A kevéssé ismert 1945-ös év – ami a szlovákiai magyarok történetét is meghatározta

A Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete és a FKI közös, a Kisebbségi Kulturális Alap támogatásával megvalósuló konferenciáján 18 hazai – és egy lengyelországi – előadó beszélt a témával kapcsolatos kutatási eredményeiről.

Kulcsfontosságú év

Simon Attila történész, FKI-igazgató lapunknak elmondta, a szlovák nyelvű konferencia egyik apropóját az az egyszerű tény adta, hogy idén van az 1945-ös események 80. évfordulója.

„Másrészt ez egy fontos év. Sokszor beszélünk 1948-ról, de Csehszlovákia sorsa valójában már '45-ben, sőt már 1943-ban a szovjet-csehszlovák szerződéssel eldőlt, de annak is igazából '45-ben kezdődött el a megvalósítása. Másrészt ez az esztendő valakinek ez a felszabadulást, másoknak pedig egy újabb megszállás kezdetét jelentette. Sok vizsgálati szempont van tehát, ami különösen érdekessé teszi a történész számára“ 

– fejtette ki.

A történész szerint az eddigi szlovákiai magyar kutatások ráadásul a későbbi eseményekre összpontosítottak – nyilván főleg a jogfosztottság évei miatt: „Ezzel szemben nagyon keveset tudunk arról, hogy mi történt még 1945-ben, az első hónapokban. Volt, ahol még visszaállt a magyar nyelvű közigazgatás és oktatás. Ezt akkor még a szovjet hadsereg is támogatta, elsősorban Gömörben, meg keleten még a kassai kormányprogram előtt.“

Gazdag tematika

Ami a konkrét előadásokat illeti, Simon Attila szerint nem kevés szó esett a csehszlovák nemzetállam-építés gyakorlatáról, amely a németeknek és magyaroknak oly sok megpróbáltatást hozott. Bár a konferencián kitértek a szepességi és árvai területek kapcsán kialakult csehszlovák – lengyel ellentétekre és egy csacai gyógyszertár tulajdonosainak sorsára is, az előadások többsége Dél-Szlovákia térségével foglalkozott.

„A jelenlegi szlovák kormány külpolitikai mélyrepülését figyelve az első nap egyik legérdekesebb előadását Dusan Segeš követte el, aki arról beszélt, miként vezette Edvard Beneš a csehszlovák külpolitikát a szovjet érdekeknek való teljes alárendeltségbe. Petra Hudek előadása pedig, aki a második világháború utáni háborús emlékműépítés aspektusait tárta fel, érdekes somorjai vonatkozásokkal is bírt. Elmondta és képekkel illusztrálta ugyanis azt, hogy az itteni második világháborús emlékművet a korábbi turul szobor talapzatára építették rá, és egy dunaszerdahelyi zsidó család síremlékéből készítették. Elhangzott még Szeghy-Gayer Veronika előadása is, aki a Kassáról kiűzött anyások témájában adott elő“ – foglalta össze az első napot.

„A konferencia második napja teljes egészében a nemzetiségi kérdésnek volt szentelve. Michal Schvarc a szlovákiai németek háború utáni sorsát vázolta fel, Zuzana Poláčková pedig arról tartott előadást, miként befolyásolta 1945 két közismert pozsonyi nő, a német Elsa Greichlich és a magyar Langer Zsófia (Žo Langerová) életét. A konferencia előadói között természetesen ott voltak a FKI kutatói is. Popély Árpád azt vázolta fel előadásában, hogy miként viszonyult a háború befejezését követően a két szlovák párt, a Szlovákia Kommunista Pártja és a Demokrata Párt a magyarkérdéshez. Én pedig arról adtam elő, hogy hiába próbálták 1945 tavaszán kizárni a magyarokat a közigazgatásból Gömörben, pontosabban a Feledi járásban, ezt mégsem lehetett megtenni, mert egyszerűen nem volt elegendő szlovák ahhoz, hogy az akkor kialakított helyi közigazgatási bizottságokba beültették volna őket“ – zárta az összefoglalását.

Nem magyar-szlovák, hanem szakmai vita zajlott

A hasonló eseményeken mindig felmerül a kérdés, hogy adódott-e, s ha igen, milyen vita a magyar és szlovák történészek között.

„Volt termékeny vita az előadók között. Viszont az nem a magyar és szlovák mezsgyén, hanem a '45-ös év különböző értelmezései között zajlott. A jelenlevő szlovák kollégák gyakorlatilag ugyanúgy tudják, mint mi, hogy abban az esztendőben egy nagyon komoly jogfosztás kezdődött el, és kísérlet történt egy tisztán szláv nemzetállam kialakítására. 

Legfeljebb abban van köztünk különbség, hogy mi mindig ezt határozzuk meg a korszak legfontosabb mozzanataként, ők meg nem. Vagy például abban is, hogy voltak olyan szlovák kollégák, aki szerint az 1945-től '48-ig terjedő időszakot demokráciának lehet nevezni, mégha korlátoltnak is. Én meg azt gondolom, meg általában a magyar történészek, hogy ott, ahol a lakosság egy harmadát teljesen megfosztják jogaitól, az nem lehet demokráciának nevezni“ – összegzett Simon Attila.