Miért érdekelnek minket mások titkai?

Miért érdekelnek minket mások titkai? Nyilván most sokan azt érzik, hogy egyáltalán nem olyan személyek, akik titkokat vagy pletykákat vadásznának. Ez vélhetőleg így is van, bár feltehetnénk a kérdést, hogy akkor miért olvasnak annyian bulvárlapokat a sztárpletykákkal? Miért van keletje a paparazzi fotóknak, az ellesett pillanatoknak, amikor a híres ember épp azt hiszi, hogy a magánéletét éli? A kíváncsiság ősi tulajdonságunk – nagyon is jól jött azokban az időkben, amikor fel kellett deríteni egy-egy ellenséges törzs vagy vadállat helyzetét, és az akkori „hírek”, miszerint itt vagy ott láttak valamit, tulajdonképpen az információátadás első szakaszának is tekinthető.

Mások titkai gyakran motiválják a környezetet a felderítésre, mert mint a kincskereső filmek szereplői, egy idő után jogosnak is érzik a kutakodást, hiszen „jogunk van tudni”, mit rejteget. Ha tudom X-ről, hogy csalja a feleségét, miközben látom a meghitt családi fotóját valamely online felületen, akkor ezt elmesélve egy társaságban nagyot nőhet a presztízsem, mert mindenki láthatja: én vagyok az, aki bennfentes, aki érdekes dolgokat tud másokról. A pletykának tehát értékmérő ereje is van, egy – jobbára – ilyen társalgáshoz szokott körben egészen jó pozíciót lehet elérni a többiekhez képest.

Nem tudom biztosan, de valószínű...

A titkokkal terhelt hétköznapok többek között az érdekviszonyok felerősödése miatt is keletkeznek, mert lehet, hogy az állása megtartása érdekében valaki nem meri kimondani a valódi véleményét vagy érzelmi reakcióit. Ez olyan maszkok viselésére kényszerít sokakat, ami aztán a titkolózást profi szintre emeli, hiszen a világ nem az őszinteségről szól.

Nyilván minél nagyobb közösségben értelmezzük a titok lényegét, annál inkább látjuk majd, hogy az aktuális érdekek erősen befolyásolják.

Persze, nem kell feltétlenül mindent megosztani. Jó, ha egy személyiségnek azért van olyan területe is, ami (nem a másik kárára) saját használatú. Ha mindig mindent kimondanánk, amit gondolunk, vagy amiről fantáziálunk, abban bizony lenne sok bántó tartalom is, amit egy hirtelen jött indulat generált, és nem feltétlen a valódi érzelmi töltés.

A pletykacunami

Ha valaki a pletykák cunamijába kerül, ma gyakran látjuk főleg az online felületek segítségével, bántalmazást, rágalmazást élhet át. A Daily Telegraph igazgatója mondta egyszer, hogy a közösségi oldalak egyszerűen elmossák a határt a pletykák és a tények között – még mielőtt megtanulnánk felismerni a különbséget. Arra is figyelmeztet, hogy sokkal hatékonyabb fegyver ez, mintsem gondolnánk. Fontos megállapítást tesz, amikor a Facebookot úgy jellemzi, mint egy értelmes társadalmi kaptárt, ami jóindulatot vált ki és összehozza a barátokat, ugyanakkor a pletykálkodók paradicsoma is, amely megfertőzi a világot gyanúsítgatásokkal, féligazságokkal és sértésekkel.

Amikor emberek felelőtlenül posztolnak kommenteket, sokszor fel sem fogják a jóvátehetetlen sérelmet.

Nem feltétlenül értik meg, hogy miből áll a pletyka, nem fogják fel egy bántó szó torpedószerű jellegét, csak a félig megformált vélemény számít.

Rosszabb esetben ez a folyamat valóban agresszív, és az illető lejáratásáról szól, bármi legyen is az ok. Leggyakrabban olyan helyzetek ezek, melyekben az eredeti titokból képződő pletyka önálló életre kel, és gyakran tömegek érzik, hogy „végre” valaki megkapja a magáét. Az igazság azonban az, hogy ez már a tudattalan csoportdinamika működése, ahol a végén senkit nem érdekel sem a lejáratott illető személye, sem az, hogy netán igazságtalanok a vádak.

Miért jó bántani valakit?

Az ember olykor önző lény, és nem érdekli a másik ember, csak a jóérzések, amit a pletykával vagy rágalmazással elérhet. Ez lehet valós cél, mondjuk, az illető munkahelyi pozíciójának megtámadása, de lehet társas kapcsolati támadás is, melyben egy személy alatt ásni a gödröt valójában olyan motiváció, amivel csökkenteni lehet a népszerűségét. De előfordulhat baráti társaságban is, hogy párkapcsolati pletykákat terjesztve végül megromlik az illető érzelmi élete.

A kutatók jó ideje mondják, hogy csökkenőben van a tolerancia és az empátia szintje, ami kedvez az ilyen jelenségeknek. Nyilván nem várhatjuk, hogy mindenki szeressen mindenkit, nyíltszívű és őszinte legyen mindenkor, sose tegyen vagy gondoljon bántó dolgokra. Az ember személyiségének negatív oldala bizony tartalmaz olyan érzelmeket is, melyek nem a legszimpatikusabbak. De nem mindegy, hogy valaki magában pöfög egy kicsit valakire vagy valamire, vagy háborút indít a saját eszközeivel. Mert ha nem gondolja is komolyan, akkor is megtörténhet, hogy valósággá válik a hazugság, és egy idő után az igazság már senkit nem érdekel majd.

Történt egyszer...

Hajdanán egy kis településen a pletykás Lizi néni volt a falu „újságja”, mert naprakész hírei voltak arról, ki hogyan él, mit csinál, ki beteg és mennyire, kinek vitte fel az isten a dolgát, és ki kénytelen már megint kölcsönt kunyerálni. Aki Lizi nénivel beszélt, az azt érezhette, hogy „minden fontosat tud”. Mára Lizi néni helyett ott az online tér, ahol bármikor tárgyiasíthatunk embereket, üthetjük és vághatjuk őket, mert valójában nincs közünk hozzájuk érzelmileg. Csak egyet akarunk, egy kicsit jobban érezni magunkat, kimondani rettenetes dolgokat, miközben azt érezhetjük: „mi nem vagyunk rosszak, mi jó emberek vagyunk!” Ez olyan narcisztikus önérvényesítő munkamód, melyben a másik embert leértékelve magunkat nyomhatjuk fel magasabbra. Kétségtelen, hogy olykor akár igazunk is lehet, csak a mód, ahogy mindezt tesszük, a mérték, hogy mennyire vagyunk képesek belelovalni magunkat egy-egy ilyen helyzetbe, azzal van probléma. Hogy nem teszünk különbséget információ és pletyka között, nem tartunk szünetet, hogy átgondoljuk valódi véleményünket, hanem felülünk a „haragvonatra”, mert jólesik.

Tari Annamária pszichoanalitikus

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/9. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene