Megérinteni a szíveket

Vasárnap

Mudr. Jana Bobokovának hívják a doktornőt, aki a Simeon Centrum mobil hospice-on keresztül végez szolgálatot, egyébként pedig a Szent Erzsébet kórházban dolgozik. Nekünk nagyon sokat segített szakmailag, emberileg, nonstop hívhattuk tanácsért, de jelentkezett akkor is, ha mi épp nem. Rám nagy hatással volt az egész személyisége, egyébként rendkívül szerény, csendes, maga a nyugalom.”

Egykori kolléganőnk, Thur Helga levelét idéztem, úgy érezvén, ebben ott a lényeg. Az orvosi hivatás, az elkötelezettség, a szakmaiság és az emberség. A doktornő sok szenvedést, fájdalmat látott és lát, saját édesanyja gyógyíthatatlan betegségét, haláltusáját. Mindez azonban megerősítette a hitét, segített felismerni, hogy a helyes úton jár. Amikor végre le tudtunk ülni beszélgetni, akkor is folyton csörgött a mobilja. Sokan kérték a segítségét.

Mindjárt azután, hogy Pozsonyban elvégezte az orvosi egyetemet, az onkológián kezdett el dolgozni. Az orvosi hivatás nem könnyű, de itt talán több fájdalmat, szenvedést él meg az ember. Honnan meríti az erőt?

Első betegeim harminc év körüli nők voltak, alig ismertem meg a sorsukat, sokszor fél éven belül elveszítettük őket. A halál mindennapos volt nálunk. Törtem a fejem, hogyan segíthetnék nekik, amikor már az orvostudomány tehetetlen. Mi, fiatal orvosok, a munkaidőn kívül is sok időt töltöttünk velük, akciókat szerveztünk, s egy ilyen pillanatban rádöbbentem, hogy én mint orvos nem tudom megadni, amire leginkább szükségük van. A reményt, a belső nyugalmat. A Jóisten az, aki a szentek révén is megérintheti a szívüket a legnehezebb helyzetekben. Ahogy Szent Pál apostol mondja: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem.” A véletlen is segített: ebben az időben találkoztam a Pozsonyban lévő misszionáriusokkal, az Identes tagjaival, s rájöttem, hogy Isten hívó szava új családot szán nekem.

Az 1959-ben Tenerifén alapított Identes misszió küldetésének tekinti a hitből fakadó önzetlen szolgálatot. Néhány találkozást követően felismerte, hogy ez az ön útja is?

Az évek során több ezer beteggel találkoztam, s ha nem lenne az az érzésem, hogy az élet valahol folytatódik, hogy a búcsút viszontlátás követi, talán csak orvosi, műszaki szinten tudnám végezni a munkámat. Ahogy közeledik a vég, egyetlen páciens sem akarja, hogy csak a testét lássuk el, nekik és a családtagoknak is támaszra van szükségük. Az Egészségügyi Világszervezet megfogalmazásában a palliatív ellátás célja a gyakorlati segítségnyújtás mellett az, hogy hangsúlyozza a fájdalomcsillapítás és más kínzó tünetek enyhítésének fontosságát. Valamint támogató rendszert biztosít, amely segíti a beteget, hogy a halál pillanatáig (a lehetőségek szerint) aktívan élhessen. Emellett segíti a családot, hogy a betegség és a gyász idején megbirkózzanak a nehézségekkel.

Amikor az orvostudományt választotta élete céljául, már akkor is ilyen dimenziókban gondolkodott?

Nem mondanám. Matematika–fizika tagozatos gimnáziumba jártam Pozsonyban. Az osztály egyharmada nem tudta, hogy merre tovább, a fele végül az orvosi egyetemre jelentkezett azzal, hogy valamit tegyünk az emberiségért. Nagyszerű tanáraink voltak, rám óriási hatással volt a történelemtanárnőnk. Már akkor rádöbbentem, hogy nem akarom automatikusan tudomásul venni a dolgokat, kritikusan kezdtem tekinteni a világra, még a szüleimre is. Amikor 1998-ban befejeztem az orvosit, az onkológián volt üres hely, hát beléptem a Heyduk utcai kórházba. Közben jelentkeztem az Identesbe – előtte a fiatalok Quo Vadis központjába jártam –, s hat hónapon belül kimentem Spanyolországba, ahol az első személyes kapcsolatot követő egy év elteltével tagja lettem a missziónak.

Meddig maradt Spanyolországban?

Eredetileg egy-két évet adtak, hogy megtanuljam a nyelvet, megismerjem az intézményt. Két év múlva Indiába akartak küldeni, de mint szlovák állampolgár a két ország akkori kapcsolata miatt nem kaptam vízumot. Így született a döntés, hogy Peruba, az őserdőbe megyek. Már intéztem az iratokat, amikor úgy döntöttek, hogy pár évig még maradok Spanyolországban. Kiküldtek a bolíviai–brazil határ közelébe falusi belgyógyógyásznak. Ez volt a legkalandosabb, biciklin jártunk a betegekhez, néha repülőn, régi autókon. Nemcsak gyógyítottunk, mindenféle egyebet is végeztünk, pl. temetkezési szolgáltatást. Jó egy év elteltével Ecuadorba helyeztek át, ahol hét évet töltöttem. Előbb az ország fővárosában, Quitban lévő orvosi egyetemen tanítottam. Ez inkább akadémiai tevékenység volt, később két kolléganővel közösen az állami kórházban indítottuk be a palliatív ellátást.

Nem félt, hogy baja esik?

Bárhol elkaphat az ember valamit. Tény, hogy a kihívás óriási volt, de próbáltam a lehető legjobban megbirkózni vele. Sok volt abban a térségben a gyomorfekélyes, rákos megbetegedés. Ami pedig a veszélyt illeti, abból is adódott jó néhány.

Mi hozta vissza Szlovákiába?

Már gondolkodtam a visszatérésen, amikor a mamám megbetegedett rákkal. Végig mellette lehettem az utolsó hat hónapban, az öcsémmel még megszerveztük az aranylakodalmukat. Anyukám otthon halt meg, utolsó napjaiban teljesen békésen, úgy éreztem, átesett a tisztítótűzön. Szenteste még ott volt a tányérja a terített asztalon, de ő már nem érzékelte, éjfélkor távozott el tőlünk.

Jelenleg a Szent Erzsébet kórházban dolgozik, emellett a Simeon Centrum mobil hospice-on keresztül végez szolgálatot.

A kórházban a kollektíva fele a régi, ismertem őket. A belgyógyászaton nagyszerű főnöknőnk van, mindannyiunkból képes a legjobbat előhozni, hogy jól és felelősséggel működő egészet formáljon belőlünk. Teljes erejével támogat, teret ad mindenkinek.

Jó hallani, mert manapság sok elmarasztaló szó éri az egészségügyet, az orvosokat, és nem mindig jogosan.

Sok jó orvos van. Szakmailag jól felkészültek, olyanok, akikben megbízhat a beteg. Mi is követünk el hibákat, elvégre emberek vagyunk. De nem hibázhatunk gondatlanságból. Egyébként, hogy befejezzem, mi a jelenlegi munkám: tulajdonképpen a kórházunk kinyújtott keze vagyok, azokról is gondoskodom, akiknek otthon van segítségük ápolásra, gondoskodásra, ilyen vagy olyan matracra, állítható ágyra, ha kell, újra beállítom a gyógyszereket, receptet írok elő.

Ez azt jelenti, hogy esténként, hétvégeken, ünnepnapokon, mindig tettre készen áll?

Ha szükség van rá, azonnal kimegyek a beteghez. Kommunikálva a kórházzal és a gyorssegéllyel így biztosítjuk a teljes ellátását. A véghez közeledvén mi vesszük át a fő szerepet, s kommunikálunk a hospice-szal, ha szükséges.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/48. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?