Figyelemkoldusok. Vége a világnak, ha fogynak a lájkok? 

A szüleim nem engedték, hogy tizenöt éves korom előtt regisztráljak bármilyen olyan szociális platformon, mely többre képes üzenetek küldésénél. Mivel igazi kiskamasz voltam, értelemszerűen nem rajongtam ezért a korlátozásért. Először erős észérvekkel (Minden osztálytársamnak vannak közösségi oldalai...), majd rendszeres tombolással (Nem igaz, hogy csak nekem nem lehetnek!) próbáltam meggyőzni őket. Amikor az említett technikák csődöt mondtak, a gyerekek leghatékonyabb fegyveréhez folyamodtam – a hisztériához. A gond csak az volt, hogy egy tisztességes hiszti rengeteg energiát kivesz az emberből, az én szüleim pedig hajthatatlanok voltak. Nem maradt más választásom, kénytelen-kelletlen elfogadtam a döntésüket. Elfogadtam, de nem értettem vele egyet. Minden kortársamnak természetes volt az Instagram vagy a Facebook használata, és csodával határos módon egyiküknek sem nőtt mondjuk harmadik füle. Úgy gondoltam, csak az én szüleim aggódják túl a helyzetet, hogy kötelességüknek érzik megvédeni engem egy olyan veszélytől, ami tulajdonképpen nem létezik.

Már csak pár hónap volt a hőn áhított tizenötödik születésnapomig, amikor is egészen véletlenül több olyan könyvet olvastam, mely – ha csak pár gondolat erejéig is – foglalkozott a közösségi oldalak hátrányaival. Többek között azzal a művileg kialakított tökéletesebbnél is tökéletesebb képpel, amit egy oldal gyakran képviselni kíván, és amit mi, felhasználók fáradhatatlanul lájkolunk. A lájk funkciót 2009-ben vezették be Facebookéknál. Az ominózus gomb alkotója később úgy nyilatkozott, hogy a lájk megjelenésével pozitív érzéseket akartak kelteni, és nem gondolták volna, hogy a hiányuk emberek tömegeit keseríti el.

Amikor elkezdtem írni ezt az esszét, rájöttem, hogy az én szememben a közösségi média kísérteties hasonlóságot mutat a Harry Potter és a Titkok Kamrája cselekményével. Ebben a könyvben egy kislány, Ginny, minden élményét, pozitívat és negatívat egyaránt megosztotta a naplójával. Minél több információt adott ki magáról a naplónak, az egyre inkább a hatása alá vonta, végül pedig megszállta, és Ginnynek órák estek ki az emlékezetéből. Valójában ugyanezt tapasztaljuk a különböző applikációkkal is: miért ne alapon letöltjük őket, egyre többet és többet használjuk, végül pedig azon kapjuk magunkat, hogy naponta órákon keresztül bámulunk a képernyőre, és életünk minden apró-cseprő részletét megosztjuk a követőinkkel. Közösségi vagy szociális média – a név arra utal, hogy a különböző platformoknak csak egy céljuk van: közelebb hozni az embereket. Én mégis úgy érzem, ezek az applikációk egyre inkább elszigetelnek egymástól. Engedje meg a kedves olvasó, hogy ezt a gondolatmenetemet Kati segítségével fejtsem ki.

Kati egy kitalált, nagyjából átlagosnak nevezhető tizenöt éves lány. Jó jegyei vannak a suliban, versenyekre is jár, minden szerdán zongoraórán vesz részt. Kétszázharmincan követik az Instagramon. Ha posztol egy képet, arra megközelítőleg száz lájk érkezik. Lehet, hogy ez a számadat teljesen hidegen hagyja, de az is lehetséges, hogy egészen véletlenül tudja, a barátnője, Kriszti legutóbbi képét száztizenöten lájkolták. Kati padtársa, Misi nagyjából százhetven szívecskét zsebel be posztonként, viszont őt háromszázan követik. Kati természetesen ezt is véletlenül tudja. Úgy adódik, hogy egyre több időt kezd tölteni a különböző platformokon. Rendszeresen tesz ki sztorikat, és minduntalan figyeli, hányan nézik meg őket. Kicsit zavarja, hogy sosem szerez annyi lájkot, mint Kriszti vagy Misi. Most már naponta órákat tölt jelentéktelen, sőt néha egyenesen buta videók és képek nézegetésével. A szomszéd fűje mindig zöldebb. Kati úgy látja, a rengeteg, bár számára ismeretlen lányka több lájkot kap, mivel ők szebbek, tehetségesebbek, népszerűbbek, okosabbak és úgy általánosságban tökéletesebbek nála. Egyre komorabb, és mégis, minél felhősebb a hangulata, annál többet foglalkozik a közösségi oldalaival. Hogy miért? Azért, mert ha üres tekintettel, okostelefonja fölé görnyedve, monoton mozdulatokkal lájkol, kommentál és megoszt, nem kell a saját növekvő letargiájával foglalkoznia. Amikor a mobilját nyomkodja, az agya olyan állapotba kerül, amikor nem érzi az idő múlását. Mintha csak pár percre nyitotta volna meg a Twittert, Instagramot, Facebookot vagy a TikTokot, pedig valójában már órák óta haszontalanabbnál haszontalanabb videókat bámul. Lehet, hogy Kati egy idő után ráébred tevékenységei (vagy éppen azok hiányának) toxikus voltára, de addigra már túlságosan hasonlít egy a mókuskerékben céltalanul futó hörcsöghöz. Veszettül teper, de nem jut sehova, és ez fel is tűnik neki, úgyhogy kilép a kerékből. De előbb-utóbb úgyis visszamegy, hiszen a közelében nincsen az égvilágon semmi, csak forgács. Unalmas, seszínű forgács.

Mégis, hogy történt mindez Katival? Hogyan vált egy okos és szorgalmas lány csupán a szociális médiának köszönhetően a saját árnyékává? Nagyon jó kérdés. Az egyik fizikaórám előtt rá is jöttem a válaszra. A mai társadalomban a lájk már többé nem csak egy szórakoztató, egyébként jelentéktelen apróság. Ahogy a térfogat egyik mértékegysége a liter, a szeretet és támogatás mértékegységévé a lájk vált. Ezzel azonban akad egy kisebb probléma. Ha azt mondom, hogy a boltban vettem egy liter tejet, akkor annyi tejet vettem. Nem többet, nem kevesebbet. De attól, hogy kilencvenhárman lájkolták a legutóbbi képemet, még nem biztos, hogy mindegyikük támogat és szeret. Legtöbbjük valószínűleg semleges érzéseket táplál irántam, és biztos van köztük olyan is, aki a háta közepére sem kíván. Katinak fel kellene tennie magában a kérdést: ha szomorú lennék, a lájkolóim közül hányan vigasztalnának meg igazából? Sokan, vagy a legtöbbjük válaszolna a szürke sztorimra valami közhelyes giffel? Ha elérek valamit, hányan fognak őszintén örülni a sikeremnek? Kik azok, akiknek nem csak plusz egy követő vagyok, hanem barát vagy fontos családtag? A lájkok száma lehet impozáns, de a mennyiségük örökké csak a szeretet illúziója lesz. Egy gyönyörűen kidolgozott, magával ragadó délibáb.

Feltételezhető, hogy a korábban említett hörcsög nem tud komolyabb változtatásokat eszközölni az életében. Viszont Ginny, bár nem egyedül, de megszabadult a napló hatásától. Szinte bármilyen ördögi körből ki lehet lépni. Az ember szociális lény, örökké szomjazni fogja a társaságot és a figyelmet. De fontos tudatosítani, hogy ami a virtuális világban történik, az sohasem fog tudni versenyezni azzal, ami a képernyőn kívül van, egészen egyszerűen azért, mert nem igazi.

Vitathatatlan, hogy a közösségi média csodálatos dolgokra képes. Bármikor tudok beszélgetni egy barátnőmmel, aki másik kontinensen tartózkodik. Képes vagyok pár kattintással képet küldeni a rokonaimnak akkor is, ha helyileg még csak a közelemben sincsenek. De a jóból is megárt a sok. Az időnk nagy részét inkább töltsük a platformokon kívül. Hiszen – és engedje meg a kedves olvasó, hogy egy filmes idézettel búcsúzzam – ,,a valóság, az valódi”.

Szöveg Vörös Zsófia

Legközelebb a Vasárnap-díjas vágfarkasdi Molnár Krisztina Ildikó Lélekmankók című írását olvashatják.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/12. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene