Havel bőrében

1968-tól 1989-ig látjuk őt a mozivásznon. Előbb sikeres drámaíróként, aztán elszánt emberjogi harcosként, majd politikai fogolyként, végül pedig a bársonyos forradalom vezéralakjaként. Egy kiforrott tehetségű, negyvenéves színész számára komoly kihívás az ilyen rendkívüli kvalitású, a világpolitikát is nagyban befolyásoló személy megformálása.

Az öröme volt nagyobb, vagy sokkal inkább az izgalma, miután bizonyossá vált, hogy megkapta Václav Havel szerepét Slávek Horák rendezésében?

Különböző fázisokat éltem meg. Volt, amikor a félelem dominált bennem. Főleg a forgatás előtt. Örömet munka közben éreztem. Mára pedig már olyan élmény lett az egész, mint egy szép emlékű utazás vagy egy jól sikerült szabadság. A helyére került bennem. Egy eszmét, egy gondolatot kellett szolgálnom a szereppel, a filmmel. Egy nem mindennapi történetet. A mi hivatásunkban ez a cél. Szolgálni valamit. Méghozzá úgy, hogy végig kézben kell tartani a fonalat. Nem elengedni egyetlen pillanatra sem. Egy rendezőnő, akivel a Havel-film után dolgoztam, azt mondta, ez a szerep már elválaszthatatlan tőlem. Felemelő érzés. Egy nyomozót játszottam nála. A forgatás után bevallotta, végig azon izgult, nehogy átüssön a figurán Václav Havel alakja. Még a frizurámra is ügyelt, hogy más legyen. Már a vágóasztal mellett ült, amikor felhívott, hogy elmondja, mennyire tetszik neki a végeredmény, és ahogy nézte az arcomat a filmben, nem is értette, miért izgult annyira a forgatáson. Hozzáteszem: én végig azon igyekeztem, hogy elégedett legyen.

Elsőéves volt a prágai színművészeti főiskolán, amikor Eszenyi Enikő Sok hűhó semmiért című rendezésében a Rendi Színházban a szenes Őrt játszotta Miroslav Donutil mellett. Sugárzó tehetsége egyértelműen azt jelezte, gyorsan „kis nagy emberré” válik a szakmában. Václav Havel szerepére pedig a lehető legideálisabb választás volt, hiszen bámulatos a hasonlóság kettőjük között. Hogyan sikerült leráznia magáról azt a terhet, amit egy valós figura megformálása során okkal érez a színész, hiszen egy mindenki által ismert képnek kell megfelelnie?

Ezzel a kérdéssel egyáltalán nem foglalkoztam. Tudtam, mit vállaltam magamra. Megtanultam a másnapi szöveget, reggel korán keltem, első utam a sminkszobába vezetett, a kamera előtt pedig már csak arra gondoltam, hogyan jutok el A pontból B-be. Nem lebegtem ég és föld között, épp ellenkezőleg. Két lábbal álltam a kamera előtt, ahol teljesítenem kellett a rendező és az operatőr elvárásait. Amíg be nem fejeztük a napi utolsó jelenetet, addig szerepben voltam. Ez tartott a földön.

Esténként pedig előadása volt a Prágai Városi Színházak valamelyikében.

Szerencsére elég ritkán.

De ha mégis, akkor az elég nehéz lehetett. Egész nap egy vezető politikus, neves drámaíró, világszerte tisztelt és népszerűségnek örvendő gondolkodó bőrében, este pedig egy fiktív figura szerepében a színpadon.

Nagyszerűen alakult a forgatás ütemterve. Megszakítások nélkül tudtuk leforgatni az egész filmet. Egyetlen napunk maradt, amelyhez két hónap múltán állt újra össze a stáb. A forgatás során tehát nem kellett kisebb-nagyobb időszakokra kilépnem a szerepből. Esténként, ha színházban játszottam, csupán arra kellett figyelnem, nehogy raccsolásra álljon a nyelvem. Azt meg kellett hagynom Václav Havelnek. Nem is történt meg egyszer sem, hogy akár véletlenül is becsúszott volna. Havel külön életet élt bennem. Minden más felkérésről lemondtam, hogy erre koncentrálhassak. A színházban is a kedvembe jártak, csak a kötelező minimumot várták el tőlem. Érezték ott is a feladat súlyát.

Mikor, kitől hallotta először, hogy nagyon hasonlít Václav Havelre?

A főiskolán. Egy tanárnőm vette észre a hasonlóságot. „Úgy nézel ki, mint Havel fiatalon – mondta. – Én már akkor ismertem őt, tehát tudom.” El sem gondolkoztam a megjegyzésén. Elszállt a fülem mellett.

České Budějovicén aztán egészen közelről láthatta őt.

Ott nőttem fel. Már nem emlékszem, mikor volt, ʼ89-ben vagy ʼ90-ben, pár hónappal a bársonyos forradalom után. Havel a megválasztását követően, már elnökként tett egy nagyobb körutazást Csehországban, és eljött a városunkba. Tízéves lehettem. Három méterre álltam tőle. De ez is már csak a forgatás napjaiban jutott az eszembe.

Húsz évet töltött Havel „társaságában”, hiszen a film ennyi időt ölel fel. Ma már bizonyára tisztán látja, mit kapott tőle.

Ezt a filmet, ami életre szóló ajándék.

Rómeót, főiskolásként, sikerült eljátszania?

Nem is vágytam a szerepre.

Csak azért kérdezem, mert Havelként is volt egy izgalmas erkélyjelenete. 1989 novembere, a Melantrich erkélyéről nézi a Vencel téri tüntetést.

Az volt a legnehezebb forgatási napok egyike. Kis térben rengetegen szorongtunk. Technikailag nagyon igényes jelenet volt. Fel is vettük vagy hússzor, mert vagy a rendezőnek, vagy az operatőrnek nem tetszett valami. Volt, hogy mindketten valami mást hiányoltak. Ilyen érzelem, olyan pillantás, hol ezt kérték, hol azt. Kimerítő volt. Aztán elkövettem valamit, amit még soha. A fáradtságtól akkorra már annyira kikészültem, hogy fogtam magam, és egyetlen szó nélkül eltűntem. Nem tudta senki, hová mentem. Volt, aki azt hitte, elvegyültem az utca forgatagában. Közben pár emelettel feljebb, a lépcsőn ülve vártam, hogy megnyugodjak. Ez mindenkit váratlanul ért. Nem tudták, mikor kerülök elő.

Mennyi időbe telt végül is, mire lecsillapodott?

Hat-hét perccel később már a kamera előtt álltam. Senki nem merte megkérdezni, hogy hol voltam. Érezték, jobb, ha békén hagynak. Rengetegen voltak körülöttem. Rövidke jelenet ez a filmben, de nagyon erős összpontosítást igényelt. Az egész film poénját ott kellett érzékeltetnem. Nehéz volt. Nem mindenki fogta fel a jelenet súlyát. Hallottam, ahogy statiszták közül többen suttogtak, dudorásztak mögöttem.

Tudta, hogy a magánzárkában ülő főhőst majd a benešovi kaszárnya egyik cellájában kell megmutatnia, mégis bekéredzkedett a híres ruzyněi börtönbe, ahova annak idején Václav Havelt zárták. Kellett a környezettanulmány?

Egy egész napot akartam ott tölteni, hogy ráérezzek bizonyos dolgokra. Kértem, hogy zárjanak be. Át akartam élni, milyen az, ha nem jöhetek ki, amikor akarok, és egyedül kell ott lennem. De nem töltöttem bent, csak fél órát, mert mindig jött egy ember, aki meg akart mutatni valamit.

Mégis milyen tapasztalattal hagyta el a zárkát?

