Két kis nyuszi

Lesz segítséged?

Talán ez volt az a kérdés, amit a legtöbben feltettek. Akinek van gyereke, azért, mert tudta, mivel jár egy apróság érkezése, akinek nincs, az meg azért, mert azt mondták, egy gyerekkel is nehéz, nem még kettővel. Én meg csak azzal nyugtattam magam, hogy nekünk ez lesz a normális, hisz nem voltam még anyuka, meg hát valahogy rajtam kívül mások is megoldották már az ikerbabázást. Ott van mindjárt a dédnagyanyám, akinek a kis ikrek mellett háztartást is kellett vezetnie, nem volt automata mosógép, robotporszívó, a pelenkát meg nemcsak mosni kellett, hanem főzni is. Úgyhogy a tudatlanok higgadtságával kezdtük el az egészet. Persze, biztos, ami biztos, a szülés utáni időre megkértük az anyukámat és az anyósomat is, hogy jöjjenek, segítsenek. És milyen jó volt, hogy velünk voltak! Biztosították a nyugodt légkört, nem kellett főzni, mosni, takarítani, egymásra tudtunk hangolódni. No meg, persze, a férjem és a család többi tagja is szépen kivette a részét a teendőkből.

Nagyon nehéz lesz

Kellett is a kezdeti segítség, mert a szülés előtti időszakban számtalan nyavalya előjött. Rosszak voltak a májenzimek, magas vérnyomás, hogy csak párat említsek, de ami a leginkább zavart, és ami a leghosszabban tartó volt, a jobb oldali arcbénulás. A szülés előtti időszakban, sőt már a szülés másnapján rehabilitációra jártam, hogy visszanyerjem a mimikám. Az első babás hetek is azzal teltek, hogy délelőttönként otthon kellett hagynom a piciket, míg én a rehabilitáción próbáltam visszanyerni régi önmagam. Nem volt könnyű. Sőt, talán ez volt a legnehezebb.

Mert azok a dolgok, amikkel riogattak, egyáltalán nem jöttek be. A fiúk az első pillanattól kezdve csak egyszer ébredtek fel, majd alig voltak két hónaposak, és az éjszakát is átaludták. A hasfájást hírből sem ismerjük. A kezdettől nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Olyannyira, hogy egy hete voltunk csak otthon a kórházból, és a férjemmel már tudtunk sorozatot nézni. Én csak bekötött szemmel, mert az arcbénulás miatt a képernyő bámulása nem volt ajánlott. A fiúk december elején születtek, a karácsonyt már összhangban, családként ünnepeltük. Fantasztikus volt, a legszebb ajándékot kaptuk. Régebben, ha valaki ilyeneket mondott, azt gondoltam, micsoda klisé, ám most érzem át, hogy ez valóban így van.

Milyen neműek lesznek?

Szerettük volna megtudni, persze. Nem probléma, gondolnánk, hiszen a mai technológia mellett már az első hónapokban kiderül, kisfiú vagy kislány fog-e érkezni. Hát nálunk ez nem jött be. Hol két kisfiút, hol egy lányt és egy fiút mutatott a gép, de leginkább semmit. Mert Ádám mindig elbújt, általában a popsiját mutatta a kamerának. Úgy kell nekünk, miért leskelődünk. Így hát vártuk a két kis nyuszit. Az utolsó pillanatig nem tudtuk, lányaink, fiaink vagy vegyes párosunk lesz-e. Ahogy azt se tudtuk, mekkorák. A szégyenlős „A” baba sokkal kisebbnek tűnt a mérések alapján. Végül mégis ő lett a nagyobb, igaz, csak 30 grammal. Úgyhogy ez is tökéletesen alakult.

No, majd megtudjátok!

Most, ha meglátnak idegen anyukák kocsikázáskor, hüledeznek, hogy „jaj, Istenem, ketten vannak? No majd megtudjátok… Ennél csak nehezebb lesz!” Lehet, igazuk van. De azt gondolom, a kreativitás majd segít. Csak megoldjuk, ahogy eddig is. Sikerült saját praktikákat kialakítani, így tudok már egyedül etetni egyszerre két gyereket. De a ringatás sem okoz gondot, a karizmaim csak úgy duzzadnak, amikor egyszerre ketten vannak a karomon. Szóval majd a következő akadályokat is megugorjuk, hiszen egy évvel ezelőtt a mostani állapot is elképzelhetetlennek tűnt. Már csak azért is, mert tavaly ilyenkor még hírük-hamvuk se volt a fiúknak. Nem mindig rózsaszínek a napok, de a legtöbbször igen. Ez a cikk például úgy született, hogy az elején Ádám volt a karomban, a végén pedig Bence. Amikor a közepénél jártam, aludtak. Ugye, hogy ez is milyen harmonikus és tökéletes? Mondom én, élvezet velük az élet!