Pöstyéni illat és perbetei mesék Bécsben

Sikertörténetnek tűnhet (az is!), hogy egy kis faluból jön és óriási kitüntetést kapott, de azt mondja, ennek van egy személyes oldala: nem egy cukormázazott életet él, reggelente neki is nehezen ébrednek a gyerekei, és amikor valamibe belefog, meg kell küzdenie a károgókkal. De azt üzeni, mindez ne tántorítson el senkit, mert szükség van az alulról jövő kezdeményezésekre, ezekkel tehetünk a legtöbbet egymásért és a közösségekért, így a szlovákiai magyar közösségért is.

Változtat-e egy elismerés súlyán, ha az államnyelvet anyanyelvének tudó személy kapja (mondjuk egy magyar Magyarországon), ha egy kisebbségi nyelvet beszélő kapja (egy magyar Szlovákiában), és ha egy kisebbségi kapja, aki ismeri a születési helyének államnyelvét is, mégis egy harmadik nyelven és országban érvényesült?

Érdekes, de soha nem gondoltam erre a kérdéskörre. Az Ars docendi díjat évente, most nyolcadik alkalommal osztja ki az osztrák oktatási minisztérium, és a felsőoktatás tanárai közül bárki megpályázhatja, akit az egyeteme erre javasol, méltónak látja. A pályamunkát a hallgatói önkormányzat írja alá, márpedig a hallgatói visszajelzés itt nagyot nyom a latban, majd a rektorátus is jóváhagyta. Maga az értékelési folyamat rendkívül korrekt: a tárcánál nem a saját tanáraikat pontozzák, hanem németországi meg svájci szakembereket, professzorokat kérnek fel erre, az objektivitás érdekében. 155 pályázat volt az idén öt kategóriában, a sajátomban a kurzusom második lett, és ez óriási megtiszteltetés, annál is inkább, mert komoly indoklást kaptam arról, hogy miért jelentős a munkám a tudományterületen belül, és miért globálisan, módszertani szempontból.

Akkor fel sem merült, hogy ki honnan jött, csak a felmutatott eredmény számít.

Ahogy idekerültem Ausztriába, ahol angolul oktatok, azt éreztem, hogy bizonyos tekintetben magam mögött tudtam hagyni a kisebbségi létet, így fel sem merül bennem, ami talán felmerült volna, ha mondjuk a szlovák minisztériumnál pályázok tiszta magyar névvel, egy magyar intézményből. Sőt, amikor ki kellett mennem a színpadra, hogy az oktatási miniszter átadja a díjat, tökéletesen ejtették ki a nevem, erre is odafigyeltek. Szikráját sem éreztem annak, hogy ezt magyarként vagy szlovákiai magyarként kaptam volna, az állampolgárság nem is volt kérdés.

A Femspace léte is azt erősíti meg, hogy nem olyan egyszerű külföldön érvényesülni szakmailag. Doktori disszertációdban a Beneš-dekrétumok következményeivel foglalkoztál; a traumákat tekintve túlzónak éreznél egy párhuzamot a mai, már nem kényszerű áttelepülésekkel?

A gyerekkoromig nyúlok vissza példáért: mindig tudtam, hogy vannak rokonaink Magyarországon, akiket kitelepítettek, és hogy élnek a nagymamámnak testvérei Csehországban, egyikük a deportálás után ott maradt, a másikuk a dél-szlovákiai munkanélküliség miatt került oda, és maradt, a nagynéném szerencsét próbált Bécsben... De mind magyarul beszéltek, rendszeresen jöttek látogatóba, és mindig ott volt a levegőben, hogy az embereket kényszerítették elmenni, de éljenek bárhol, magyarul is beszélnek, és megőrizték azt, akik. Hogy fontos nekik a kis falu, ahonnan indultak, a gyökerek. Én a nyolcvanas években születtem, az alapiskolás osztályom nagy része nincs a faluban, különböző országokba kerültünk, sokfelé vagyunk – és ez egyszer nagyon vissza fog ütni, a mi gyerekeink ugyanis már nem Perbetén járnak iskolába, pedig imádnám, ha így lenne.

De elvileg itt egyéni, szabad döntések születtek az elköltözésről.

Nézzünk vissza kicsit az időben: Perbete vasútvonal mellett fekvő falu, és nagyon gyorsan elveszítette a népviseletét. Az 1800-as évek végétől a vasút óriási hatással volt a környékre; sokan elmentek, kedvük szerint, például az ükapám is szerencsét próbált, otthagyta a gazdaságot, és elment Galgócra. Majd Trianon miatt vissza kellett térnie a szülőhelyére, a gazdasághoz, felhagyni a városi életmóddal – ez hatalmas törés volt, ami megmaradt a családban. Hogy mi már mentünk a jobb élet után, felhagytunk a falusi életmóddal. Azt gondolom, ezek a minták sok generáció óta megvannak, a saját példámnál maradva: az ükszüleim szülei már szembesültek azzal, hogy a gyerekeik elmentek. Ez a jelenség tehát nem csak a Beneš-dekrétumokig vezethető vissza, vagy az 1989 utáni időszakra, amikor szabadabban lehetett mozogni, netán az EU-s csatlakozásig, ami konkrétan nekem adott szárnyakat, lehetőségeket, épp akkor kaptam egy holland ösztöndíjat.

Úgy gondolom, hogy a Trianon-trauma nyilván trauma volt, de akkoriban nem feltétlenül azon a szinten, ahogy ma, 21. századi perspektívával gondolkodunk róla. A millennium után kapott szárnyra környékeinken. Kvázi ránk rakták, és újonnan építik tovább, miközben én azt láttam az idősebb rokonok körében is, hogy nagyon jól integrálták a csehszlovákiai magyar létet magukba. Elfogadták, megtanultak vele élni. De semmiképp nem érezték magukat kevesebbnek. Nyilván a második világháború után kollektív szinten történt elképesztő jogfosztás, tulajdonelkobzás, de nem feltétlenül úgy élték meg, hogy ez azért történt, mert magyarok voltak, hiszen akkoriban mindenkitől elvették a lovait és a földjeit. Az identitásuknak a magyarság egy eleme volt, de emellett anyák voltak, meg sógorasszonyok, és ez a gazdagság hálóként fenntartotta őket. Idén foglalkoztam ezzel a kérdéskörrel, pszichoanalitikus szempontból, és arra jutottam, hogy ez egy narcisztikus mozzanat.

Akkor hát abból nem lesz újabb trauma, hogy a Trianon-emlékév nagyívű megemlékezéseit elsodorta a koronajárvány.

Nem, hiszen ez nem alulról szerveződött, nem belőlünk, kis közösségekből, egyénekből jött, hanem felülről érkező elvárás: meg kellett történnie bizonyos szervezetekben, ha egy közösséghez akarnak tartozni, ha meg akarnak kapni bizonyos támogatást. Érzékeny téma ez politikailag. Viszont, ha belülről jött volna, igényünk lenne arra, hogy emlékezzünk a Trianon-traumára, élő emlékezetközösségek lennének, akkor igény lett volna ennek kifejeződésére, még ha egyfajta karanténba voltunk is zárva. Lett volna rá lehetőség, például online, viszont valamiért a Trianon-emlékezéskultúra leragadt egy 19. századi manírnál, amelynek lényege az emlékműállítás, a hősök vizionálása – amire egy idő után nincs vevőközönség, hiszen ez egy nagyon kis darabja az identitásunknak. Ehhez képest óriási impulzus az, hogy egy világjárvány miatt veszélybe kerül az egészségem, a családom, a megélhetés.

Majd a közelgő karácsony megmutatja, milyen az, amikor valóban igény lenne az ünneplésre, az együttlétre, de ennek korlátai vannak.

Ennek már volt egy főpróbája húsvétkor, a különböző helyeken tartózkodó családtagok WhatsApp-hívás közben ették meg együtt a sonkát. A karácsonyt pedig jóval fontosabb ünnepnek tartjuk, sokaknak lesz fájdalmas, hogy nem lehet együtt lenni mondjuk 25-én. Ugyanakkor a Femspace jut eszembe, ahol most van egy olyan kezdeményezésünk, hogy ne a nagy nemzetközi cégektől rendeljünk ajándékot, hanem találjuk meg azt, aki itt van a közelünkben, csinál, előállít valamit. Támogassuk egymás családjait, a helyi kisközösségeket – ez alulról jövő dolog, és benne van a magyar vonal is, hiszen magyarul hirdetjük, magyarokat szólítunk meg az online térben.

Beszéljünk még egy kicsit a Femspace-ről. Három és fél éves múlttal büszkélkedhet, és egy sor rendezvénnyel, amelyeket már jóval a járvány előtt mind online is lehetett követni.

Ez a szervezet egy igen erős igényből keletkezett. 18 éves korom óta nem élek magyar nyelvű közegben, és azt éreztem, hogy a szakmai nyelvem már nem a magyar. Amikor otthon voltam a második kislányommal, éreztem, hogy tennem kell valamit: szükségem van magyar családokra, akikkel majd a gyerekek gyakorolhatják a nyelvet, hogy az ne csak konyhai legyen, és kell egy sokkal tágabb közeg, ahol a szakmai gondolataimat is ki tudom fejezni magyarul. Láttam, hogy Ausztriába kivándorolva főleg a nők szorulnak háttérbe, mert bizonyos tekintetben máig a férfiak azok, akik elmennek lelőni a mamutot, utána legfeljebb megfürdetik a gyereket este, a magasan képzett, akár többdiplomás nőknek viszont sajnos nagyon beszűkül az élete, a négy fal közé vannak zárva. Elpazarolják a diplomájukat, és nem tudnak integrálódni a gyermek kiröppenése után, főleg nem külföldiként az osztrák munkaerőpiacra. A cél az volt, hogy mindenkinek csináljunk reklámot, mondjuk, egy magyar kávézóban tartott rendezvény után oda járjanak a magyar nők és persze a férjeik, a rendezvény magyar fotósát elhívják aztán saját, családi eseményekre is. Lehetőséget és kapcsolatokat akarunk teremteni. Egy védőhálót.

Nehéz ez? Nehéz ehhez megszólítani az embereket?

Kell hozzá egy karizmatikus ember, ebben az esetben ez én voltam, mert nagyon akartam, de egy nem elég hozzá, mert kiég, különösen, miután lett blogfelület, videóblog, mentorprogram. Csapatot akartam építeni hasonló felfogású emberekből. Februárban lesz négy éve, hogy ez működik, Bécsben kezdődött, majd számos más országból jelentkeznek, őket az online mentorprogramba kapcsoltuk be, ebből már öt megvalósult, több mint száz nő bekapcsolódott. Mindez önerőből, munka és család mellett, állami támogatás nélkül – ha mi meg tudtuk csinálni, meg tudja más is.

A helyben szerveződő közösség oldhatja a távollétből adódó letargiát?

Igen is és nem is, különösen a jelenlegi helyzetben, mert WhatApp-on nem lehet ölelést átadni, és a dédik esetében nem is biztos, hogy erre lesz még valaha lehetőség. A csoportban azt látom, hogy mindenkinek nehéz ezzel szembenézni, sorakoznak a személyes példák, de ilyenkor talán még fontosabbak a közösségek, ahonnan valaki felhívhat, hogy beszéljünk a gondokról is. Mindenesetre lesznek ebből traumák, mert most mindenki túlélő üzemmódban van, az adrenalin visz előre, de egyszer kimerülnek a tartalékok.

A női lét nagy nehézsége most, hogy gondoskodást várnak el tőlünk: gondoskodjunk az idősekről, vásároljunk be, de ne adjuk át, mert netán a vírust is átadhatjuk. Vegyük át a gyerekek tanítását, de például nekem jelenleg a saját gyerekeimet és a diákjaimat is oktatnom kell – mi a fontosabb, hogy a gyerekeimmel törődjek, vagy megőrizzem a saját családom anyagi biztonságát, és dolgozzam? Fontos magunkról is gondoskodni, mert ha nem szánom magamra azt a legalább napi tíz percet, felhalmozódik a hiány az évek alatt, és visszaüt. Ennek tudatosítására is kellenek a női közösségek.

Ha Bécs, akkor Femspace, de ha Perbete, akkor mindenképpen a Perbetei Életmesék. Rendszeresen frissül ez a Facebook-oldal, újabb és újabb helyi történetekkel.

A doktori disszertációm megírásához sok interjút készítettem, a fókusz a Beneš-dekrétumokon volt, de az emberek nem tudták erről leválasztani a második világháborút, a szövetkezetesítést, így kaptam egy egész csomagot, és ennek csak egy kis része kerülhetett be a disszertációba. Úgy éreztem, az elbeszélt történeteket érdemes lenne másnak is látni, mert beleépül az, hogy ki vagyok én, mi a falu, mi a közösség, hogyan élek túl egy nehézséget. Az első szövegek után jöttek újabb megkeresések, és most ugyan nem tudok hazajárni, de amikor igen, találkozom helyiekkel, leülök velük beszélgetni. Ameddig tudom, csinálom. Van persze egy időkorlát, hiszen lassan meghalnak azok, akik még emlékezhetnek bizonyos eseményekre, viszont újabb és újabb téma mindig van. Lehetne foglalkozni azzal, milyen volt gyereknek lenni a hetvenes években, az EU-s csatlakozással, a családi vállalkozások létrejöttével... Rengeteg perbetei életmese kellene még, és minden faluba kellene egy ilyen kezdeményezés. Aki jól tud kérdezni, az bárhova megy, kincsesbányát talál.

A kérdezés egyébként az egyik szakterületed, tanítod is, hogy hogyan kell. Van kedvenc technikád, vagy nem ilyen egyszerű ez?

Rengeteg módszere van ennek, de ha egy specifikus témára vagyok kíváncsi, a narratív interjúzást szeretem: ilyenkor van egy nagy, tág nyitó kérdés, majd hagyom a kérdezőket kibontakozni, és azután a lényeg felé terelem a beszélgetést. De volt, aki tíz perc után bezárkózott, és olyan is, aki előbb elmondott egy sematikus történetet, éreztem, ez nem az övé, de utána kimentünk, és az utcán, a ház előtt megnyílt. Újabban szeretem belevinni a vizualitást is, például családi fotókból indulunk ki. Esetleg a jelen felől indítani, a mostaniról eszükbe jutnak a korábbi járványok, és például a nagymamám felidézte, hogy gyerekkorában orosz asszonyok oltották a gyerekeket, és volt, aki utána nagyon megbetegedett, persze azonnal felmerült, hogy miért, így lesz-e most is.

Mindenesetre tudom, hogy ezekkel a történetekkel egy bizonyos réteget érek el, és a legfiatalabbakat már inkább TikTok-videókkal lehetne megszólítani, de azt én nem tudnám hitelesen csinálni, nem az én nyelvem. Jöjjön egy fiatal influenszer, és ha hitelesen csinálja, tud majd olyan közösséget építeni, mint én a Femspace-ben, és szerintem sokkal inkább ezek az új közösségek fogják megváltani a szlovákiai magyar identitást, mint egy Trianon-emlékmű.

Végül egy személyes kérdés: milyen karácsonya lesz egy Bécsben oktató szlovákiai magyarnak a koronaválság idején?

Minden bizonytalan, de jó lenne végre utazni, mert nagyon hiányzik mindenki, aki Szlovákiában van. Ha nem lehet, akkor sokat leszünk online kapcsolatban az ottaniakkal. Ettől függetlenül minden évben sokat sütünk a most épp négy- és hatéves lányaimmal, mindig elkészítjük a pöstyéni nagymamám mézeskalácsrecepjét, úgyhogy az illat, amit gyerekkoromban éreztem, amikor bementem a dédapám házába a vasárnapi mise után, itt van nálunk is Bécsben. Én már bécsi kislányokat nevelek, osztrák ábécét és német dalokat tanulnak, de emellé elmondjuk azt, hogy milyen volt az én gyerekkoromban, sokat mesélek a régi karácsonyokról – igyekszünk azt a világot bevinni az ittenibe, hogy erős gyökereik legyenek.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 51-52. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene