Séta egy konzervdobozban

Az egykori Marhavásár téren járunk (Trnavské mýto), az újnak nevezett csarnok már csak a nevében új, hiszen 1983-ban adták át, vagyis jövőre lesz negyvenéves. Kicsit kések, a vasúti kórház felőli bejáraton lépek be, az első érzékszervem, amely jelez, az orrom. Halszaggal van tele a folyosó, sült hal illatával.

Szinte alig lézeng valaki a boltsorok között, nem lesz nehéz megtalálni a budapesti hölgyet, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk most Veronikának. Fent ül az emeleti félhomályban a hátizsákjával egy padon. Már vett is magának két vastag ezüst fülbevalót a zaciban. Itt tudják, mi az érték – mutatja a kirakatot. Van itt Zsolnay porcelánbaba, arany ékszerek, láncfűrész.

Milyen ügyesen felrakták a karácsonyi díszítést is – mutatok a sárgászöldesen csillogó szőrszalagok felé, amelyeket a földszinti standok közt feszítettek ki, sátorszerűen. Vagy láttál valami érdekeset?

„Egy nagyon szép bácsi ül az egyik földszinti borozó előtt” – újságolja Veronika. A szakállas? – kérdezem. Nem az. Lemegyünk megnézni, a szép bácsi tényleg ott ül, tényleg szép, és öreg is. Galambszürke, halványan csíkozott zakóban újságot olvas, arca megnyúlt, nem figyel a környezetére, látszik rajta, hogy mindennap itt ücsörög. „Adnék neki egy névjegykártyát, de nem merek.”

Sírkövek és markolók

Néhány bolthelyiséggel arrébb találjuk az orosz boltot. Onnan tudni, hogy orosz, hogy cirill betűk vannak minden élelmiszeren, a pezsgőktől a csokoládékon keresztül a halkonzervekig, és nincs kiírva, hogy ukrán. Ami ukrán, az ki van írva, vagy legalább kitesznek egy sárga-kék zászlót. Belga csokoládés pezsgők is vannak a kirakatban, ők sem oroszok.

„Menjünk, válasszunk magunknak sírkövet” – javasolja Veronika az Andrássy sírkőfaragó vállalat mintaboltja előtt. Böngésszük a kínálatot, amely zavarba ejtően széles. Szinte mindent képesek legyártani, magyarázza az eladó hölgy. „Van, akinek megtetszik valami egy temetőben, lefényképezi, mi elkészítjük.” Veronika elmondja, hogy nemrég otthon, a pesti Fiumei úti sírkertben járt temetésen, amely nem épp hagyományos módon zajlott. „Egy rét közepén áll egy szökőkút, termálvíz bugyog benne. Beleteszik az urnát a hamvakkal, megnyomják a gombot, a hamvak belekeverednek a vízbe, amely szökőkútszerűen a rétre szórja őket. Nem kell sírkő, de még sírásó sem, szóval nagyon környezetbarát. Akkor van baj, ha nagy a szél, mert a hamvakat ráfújja a gyászolókra.” Az eladó hölgy bólogat, bizony a síremlék nem olcsó mulatság. Veronikának eszébe jut egy másik ismerőse, aki érdekes munkapozícióban dolgozik egy temetkezési vállalatnál. Külföldön elhunyt emberek hozzátartozóit beszéli rá, hogy ne a holttestet, csak a hamvakat hozassák haza, mert az előbbi nagyon drága. „Nem túl szomorú szakma ez?” – kérdezzük az eladó hölgyet, de csak mosolyog. Idejönnek, kiválasztják, hazamennek, mi ebben a szomorú. Veronika szerint a legszomorúbb, amikor épületeket bontanak, mint itt szemben az egykori „ROH-palotát”, utolsó nevén az Istropolist. „Nézni sem bírom.” Megbeszéljük még, hogy mostanában a markológépek karjaira férfineveket festenek, nyilván a cég tulajdonosának a nevét, egyfajta reklámként. „Pavol Hoferica” – olvassuk az egykori kommunista pártkongresszusoknak otthont adó központ maradványait kanalazó kék gép nyakán.

Mint nyáron a szánkózás

Naspolyát látunk az egyik zöldséges-gyümölcsös standon, érdeklődünk, hol termett. Itt a Kolibán – biccent a fejével a Kis-Kárpátok irányába az eladó hölgy. Meg is kínál, elmajszolunk egy puhább példányt. A legtöbb viszont kemény. „Be kell tenni egy napra a fagyasztóba, és megpuhul” – szól az instrukció. Családja a csarnok megnyitása óta hordja ide az árut. Kérdezzük, van-e vásárló. „Egyre kevesebb. Valamikor nem lehetett itt megmozdulni.” Az épület tényleg egy időkapszulának tűnik, inkább csak időseket látni, a módosabbak a szomszédos Centralban vagy a közeli aluljáróban költik a pénzüket, aki meg nagyobb választékra vágyik, annak egy villamosmegállónyi távra ott a Miletics utcai piac. Ígérte az önkormányzat, hogy kezdenek valamit az épülettel? „Beszélnek róla, de úgy megy nekik, mint nyáron a szánkózás.”

A következő standnál komoly szárazbabválaszték fogad, van vagy hat-hét fajta. Veronika vesz egy tasak barna tarkát, és jól is jár, mert a félkilós csomag, ami máshol a városban 4 euró, itt csak 3,50. Mint oly sok csarnokban, itt sem hiányoznak a régi könyvek, egy kávézó teraszának a kerítését alkotják, rajtuk felirat: nem elvinni. Zongora is van, néhány éve szombat délelőtt hallottam is itt zongorázni egy kopasz úriembert.

Hal, saláta, halsaláta

Ebédidő van, felmegyünk a halasokhoz. A sült hal szagát nem érezni, mert már csak azt érezni, semmi mást. Egy ilyen csarnok szokásokat is konzervál: itt még megvan a városközpontból kiveszett egykori salátakultúra. Beáll az ember a pulthoz a sorba, rendel tíz-húsz deka párizsi vagy bolgár salátát, esetleg halsalátát, két kiflivel megeszi, megy tovább a dolgára. A szomszédos egységben élő halat is kapni, méghozzá harcsát, neve latinul is kiírva. Az ételválasztékban viszont tengeri csuka szerepel, rántott filé. Hozzá krumplipüré vagy hagymás krumplisaláta. A biztonság kedvéért van pacalleves, nem is kell érte hátramenni a konyhába, mert egy barna lábosban várakozik a pulton. Legyen akkor egy pacalleves meg egy tengeri csuka, de salátát majd a szomszédból hozok – vázolja elképzeléseit Veronika, én meg fordítom. Kiülünk a folyosóra rakott asztalhoz, a pultos jön utánunk. „Ne várjon rá, mert kihűl a leves” – instruál a főnök, majd a hölgy származási helye felől érdeklődik. Budapestről jött, és azt kérte, a város legautentikusabb piacára vigyem. „Hát ez az” – bólint határozottan. Elmondja még, hogy nem érti, hogyan képesek bizonyos emberek hideg salátákat ebédelni kiflivel. „Itt a sült hal, kásával, szépen, alig kerül valamibe. Ennyi idejük sincs? Maga is ehetne igazán, nincs benne szálka.” Aztán befut néhány törzsvendég, akiket név szerint köszönt. Mi pedig leballagunk az alsó szintre, segítve a hal útját is picikét.

Ne fogd meg a parfümöt

Úgy döntünk, meglepjük a halat egy török teával. Az egyik földszinti sarokban hatalmas fehér táblák hirdetik a török kebabot, török pidét (papucs alakú hosszúkás lepény) és a török teát, de még baklava is van. Kérünk két teát meg egy sajtos pidét. A török szóra viszont a szakács nem reagál, a szlovák pénztáros hölgy érdeklődésünkre csak annyit mond: Afganisztán. Óvodás korú fia a telefonján játszik unottan a pénztárgép mellett. A tea viszont szakértelemmel készül, és mentával: fémkancsó aljára szórja a leveleket, forró vizet enged rá, néhányszor megforgatja, majd szinte azonnal két csészébe tölti szét, hogy egyből vissza is töltse a kancsóba, a második kiöntés pedig már a miénk. Baklava helyett mini képviselőfánkot eszünk hozzá, Veronika szerezte az egyik pékség ablakából. „Magyar volt az eladó” – teszi hozzá. Nézzük a szomszédos ruhaárus nénit, aki fehér műanyag székbe süppedve várja a vevőket, közben ő is a telefonján matat.

Egyszer csak mellénk lép egy piros blúzos, fekete szoknyás, hosszú fekete hajú idős hölgy, és parfümökkel kezd kínálgatni, valamilyen kevert szláv nyelven. „Magazin 100” – pakolja az asztalunkra az árut. Magyarul hárítjuk el, erre teljes természetességgel átvált ő is magyarra, és mutogatja a többi parfümöt. Honnan jött, Romániából? „Nem, Jugoszláviából” – felel komolyan, majd visszatér a magazinokhoz. Próbáljuk ignorálni, beszélgetünk, így kénytelen saját magával alkudni, és amikor 20 euróért sem érdeklődünk, hirtelen átlép a szomszédban várakozó férfihoz. „Az a titka, hogy nem szabad megérinteni a dobozt” – avat be a balkáni parfümkereskedés üzleti szabályrendszerébe Veronika. „Ha megfogtad, vagy reagálsz az árra, azzal jelzed az érdeklődésed.” Közben a pide is elkészült, a tészta forró, foszlós álom. De valami mégsem oké. Miért rakott rá ez a derék ember kék penészes sajtot? „Mert jót akart neked” – magyarázza Veronika, én pedig hiszek neki. Lassan vége az ebédidőnek, a borozókban egyre több az ember, összeszokott társaságok, mindenki mindenkit ismer, viccelődik.

Mit kellene ezzel az épülettel csinálni? – tesszük fel a kérdést, mintha lenne az egészbe beleszólásunk. „Jó alaposan megvizsgálni, aztán békén hagyni.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/51-52. számában jelent meg

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacen