármentesítés is. Tehát itt már belépett az az anyagi háttér, amelyik nem közvetlenül kötődik a kétkezi, szorgos mindennapi munkával összehozott értékekhez. És ha az bekerül a közösségbe, az eleve valamiféle ellentéteket szül. És ezeken keresztül a falu kohéziós, összetartó ereje valahogy föloldódott“ – mondja az idősebb férfi.

Pém Gyula nem késik a saját kontraválaszával, aminek ugyanúgy valós alapja lehet: „Igen, a közösség megszűnt, de ennek nem az árvíz volt az oka, hanem az, hogy megjelentek a televíziók. Azelőtt az emberek a kispadon ültek, kint beszélgettek az utcán, utána mindenki beült a TV elé.“

Azonban bárhogyan is rombolt a Duna vize, se Pém Gyula, se Pém Róbert nem néz máshogy a folyóra. 

Ahogy korábban szerettem a Dunát, ugyanúgy szeretem most is 

– mondja előbbi, aki csaknem napi szinten megmártózik a folyam vizében.