Meglepett, hogy nem kerültem sokkos állapotba, miután rám zárták az ajtót. Ablakos cella volt. Hallottam a rabokat, ahogy a börtön udvarán fociztak. Betört a kinti fény. El kellett telnie jó néhány percnek, miután rádöbbentem, milyen is bezárva lenni. Aztán levittek egy pincébe, ahol már lélegezni is rossz volt, és emberek sem voltak a közelemben. Mutattak egy magánzárkát, ahol fal sem volt, csak rács. Ott mindenki mindent látott. A széket sem lehetett elmozdítani a helyéről. Az nyomasztóan hatott rám.

Aňa Geislerová játssza a filmben Olgát, Václav Havel feleségét. Milyen partner volt?

Profi. Minden pillanatban hiteles. Segített, amikor már biztonságban érezte magát. Tudtam, hogy időre van szüksége, hogy lélekben közel kerüljünk egymáshoz. Ő is, én is fokozatosan engedtünk fel. Eleinte mindketten óvatosak voltunk egymással. Utána lett minden szuper.

A koronavírus komoly gátat szabott a film forgalmazásában. Hová jutott el az alkotás?

Még Karlovy Vary fesztiváljára sem, hiszen tavaly az is elmaradt. Nem igazán követem az útját, de azt tudom, hogy bemutatták Göteborgban, Cottbusban, Velencében, Varsóban és Budapesten is. Most van Amerikában, de a járvány miatt oda sem kísérhettem el.

Színpadon is híres embereket, bonyolult jellemeket formálhat meg. Klaus Mannt, Benešt, Goebbelst, a Háború és béke Pierre Bezuhovját, az Angyalok Amerikában Louis Ironsonját.

Nem vagyok klasszikus alkat, ami néha előny, máskor hátrány. A mostani évadban négy darabban kaptam szerepet a színházban, be is mutathattuk volna már mindegyiket, csak nem volt rá lehetőségünk. Majd ősszel! De nem panaszkodom. Negyvenegy évesen elmondhatom: már eddig is sokat játszottam. Beszéltünk a Sok hűhó…-ról, Miroslav Donutilról. Jobb startot nem is kívánhattam volna magamnak. Bár volt egy kisebb balesetem az egyik előadás során. A péket alakító partnerem véletlenül úgy fejbe csapott a lapátjával, hogy az három darabra tört, én meg összeestem, pár másodpercre elvesztettem az eszméletemet, és amikor kinyitottam a szemem, azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán összeszedtem magam, feltápászkodtam, és játszottam tovább. Donutil úrral most Az ügynök halálában játszom. Én vagyok az idősebbik fia, aki szembeszáll vele.

Az Első köztársaság című sorozatban, amelyben a Duna Televízió nézői is láthatták, a meglehetősen nyugtalan természetű, baloldali érzelmű Kryštof Léblt alakította.

Amikor nálunk vetítették a filmet, sokan beszóltak az utcán, hogy milyen kellemetlen fickó vagyok. Nem is sejtették, hogy ezzel mekkora örömet szereztek, hiszen a játékomat értékelték. Működött a figura.

Václav Havelért pedig, gondolom, rengeteg dicséretet, elismerést, vállon veregetést kapott.

Új lakásba költöztem nemrég. Megállított az egyik szomszédom. Azt mondta: „Nagy megtiszteltetés számomra, hogy naponta üdvözölhetem Václav Havelt.” Nonszensz. Még jó, hogy nem egy másik elnök szerepében látott.

És a szülei? Ők hogyan reagáltak az alakítására?

Édesanyám ritkán értékeli a munkámat. Inkább az apám. Ő nagyon meghatódott a film végén. De ezt is a nővéremtől tudom. Nekem ő csak annyit mondott: „Nehéz lehetett Havelnek a börtönben.” Felkavarta őt, amit látott.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/35. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene