Jack Martin Händler hegedűművész, karmester és interkulturális nagykövet

Idestova fél évszázad telt el azóta, amikor megtudta, hogy 1972. április 22-én Pozsonyba jön David Ojsztrah. A híres hegedűművész a koncert előtt egy nappal érkezett, s a fiatal zenész már délben ott várakozott a Dévény Szállóban, hogy találkozhasson vele. Mekkora öröm volt számára, hogy reggel, a koncert után, a mester hotelszobájában egy rövidke bemutatót tarthatott, s utána elhangzott a varázslatos mondat: Felveszem az osztályomba. „Ojsztrah volt számomra Dávid király” – ez is elárulja, mit jelentett neki a maestro, akinek később egyik utolsó diákja lett a moszkvai konzervatóriumban. Amikor 1974. szeptember 30-án újra vett egy órát, nem sejtette, hogy ez az utolsó. David Ojsztrah jó három héttel később meghalt Amszterdamban, egy olyan koncertkörúton, ahol nem csupán hegedűművészként, hanem karmesterként is tapsolhattak neki a nézők.

Akik nem ismerik...

Jack Martin Händler eredetileg hegedűművész, ma karmester és interkulturális nagykövet, aki karrierje során olyan világhírű muzsikusokkal lépett fel, mint Gidon Kremer, Mischa Maisky, a Beaux Arts Trio, Gil Shaham, Paul Badura-Skoda, Rudolf Buchbinder, Julian Rachlin és Msztyiszlav Rosztropovics.

1947-ben született Pozsonyban. Szülővárosa zeneakadémiáján tanult hegedűt Ján Skladanýnál. Tanulmányai végeztével nemcsak itthon, hanem Európa-szerte koncertezett. 1978-tól Németországban élt, szólistakarrierje mellett különböző zenekarokban játszott. 1981-ben vált a Bayreuthi Fesztiválzenekar tagjává, közben maga is vezényelte az orkesztert. 1989-ben létrehozta a Solistes Européens Luxembourg zenekart, melynek tagjai, legyenek azok berlini, párizsi zenészek, érkezzenek Prágából, Budapestről, Pozsonyból, Bécsből vagy Izraelből, közel állnak hozzá. A zenekar karmestereként és művészeti vezetőjeként Händler két évtizeden át egész Európát beutazta.

1994-ben Lord Yehudi Menuhinnal, Ladislav Mokrýval és Ursula Ballyvel megalapította a Tribune Internationale des Jeunes Interprètes (Unesco) zeneakadémiát (TIJI), amely a zenészutánpótlás támogatását tűzte ki fő céljául. 2004-ben New Yorkban az Európai Unió tíz új tagállamának csatlakozása alkalmából az ENSZ közgyűlése előtt ünnepi hangversenyt adott, írja róla a brunowaltermusiktage.eu.

Händler 2009-ben kivált a Solistes Européensből, minden figyelmét a 2004-től létrejött Bruno Walter Musiktage rendezvénysorozat felépítésének és a Bruno Walter Szimfonikus Zenekarnak szentelte. A Musiktage és a zenekar napjainkig Händler további karrierjét és életét meghatározó feladattá nőtte ki magát. Ugyanúgy, mint Auschwitz és annak üzenete, amelyet nemcsak a koncentrációs tábor felszabadulásának 75. évfordulója jegyében zajló koncertsorozatban fogalmazott meg. Kifejezi zenében és zenével.

Bár két évvel a második világháború befejezte után jött a világra, élete, művészete, zenéje azt tükrözi, hogy a 20. századi Európa tragikus történelmének gyermeke. Auschwitzot és Sachsenhausent megjárt zsidó szülők – Ilonka Katz és Alexander Händler – sarjaként folytonosan elkötelezettnek érzi magát ehhez a történelemhez, amely 1945 után sem lett teljesen békés. „Túlélők gyermeke vagyok – bármiről beszél, valahogy mindig visszatér a témához. – Ezt nem tudom és nem is akarom elfelejteni. A múlt ott van a génjeimben, ott csordogál a véremben.”

Rajta van az anyajegy

Háromévesen, még a betűket nem ismerte, de tudta, hogy a lemezeken mi mi után következik, egész délutánokat arra játszott, hogy ő vezényel. Négyévesen kezdett hegedülni. „Kisfiúként sosem tartottam magam többre, mint ami voltam, de kevesebbre sem” – emlékezik vissza az Ojsztrahhal való első találkozásra, arra, hogy oda mert állni a világhírű hegedűművész elé, és bemutatta neki tudását. Édesapja szavait is fel tudja idézni mindmáig, aki nem azzal biztatta, hogy az én fiam vagy, hanem azzal, hogy Márton Händler unokája vagy – persze ő jiddisül mondta –, aki mellesleg Budapesten van eltemetve. „Apám az általános iskolát Budapesten végezte, s egész életében magyarul számolt.

Nekem nincs múltam, nekem csak szüleim vannak. A nagyszüleimet nem ismertem. Auschwitz nem az enyém, és nem a tiéd, hanem mindannyiunké, a szüleinké, az igazság az, ami megtörtént. És az megtörtént. Azt nem lehet elfelejteni, de fel kell dolgozni. A lánytestvérem orvos lett, az öcsém, aki kórustag volt, nemrég ment nyugdíjba a Zürichi Operából, én meg, bárhol jártam, bármit csináltam, a szüleim gyermeke maradtam. Ez a Muttermal (anyajegy – a szerző megj.) mindig ott volt rajtam, ezért hálás vagyok. S azért is, hogy ma így itt ülhetünk és beszélgethetünk. Együtt élek az emlékeimmel mindennap, és azok vissza-visszatérnek. Például az, amit anyám mondott egyszer, amikor bementem hozzá a pozsonyi Korzón lévő kis üzletbe, s leülve a kis hokedlira szomorú arccal elpanaszoltam neki, hogy keleten elloptak tőlem öt koncertet, mire a mama azt mondta: »Jackinko, ne csinálj belőle problémát, te csak maradj annál a muzsikánál, amelyikkel születtél. Maradj csak az, aki vagy!«”

Egyeseket a múlt úgy éri utol, hogy megnyomorítja őket. Jack Martin Händler, akit még pozsonyi diákkorából ismerek, soha nem tagadta meg a múltját, művészként és emberként is annak hagyatékából merít, kiapadhatatlan forrásként. A zene által éli meg a múltat. „Mindenről, amiről érdemes gondolkodni, már gondolkodtak; csak meg kell próbálnunk újra gondolkodni – idézi Goethét. – Mi sok esetben a megfogalmazott dolgokat csodáljuk, a kifejezést, de arról, hogy az szívből jön-e, megfeledkezünk. Mindaz, amit kisfiúként a szüleimtől kaptam, csodálatos dolog. Apám, aki a lengyel Auschwitzban született 1914-ben, ott, ahol a nácik később koncentrációs tábort építettek, s őt magát harminc évvel később Sachsenhausenbe hurcolták, melomán volt, vagyis zenehóbortos. Mindamellett nagyon művelt, bár csak középiskolát végzett Bécsben, szinte az egész Faustot fejből tudta, ismerte Wagner műveit, rengeteg operalemeze volt. Anyám, aki Kárpátalján született, majd tizenhat éves koráig, elhurcolásáig Zsolnán élt, gyönyörűen énekelt, ma is ott cseng a fülemben a kisfiús élmény, meg az is, hogy ki-bejárnak nálunk a vendégek, a barátaink, sokan a náci és kommunista lágerek, Auschwitz és Jáchymov túlélői, mert mindenki előtt nyitva volt az ajtó. Meg az is, ahogy a váraljai Zuckermandelből való kiköltözéskor egy hatalmas, nehéz szekrényt elhúztunk, s mögötte halomban hevertek az újságok a Slanský-perről. Apám arra szánta, hogy a következő nemzedék is megtudja belőlük, mi történt. Igen szerényen éltünk, apám elveszítette az állását, de az értékek mindig maradtak, a házunkat folyton belengte a szeretet és az emberekbe vetett hit.”

„A zene az én nyelvem”

Ma is felvillan a kép, ahogy a tokba rejtett hegedűvel a kezében kisétál a főiskola kapuján. Ez él bennem, bár ma inkább karmesterként látom. A kettő párhuzamosan élt benne. „A szívem élt párhuzamosan. Szerettem a zenét, nemcsak szerettem, imádtam. A zene által ismertem meg magam. Úgy fogalmaznék, hogy mindannyian egyediek vagyunk, s ez adja a tiszteletet mások iránt. A tisztelet az alap. Mert mi a szabadság? Az, hogy megvédjek másokat, s a dialektika jegyében nekik meg óvniuk kell engem. A következő nemzedékeknek őrizniük kell a túlélők üzenetét, hogy soha többé ne bélyegezzen meg senkit a sárga csillag.”

Händler édesanyját testvéreivel és szüleivel együtt 1942. szeptember 18-án Zsolnán bevagonírozták, és Auschwitzba vitték. A szülőket és 14 éves öccsét még aznap este gázkamrába küldték, Ilona csak egy szám, a 20 161-es lett. De élt. És egyszer csak a barakkban csodálatos zene ütötte meg a fülét. Gustav Mahler testvérének, Justine-nek a lánya, Alma Rosé hegedült. A táborban az SS utasítására női zenekar jött létre, ennek 1943 augusztusától a zsidó származású osztrák hegedűművésznő, Alma Rosé volt a karmestere. „Ha egyszer kiszabadulok innen, s lesz egy fiam, akkor az hegedülni fog” – fogadta meg Ilona Katz ott, a lágerben.

Áldozatok és túlélők

A háború befejeztével Jack Martin Händler apja és anyja hazatért, de az otthonuk már nem létezett. A nagyszülei és a család több tagja elégett a gázkamrákban. „Ez az én örökségem. Túlélők és holtak. Én vagyok az elkövetkező nemzedék. Kötelességem beszélni róla, hogy soha többé ne történjen meg, hogy elűzik az embereket az otthonukból, köztük sok kitűnő zenészt, és meggyilkolják őket. Az én nyelvem, amivel legjobban ki tudom fejezni, amit mondani akarok: a zene.”

Jack Martin Händlert az európai kultúra nagyköveteként emlegetik. Számára a zene és Európa egy. „Azt akarom, hogy a zene egyesítsen, ennek szeretnék a részese lenni – mondja. – Gyermekkoromban volt otthon egy lemezjátszónk, és apám megvette a Beethoven-szimfóniákat Bruno Walter vezényletével. Ez a zene teljesen lenyűgözött, ezért fontos számomra az a szellemiség, amit ő képviselt. A zenekar, amelyet az európai nemzetek békés együttműködése és barátsága jegyében hívtunk életre a Bruno Walter-napok elnevezésű fesztivál kapcsán 2004-ben, Pozsonyban, Bruno Walter nevét viseli. A sorozat négy pillére január 27-e, Auschwitz felszabadítása, május 8–9-e, az Európa-nap, a második világháború befejezése, szeptember 15-e, Bruno Walter születésének évfordulója és november 17-e, a bársonyos forradalom emléknapja. A zenekarban Kelet- és Közép-Európából – Bécs, Prága, Budapest, Pozsony városából – érkező fiatal muzsikusok játszanak együtt más neves európai zenekarok már tapasztalt, vezető zenészeivel. Nagy öröm számomra, hogy kiváló magyar muzsikusok is fellépnek velünk. Ez a régió számomra Európa zenei szíve.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 36. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene