Felcserélt otthonok, táskába pakolt életek

Szégyenkezve magyarázta, hogy a peronon kicsúszott a kezéből, pedig nemrég vette, és most tessék, már bekapcsolni sem tudja. Talán mert hajnal óta úton van, ideges, ezért történhetett. Épp a kéthetes ápolói szolgálatból utazik haza egy Zólyom melletti kis faluba, és így már nem tudja felhívni a lányát. Csak egy SMS-t, csak ennyit engedjek meg, hogy küldhessen a telefonomról. Azonnal ki is fizeti, fogadkozott.

Ausztria az atlaszban

Helena (akinek a nevét, ahogy a többi szereplőét is a történetben megváltoztattam), olyan hálás volt, hogy jószándékra talált bennem, hogy eztán már csak mesélt és mesélt. Megtudtam, hogy hét hónappal ezelőtt némettudás nélkül utazott először Voralbergbe, egészen a svájci határhoz egy hegyi falucskába. A Covid alatt sokan kiestek, így őt végzettség és nyelvtudás nélkül is felvették betegápolónak. Miközben az átlátszó ragasztóval körbetekert bőröndje fülét morzsolgatta, szégyenkezve jegyezte meg, hogy egy erősen demens nénivel összezárva azóta sem sokat tanult meg a nyelvből, de ott legalább megfizetik.

„Szükség van a pénzre” – vallotta elcsukló hangon, majd a gyerekeit egyedül nevelő, beteges lányáról, a sokadik rosszul sikerült kézműtétéről, a saját anyja elvesztéséről beszélt. Az első karantén nagyon nehéz volt. Akkor menekült haza hozzá a lánya a három apró gyerekkel. Ütötte-verte őket a részeges apjuk, azt már nem lehetett kibírni! És képzeljem csak el – ecsetelte –, milyen szűkösen lettek így nála abban a kétszobás házban! Már bolt sincs a faluban, azt is becsukták pár éve. Dolgozni csak messze lehet, s hát tennie kellett valamit. Korábban hallotta, hogy az osztrákoknál jól megfizetik a munkát, de úgy félt, mint a tűztől! Nem mentek neki soha a nyelvek, az ő idejében meg csak az orosz volt.

Helena egy réges-régi iskolás atlaszban nézegette hónapokig, hol is van az az Ausztria. Biztatta a lányát, hogy menjen ő, hogy jussanak egyről a kettőre, de az nem akarta otthon hagyni a gyerekeket. Attól félt, ha netán kitudódik, az apjuk elpereli tőle a három kicsit. Végül Helena indult útnak egy hosszú nevű faluba, amiről azt se tudta, hol van. Az atlaszban nem volt benne. Egy papíron mutatta meg a sofőrnek, akit érte küldtek, aztán csak mentek és mentek. Amikor Pozsonynál kiértek az országból, és a szlovák feliratokat felváltották a németek, az asszonynak összeszorult a mellkasa, alig kapott levegőt, elsötétült előtte a világ. Szörnyű volt, de már nem lehetett visszacsinálni.

„Nem is rossz ez a vonat” – ismételgette nekem zaklatottan azon a tél végi napon, talán magát is győzködve. Sokkal jobb, mint a zsúfolt és száguldozó ügynökségi taxi, amiben a nyolc-tíz óra utazás alatt az ember szinte mozdulni sem tud, és halálfélelme van egyfolytában. Itt fel lehet állni, ki lehet nyújtózni... Na meg egyébként is, most már jó, most már hazafele megy a sajátjaihoz!

Ukrán menekült a múzeumban

Felcserélt otthonok – foglalhatta volna össze ez a szlovák asszony az elmúlt évének történetét. Nem tette, de megtette helyette a Szlovák Nemzeti Múzeum alá tartozó Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, ahol ezt a címet viseli egy tárlat, amely a második világháborút követő lakosságcsere történetét dolgozza fel. Ide siettem a vonattal, itt készültünk beszélgetni Récsei Noémivel dédanyáink hányattatott sorsáról, hontalanságról, vagyonelkobzásról, sokszoros újrakezdésről. A történelem azonban beelőzött minket, és a tárlat (már a vonatban is) életre kelt! A múzeum az orosz–ukrán háború kirobbanásakor befogadott egy menekült anyát és a lányát, akik megérkezésemkor szótlanul és céltalanul sétálgattak átmeneti otthonukban, a reneszánsz kúria folyosóin. A lassan nyolc évtizede kitelepített magyarok tárgyi emlékei is rendkívül megrázóak, de a kettejük párhuzamos jelenléte volt szívbe markoló igazán.

„Kell nekünk még a múltat hánytorgatni?” – kérdezik meg rendszeresen, mióta a deportálások emlékezetével foglalkozom. „Nem egyszerűbb, hogy ha elfeledjük a háborús oroszt meg a németet, és a jövőnkre koncentrálunk?”

A múzeumban az anya és a lánya szavak nélkül is megadta a választ. Az 1940-es évek eseményeiről szóló történelemkönyveket könnyű a sarokba dobni, de hogy néhány héttel ezelőtt talán ez a két menekült is olyan volt még, mint most mi, az ünneplőbe öltözött látogatók, ezt már nehezebb kizárni abban a múzeumban a tudatunkból. A tekintetükben rejlő vigasztalhatatlan szomorúság emlékeztetett arra, hogy a múlt hibáiból való tanulást generációk során menthetetlenül elmulasztottuk. Bár szeretnénk azt hinni, de nem a mi egyéni döntéseinken múlik majd, ha az övékéhez hasonlóan a mi kipárnázott, biztonságosnak vélt világunk is bármelyik pillanatban odaveszik.

Katja és Anja a vonaton

Az esti vonaton az ukrán Katja és Anja voltak az útitársaim, öt kicsi gyerekükkel. A legkisebb, egy gömbölyded, pihés hajú, mosolygós baba éppen járni tanult, így fáradt tekintetű anyukája fel-alá menetelt vele a zsúfolt vagonban. A nagyobbak a saját kis világukba zárkózva mesét néztek a mobil apró képernyőjén. Mintha csak az enyémeket látnám a hosszú utazások idején. És mintha csak Helenát, a reggeli útitársamat hallottam volna vissza a szavaikból. Ez a két riadt anya szinte ugyanazt mondta nekem. Például, hogy velük és a gyerekeikkel most már minden rendben van. Hogy nekik ezen a vonaton már jó. Bár még nem tudják, az éjszaka hol alszanak, számukra errefelé már minden barátságosabb. Itt már béke van. Itt már nem kell az életükért rettegniük.

A közös nevező

Van valami közös Helenában, Anjában, Katjában, az anyában és lányában, akik a múzeum folyosóján sétáltak, és azokban az idős magyar asszonyokban, akiknek a kiskonyhájában annyi órát ücsörögtem az elmúlt években. Erős nők, akik csendben vannak, és az őket bántók megnevezése nélkül tűrik a sorsukat. Erejük saját maguk érdekében általában nem nyilvánul meg, ellenben, ha fenyegetik, bántják a tőlük gyengébbet, az időseket és a gyerekeiket, ők az életüket kockáztatják, csak hogy azok túlélhessenek.

A családjuk békéje érdekében kicsire összekuporodva, szégyenérzettel élnek, ami minden porcikájukba beleköltözik. Hiszen nekik menekültként csak egy cipőjük van, mely a lábukról lassan le is szakad. Gazdaságilag ellehetetlenített zsákfaluban és bántalmazó kapcsolatokban élve lehetőségeik sincsenek, hogy kitörjenek. Ha elmagyarázzák nekik a hazugságot (legyen az a történelem megmásítása vagy az egyértelműen bántalmazó férjük közösség előtti égig magasztalása) ezzel kiradírozva a saját élettapasztalatukat és érzéseiket, fejüket lehajtva elfogadják, hogy az ő nézőpontjuk figyelemre nem érdemes. Hiszen ki lenne vevő a bennük és a körülöttük zajló drámákra? Mennyit érne a szavuk a környezetükben hatalmat gyakorlókkal szemben?

Tévhitben

Nekünk, akik a sorsukat kisebb-nagyobb távolságból szemléljük, biztonságosabb abban a tévhitben ringatni magunkat, hogy velünk ez nem történhet meg. Mert ha levennénk a szemellenzőnket, látnunk kellene, hogy teljesen mindegy, hogyan döntünk egyénileg, semelyik döntésünk nem képes kivédeni egy ilyen háborús helyzetet, megvédeni a családjainkat attól, ami most Ukrajna ostromlott városaiban vagy évtizedekkel korábban a családtagjaink szülőfalujában történt.

S amikor mi a biztonságos távolból a tévékészülékek, az internet előtt hosszú fejtegetésekbe bonyolódunk, próbáljuk feltérképezni, hogy másoknak mit kellett volna tenniük, és nekünk mit kell tenni, hogy ne vonjuk magunkra az agresszor (az elnök, a hadvezér) figyelmét, hogy mentesülhessünk a haragjától, akkor bizony mindannyian áldozatot is hibáztatunk.

Manapság a híradásokban folyton a kilőtt rakéták, a lerombolt házak számáról hallunk. Talán már mindannyian soroljuk az elesett városok neveit. Forognak képkockák a sokadik nemzetközi találkozóról, és öltönyös férfiak magyarázzák, mennyire bonyolult a kialakult helyzet. Ahogy a történelemkönyveinkben is megszoktuk: a jelen háborúja kapcsán is megtanuljuk a hadvezérek (elnökök) nevét, a csaták időpontját, és az átrajzolt határvonal tényét.

Mi lenne azonban, ha a háborút és a veszteséget mi már nem a felrobbantott hadi létesítmények számában, hanem a menekülés közben született gyerekek, a tanulásból kimaradt, lemaradt diákok, az elmaradt esküvőjüket sirató fiatal nők tömegeiben mérnénk? Mi lenne, ha a felbomlott, bántalmazó párkapcsolatokat nem a hitelre felépített, majd a vagyonelosztáskor eladott családi házakkal, a száz évvel ezelőtti viszonyokhoz hasonlított számokkal ecsetelnénk, hanem például számszerűsítenénk azokat a gyerekeket, akiknek a szülei csatározása hatására kialakult görcsös hasfájására az orvos nem talál szervi okot. Vagy meglátnánk azokat a nagymamákat, akiknek nyugdíjasként bőröndbe kell csomagolni az életüket, és az otthonuktól ezer kilométerre dolgozva kell unokáik életét finanszírozniuk. Az ő szemszögükből nézve vajon hogyan változna meg a hatalomról alkotott képünk?

Vajon mit hallanánk, ha a felcserélt otthonok, táskába pakolt életek, sok száz kilométer utazás és egy új országban (országrészben) a nulláról újrakezdés terhét eddig néma szolgálattal végző Helenákat és Anjákat végre engednénk beszélni és érezni, s nem várnánk el tőlük, hogy úgy tegyenek, mintha jól lennének? Mit mondanának, ha nem viselkednénk úgy, mintha ez az egész helyzet egyszerűen és következmények nélkül túlélhető lenne? Mi lenne, ha a kitaszítottságukban nem az áldozatoktól (legyenek akár betegápolók vagy menekült anyák) várnánk azt, hogy erősek legyenek, és nekünk is megmutassák, hogyan kell túlélni, hanem mi magunk egy emberként teremtenénk meg a békét?

A kiút

Ahhoz, hogy ők beszélhessenek, biztonságot adó, elfogadó és meghallgató közeg kell. Az ilyenben aztán nekünk is előbb-utóbb érezni és beszélni kellene, ami magában hordozná, igen, annak a veszélyét is, hogy meglátnánk, megéreznénk azokat az évtizedek óta színlelt (családi, közösségi) hazugságokat, amelyek minket is gúzsba kötnek. Az is lehet, hogy közösségeinkben is nyilvánvalóvá válna, hogy a választott császáraink bizony meztelenek.

Az első megszólalók, bár sokan látták, amit ők, könnyen vicc és kiközösítés tárgyává válhatnak. Előfordulhat, hogy felhergelik az agresszort, aki bár régóta felnőtt, soha nem tanult meg a felgyülemlett dühével, a mindenki feletti kontroll imádatával bánni, s talán most a haragja a megszólaló mellett másokra is átterjed. Mi sem vagyunk biztonságban, így mi magunk is könnyen azokká válhatunk, akik elhallgatnak és elhallgattatnak. És az ördögi kör forog, forog tovább, ahogy évszázadokig tette.

Az egyedüli kiút járatlan és ingoványos: az egyenes, nyílt beszéd, érzéseink szabaddá tétele. Hozzá tartozik, hogy az áldozatokat többé nem kényszerítjük a romok eltakarítására és az új rendszer felépítésére, s nem nézzük tétlenül, ha a tettes kényelmesen hátradől, és újabb terveket szövöget nemzetállamról, világuralomról, mindenki feletti kontrollról (vagy a családjaink léptékében mérve: gyerekek elperléséről, asszony elveréséről). Csak akkor tudjuk elérni, hogy unokáinknak, dédunokáinknak ne kelljen a mi életünkről szóló Felcserélt otthonok, táskába pakolt életek kiállításra menni 2100 környékén a múzeumokba.

Szöveg Tóth Erzsébet Fanni