„Kellene a lélek is...” Beszélgetés Mellár Dávid irodalmárral

A népi kultúrában megjelenő és sok évszázadon keresztül uralkodó némiképp groteszk testfölfogás után – ahol a testi funkciók szabad megjelenítése zajlott –, majd a 18. században megjelenő tiltások és korlátozások, a szégyen és feszélyezettség érzésének erősödésével, a kortárs szépirodalmi szövegekig bezáróan, ahol a testi kötöttségektől való megszabadulás a tudat manipulálásával, a szellem felszabadításán keresztül látszólag lehetséges, rengeteget írtak és írnak még mind a mai napig a testről. A test jelenvalósága és a létezés testbe való vetettsége úgy tűnik, egy pillanatra nem hagyja nyugodni az embert, különösen nem a művészeket.

Mellár Dávid jelenleg a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének doktorandusza. Első kötete (Vagy valami egészen más) 2020-ban jelent meg a Kalligram gondozásában. Két szabad perc között, kávé mellett vele beszélgettünk mindarról, ami a testet takarja és áthatja.

Daniel Pennac Testnapló című művében a főszereplő megírta a saját testét. Úgy állította azt azonban elő, hogy a könyv egyetlen képet vagy pontos leírást sem tartalmaz az arcról, az emberről magáról. Bárki lehetne. Én. Te. A szomszéd asztaloknál ülők… Mit gondolsz, az egyén és a mások teste közti viszonynak, a testiség közösségi, társadalmi vonatkozásainak lehet ilyen alapja?

Persze, lehet és van is. Bizonyos értelemben közös a testünk, hasonló felépítéssel és működéssel, olyan önműködő folyamatokkal átjáratva, amelyek harmonikus rendszert alkotva – nagyrészt akaratunktól függetlenül –, önmagát működteti. S valahol azért is jó lenne egymás testébe képzelnünk néha magunkat, hogy tudatosítsuk, minden létező, nemcsak egyedi, önmagáért való lény, hanem kapcsolódásoktól függő szociális lények is vagyunk. Nemcsak magunkért felelünk, egymásért is. Ugyanakkor pont a hiányzó arc az, ami a lényeges. Épp az arc teszi személyessé a testet, ez az, ami megkülönböztet minket másoktól. Most olvasom Földényi F. László A medúza pillantása című könyvét, a szerző itt írja, hogy voltaképpen az emberi arcban sűrűsödik össze az ember egyszerisége és megismételhetetlensége. A vonások, a tekintet, a metakommunikáció nyomai által. Mindezek egyedi elrendeződése alkot valakivé, de itt is visszaköszön a nagy egész: vannak eksztázisszerű pillanatok, amikor villámlik a tekintet, amikor kővé dermed az arc... Ilyenkor hirtelen minden arc hasonlítani kezd egymásra.

A társadalom folyamatosan kreálja a különböző testképeket, a testre vonatkozó szabályokat. Szerinted ezek a társadalmi kontroll által csinált korlátok befolyásolják, hogy miképp írnak, gondolkodnak a testről?

Bizonyára hatalmas eltérés mutatkozik az egyes kultúrák részéről, hogy miként fogalmaznak a testről. Általánosságban véve nézve a keleti műveltségre például nem az a jellemző, hogy a testet helyezné a középpontba, mivel arra - a lélekkel szembeállítva - egy mulandó dologként tekintettek. Ezzel szemben a nyugati világ figyelme a materializmussal áthatva a látszat felé irányul, fokozatosan felszámolva ezzel az anyagon túli, rejtett, de annál jelentősebb értékek szerepét. De nagyon nagy szélsőségekben gondolkodunk, ha ezt a két pólust össze akarjuk hasonlítani. Én úgy gondolom, hogy az igazság valahol a kettő között lehet. Úgy kellene gondolkodni a testről, hogy az nemcsak egy látvány, egy használati tárgy, hanem egy misztikus valami is. Kellene a lélek is, a befelé fordulás készsége. Ma tulajdonképpen lehetünk bárkik. A kapitalista fogyasztói társadalom mindent megenged. Ugyanakkor ebben a mindent szabadban veszítik el a dolgok a mélységüket és igazi jelentőségüket. Ilyen tekintetben imádom az agyonkoptatott és festékkel telefröcskölt farmereket és ingeket a boltokban, amelyek divatossága a 20. század második felének munkásosztálybeli mindennapi ruházkodásából eredeztethető, amikor addig hordtak egy ruhát, amíg csak lehetett, amíg szét nem foszlott rajtuk teljesen. Később ennek a ruházatnak a maga használtságában jelentése volt. De ilyen értelemben ma már nem képviselnek semmit, se társadalmi szembenállást, se anarchiát, de még csak zenei stílust sem: csupán kiüresedett utalások, amelyek nem mutatnak sehová.

Történetileg nézve a test iránti érdeklődés fokozódása együtt jár a testi érzékek, a közvetlen kapcsolaton alapuló érzékelésformák felértékelődésével. Egy interjúd során úgy nyilatkoztál, hogy függője vagy érzéki tapasztalásnak. Mennyire befolyásolja ez azonban mindazt, amit és amiről írsz? El tudsz vonatkoztatni tőle?

Az érzékek, a test általi tapasztalás olyan helyzetekbe képesek sodorni az embert, melyeket leírni nagyon nehéz feladat, mivel túlmutatnak a megfogalmazhatóság határain. Eksztázisszerű, öntudatlan állapotok ezek, melyek önmagukba záródó pillanatokként kilépési lehetőségek a mindennapokból, a narratívából. Énünk pillanatnyi felfüggesztése, saját történetünk megszakítása. Valami ilyesmit szerettem volna megmutatni én is, olyan helyzeteket leírni, ahol a test médiumán keresztül ez a fajta feloldódás megjelenik. De beszéljen helyettem inkább Kovács Edward, aki kívülről sokkal tisztábban átlátja, hogy mit is próbáltam megfogalmazni a Vagy valami egészen másban:

„(...) úgy mond valamit a testről, a testiségről, a testesült identitásról, hogy közben teljesen megőrzi annak misztériumát. Nem állítja, hanem a megnevezés elégtelenségének hangsúlyozásával felmutatja a megnevezhetetlenség adományát, mely a testről való beszéd berekeszthetetlen lehetőségét hordozza magában.” (Szépirodalmi Figyelő, 2021/5.)

Mit gondolsz, miképp és milyen formában íródnak bele a testről való ismereteink az irodalmi szövegeinkbe? Vagy épp a kortárs szépirodalmi szövegeinkbe?

Ami szerintem nagyon izgalmas ebből a szempontból az az, ahogy a művészek átléphetik a társadalom által kreált határokat és normativitást. A művészet az a hely, ahol olyan dolgokra lehet rávilágítani, amelyeket a társadalmi keretrendszereken belül elfojtunk, melyekről hallani sem akarunk, és amikről titokban mi is fantáziálunk. Az emberi test elállatiasodásának a kérdése, a test és a gépek, a virtuális világ kapcsolata, amikor egy tárgyiasító, objektív tekinteten keresztül vizsgáljuk a testet magát, mintegy szétboncolva azt. A lényeget mégis elérhetetlenségében érintetlenül hagyva. Németh Zoltán költészete például különösen jó példa erre, nála a testiség nem egyszer olyan helyzetekbe kerül, ami túlmutat a normalitáson, a költő a határok átlépésére játszik rá.

A magyar nyelv számtalan szólással adja tudtunkra a külső élmények és a testünk közti viszony kapcsolatát: nem bírom megemészteni, kiütést kapok tőle, ép testben ép lélek… A társításnak ezt a módját a test és lélek kapcsolatának is tekinthetjük. Szerinted használható a testírás ilyen formája egyfajta terápiaként? Vagy ezek pusztán ügyes szófordulatok?

Az a gond ezekkel a példákkal, hogy az idők folyamán nagyon kiüresedtek. Ma már úgy használjuk őket, hogy közben bele sem gondolunk, hogy itt, a két dolog között valaha erős szimbolikus vagy metaforikus jelentések és összefüggések voltak, melyek mutattak valahová, de leginkább értelmük volt és súlyuk. Ezek valamiért kialakultak, például, hogy rámutassanak a test és a lélek közti kapcsolatra, manapság azonban inkább csak kiüresedett frázisok, amelyeket mi magunk fosztottunk ki. De ez sajnos egyre inkább mindennel így van: jelentések és gondolkodás nélkül beszélünk a semmiről.

Kép Nagy Hajnal Csilla

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/5. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene