Olvasmány. Egy rest feljegyzéseiből. Intarzia

Vasárnap

Már sok éve lakunk a villa alagsorában. A konyhánk meg a fürdőszobánk az udvarra van fordítva, a kis kerten át az utcára néző három ablak mögött a nappalink meg az abból nyíló hálónk van, mellette, külön, a folyosóról megközelíthetően meg az én kis műhelykém.

Itt maszekolgatok, javítgatom a helyi gyűjtők meg az alkalmilag betévedők régi faszerkezeteit. Az egyszerű polcoktól a mindenféle asztalokon át a nagy szekrényekig. Minden helyiségünk a földbe van süllyesztve, és kanyargós, szűk lépcsőn lehet lejutni hozzánk, így majdnem minden javítanivalót az ablakon át tolunk be a műhelyembe. Majd ugyanígy ki is, a restaurálás után. Az ablakpárkány leér egészen a kerítésig húzódó kis kert földjéig, így ide bejutva már egyszerű a ki- és bepakolási művelet. Na, de azért nagyon oda kellett figyelni a beemelésnél arra a kétszáznegyvenhárom centiméter hosszú óradobozra, mert az egy ritka, különösen szép darab volt. Rajta a barokk bútorművészet majd minden látnivalójával: ívek, tekervények, intarziák. Engem főleg az utóbbi érdekelt, mert az állóóráról hiányzó ajtócskát úgy kellett legyártanom és a helyére illesztenem, meg íves rajzolatú intarziával ellátnom, hogy az óra szerkezetétől lefelé húzódó kőris és jávor berakásokra – az intarziára, az elkészítésre kerülő ajtó hasonló berakásai pászoljanak, folytatásukként kellett, hogy megjelenjenek és tartsanak le, a láncokat, ingát eltakaró ajtó alatt is.

De, hogy ez a múzeumi főellenőr ilyen gyorsan visszaért a messzi fővárosból a gyűjteménye új szerzeményével, azon mi otthon nagyon csodálkoztunk. Az asszonykám, az ellenőr munkája utáni elutazását követő harmadnapi beállításakor meg is jegyezte, hogy hiszen ennyi idő alatt még haza sem érhetett ez a jóember. Örülhetett nagyon, hogy elvállaltam a felkérését, mert a hozzánk való kopogtatás és benyitás után rögtön azzal kezdte, hogy mennyire igyekezett még itt tartózkodása alatt egy jó kis teherfurgont szerezni, mert akárhogyan gondolkodott is, az óradoboz szállítását nem tudta elképzelni kis személykocsival. Kikísérve őt a furgonhoz, ott láttam, milyen nagy becsben tartja az óragyűjteménye friss darabját, mert be volt az bugyolálva, mint egy néhány napos pólyás csecsemő, akire úgy vigyáznak a szülei, mint saját szemük fényére. Kitámasztva innen-onnan, feszítő kötelekkel rögzítve a kocsi oldalához, el ne induljon már csúszkálásba a kanyargós gömöri utakra érve. A műhelyemben két munkapadot összetolva jelöltük ki a fekvőhelyét, s így derékmagasságban láthattam magam előtt a dobozt – jól hozzá tudtam férni és ismerkedni vele. A tulajdonosának is tetszett műtárgyának ideiglenes otthona, mert le is ült mellé az egyik odahúzott hokedlira, és időnként meg is simította. Jó kedvében beszélhetnékje is volt. Szabadkozással kezdte, hogy még nem volt ideje réges-régi faanyagot szereznie, ami majd az ajtócskához kell nekem, meg a furnérok ügyében is csak telefonálgatott, de hát ezek olyan könnyű dolgok, hogy csomagban is el tudja majd küldeni. Vagy rábízza valakire, akinek erre, kelet felé van útja. Mondtam neki, hogy amint így első ránézésre mutatkozik, négy fajta furnérra lesz szükség. Az ajtó betakarása mellett, ugye, itt vannak az intarziabetétek, melyekhez megint másfajta alapanyag kell. Megnyugtattam, hogy itt, a műhelyemben is találok majd valamicske hozzávalót, vagy lesz, aki kisegít.

A mi főellenőrünk hiába volt teljes mértékben eltelve azzal, hogy az ő kincse milyen jó helyen van énnálam, más is foglalkoztatta, csak kikotyogta, hogy amikor innen tőlünk, a kastélyparkból visszatértek a pozsonyi központba, és letették vizsgálódásuk eredményeit a vezérigazgató asztalára, hát az rögtön lapozni kezdte az iratokat, és mintha az ábrázata több színben kezdett volna játszani. Aztán meg igen gyanúsan nagy csend kísérte a következő két napjukat a nemzet múzeumának főépületében. Mindhárman, akik itt jártak, érezték, hogy rövid idő alatt nemcsak a vezér tudja azt, amire ők minálunk rájöttek, hanem a beszámolójuk átment már néhány kézen, olyanokén is, akik nem biztos, hogy belső ügyekről a hallgatást tartják a legfőbb erénynek. És az ottani állapotok miatt is örül annak, hogy harmadnapra a kért szabadot megkapta és jöhetett hozzám az óradobozzal. Aminek óraszerkezetét – első körben (mert ugye egy prágai mesterre kívánta bízni) – ráhagyta egy helyi gyűjtőtársára. Nézze már át az is, és mondjon róla véleményt. Jeleztem a műhelyemben jó kedvvel üldögélő és fecsegő vállalati kollégámnak (na jó, azért mindig tisztában voltam azzal, hogy jó messze vagyunk egymástól a ranglétrán), hogy amint elnézem ezt a tekintélyes méretű óradobozt, nem csak az ajtócska pótlására lesz itt szükség, mert bizony itt-ott le van sercenve a furnér, meg az ajtó felszerelése után újra kell politúrozni mind a négy oldalát, hogy összeálljon és ne üssön el a pótolt darab a többi felülettől. Meg számítson arra, két zsanír, persze, régi, és kis fogó is kell az ajtócskára. Mondtam neki, hogy ebbe majd bevonom Palit, a jó lakatosunkat, az is szokott otthon, a blokkjuk pincéjében bütykölgetni. Főellenőrünk láthatóan megelégedve ment el tőlünk, az ajtóban dicsérte a kávét meg az asszonykám meggyfelfújtját.

Az ajtócska maga nem volt egy nagy dolog. Oda kell figyelni az anyagra (jó régi legyen) meg a fémszerkezetre. Az intarzia, az nem egyszerű dolog. A felragasztott furnírba úgy kivágni a helyét, és elhelyezni benne a másfajta fából azt a nyolc milliméter széles szalagot, hogy az majd találkozzon a felülről lefelé, majd az ajtó alján onnan tovább ívben folytatódó, már meglévő intarziával, azért nem kis macerával jár. A színe természetesen elüt az ajtó színétől, jóval világosabb annál. Ám nem üthet el a doboz többi intarziájának a színétől, mert akkor máris lelepleződnék a csalás. Mert az ilyesmi, akárhogyan nézzük is, az. Azt akarjuk elhitetni a javítgatott régi, szép műalkotásra pillantóval, hogy amit lát, az az idők során mindig is úgy nézett ki, mint abban a pillanatban, ahogyan az őeléje került. Persze, semmi esetre se láttatnám az ilyen pótlásokat olyan csalásnak, ami alatt az emberi gyalázatos viselkedést értjük. Inkább mondhatnám jószándékú füllentésnek, amivel a szépet, az egykoron mesteri kezek alól kikerülőt szeretnénk tovább éltetni. Leginkább abban a formájában (de ez már a mai mestereken múlik), ahogyan azt réges-régen az erre rátermett ember elképzelte.

Azokban a hetekben, amikor délutánonként meg estefelé a barokk óradobozon dolgoztam, állandó telefonkapcsolatban voltam az én pozsonyi kuncsaftommal. Minden egyes részlet érdekelte, ami az ő gyűjteménye ékességét érintette, s így én minden munkafolyamatról szívesen be is számoltam neki. Szinte mindig este hét előtt telefonált, ezért tudtam, hogy ez csak ő lehet és rá se pillantottam a telefonszámot mutató kijelzőre. Aztán egyszer, a szokott időben mégis ránéztem, és éppen akkor, amikor egy ismeretlen szám jelent meg rajta. De felvettem. Az én gyűjtő-megrendelőm volt az, ahogyan ilyen időben mindig. Majd ha jön hozzám a felújított óradobozért, elmondja, miért változtatta meg a telefonszámát, de ezután már mindig erről fog hívni, mondta. Jó, ha így, hát így, gondoltam magamban, és nem foglalkoztam a megváltoztatott telefonszámmal.

Pali, a vasműves lakatosunk, jó kis régi pántokat, meg fogót talált a lomjai között az ajtócskára, Jenő, az itteni legjobb régiséges kisegített a többihez szépen illeszkedő furnérlemez lapokkal meg az intarziához szükséges kis darabokkal. Az aztán szépen a helyére került, a politúrozás is sikerült, úgyhogy egy-két helyi gyűjtő többször is benézett hozzám azokban a napokban, hogy gyönyörködjenek az errefelé ritkán látható barokk állóóra dobozában. Közben a boldog tulajdonos az óra szerkezetét is kitisztíttatta, minden részében működővé tetette. Így, amikor azt üzentem neki, akár már holnap jöhet a kincséért, hát jött is ő bizony. Persze, amint azt megtudtam tőle, megtehette, mert már szabad volt – saját maga rendelkezett az idejével. Felmondott a múzeum vezérigazgatóságán, így csak az én üzenetemre várt, s ült is be a jó előre megrendelt furgonba, hogy meg se álljon a kis műhelyemig. Ott azután szemét le nem vette az ő gyűjteményének legbecsesebb darabjáról. Körbejárta, simogatta, és úgy beszélgetett velem, hogy tekintetét énfelém nem fordította, mert azt csak az óradobozon tartotta. A kastélymúzeumunk viselt dolgairól készített beszámolójukat, mondta, a vezérigazgató a miniszter asztalára tette. Abban a sok pénzügyi svindli mellett még az is le volt írva, hogy a vezérigazgatónkat egy országos igazgatói gyűlésen vén fasznak nevezte Gyuszika. Amikor ennek az öntelt ficsúrnak a barátja, Marek miniszter eltüntette a mi jelentésünket, a vezér azt mondta: neki ebből a kócerájból elég, itthagyja ezt a romlott céget. Úgy éreztem, mondta a mi egykori főellenőrünk, nekem is mennem kell. Lehetőleg oly módon, hogy ne találjanak rám. A benti barátai már üzentek is neki, hogy valamilyen alak érdeklődött utána, mert a vártűzről és az utána következő időkről gyűjt anyagot. Csak akkor nézett rám ez a múzeumi világunkból elmenekült ember, amikor arra kért, ne adjam ki az ő új telefonszámát senkinek. Miért is adnám, válaszoltam neki. Hiszen az, hogy tudom, csak a kettőnk privát dolga.

Az asszonykám egy soha nem látott (bécsi üzletben vett) minőségi sállal lett gazdagabb, én meg a kialkudott munkabérem mellé egy nagyon szépen bekeretezett Rohbock-vármetszetet is kaptam. A most már a felismerhetetlenségig illeszkedő ajtócskával ellátott és frissen kipolitúrozott óradoboz finom selyembe lett csomagolva még a műhelyemben, majd több ember emelte azt ki nagyon óvatosan a műhelyablakomon át a kiskertbe. Jó gyűjtő emberem megígérte nekem, hogy miután betették a dobozba a szerkezetet, fényképeket készít a műtárgyról, és elküldi nekem őket. Így is tett, a gyönyörű állóórát ábrázoló képeket azóta is a műhelyem fő falán tartom, hadd lássák a hozzám betérők, milyen parádés régiség feküdt itt a munkaasztalomon.

Szöveg Ambrus Ferenc

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/1. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?