Élet a rákkal

Vasik János (1973) rádióriporter. Élt Dunaszerdahelyen, Csallóköznádasdon, Pozsonyban, Brünnben, Budapesten és Rozsnyón. Dolgozott futószalag mellett, kutyamenhelyen, múzeumban, bankban és egy mobilszolgáltatónál is, volt megyei képviselő, alapított (másokkal együtt) óvodát, alap- és középiskolát, készített dokumentumfilmet. Jelenleg a Pátria rádió megbízott főszerkesztője. Nős, felesége Prékop Mária oktatásügyi és oktatáspolitikai szakértő, korábbi helyettes államtitkár. Három gyermek apja.

Eleinte aranyérre vagy lágyéksérvre gyanakodott. Az urológusa nem vette komolyan a panaszait. Amikor végül kórházba került, már majdnem késő volt. A prosztatarák egy ritka és rendkívül agresszív típusát diagnosztizálták nála, a második-harmadik stádiumban. Orvosai 40 százalék esélyt adtak neki a túlélésre. Negyvenhét éves volt ekkor. Azóta küzd a rákkal. Hol több, hol kevesebb sikerrel. Azt mondja, amíg a szelleme ép, és tud gondolkodni, nem esik kétségbe azon, hogy a teste hogyan működik.

Hogyan kezdődött, milyen tünetekkel?

Furcsán működik az emberi emlékezet, mert arra az időszakra már alig emlékszem. Annyi minden történt azóta! Azt tudom, hogy nyáron mentem először orvoshoz a panaszaimmal. Problémám volt a székeléssel, a vizeléssel, ülni sem tudtam igazán. Korábban lágyéksérvre műtöttek, azt hittem, ez újult ki. Vagy hogy az aranyérrel van gond, ami ülőmunkánál gyakori. Jártam sebésznél, urológusnál. Egyik sem vett komolyan. Az urológushoz többször is visszamentem, de négy hónap alatt még egy tumormarker-vizsgálatot sem végzett el. Sok időt vesztettem.

Amikor kiderült, hogy rákod van, hogyan fogadtad a diagnózist?

Furán hangzik, de örömmel. Sokkal rosszabb a bizonytalanság, amikor nem tudod, mivel állsz szemben. Persze, bizonyos szempontból letaglózott a hír. Valahogy nem volt benne a pakliban, hogy rákos lehetek. De tudomásul vettem. Sokkal fontosabb volt, hogy a családomnak hogyan tudom elmondani, hogy rákos vagyok.

Gondolkoztál azon, mi lehetett a közvetlen előzmény?

Túlhajszoltam magam. Azon a nyáron a Pátria rádió bizonyos okok miatt nem vehetett részt a Gombaszögi Nyári Táborban, a programjainkat Pozsonyban kellett megtartanunk, s ez az átszervezés hatalmas munkával járt. De élt bennem egyfajta bizonyítási vágy, hogy ha Gombaszögön nem lehetünk ott, akkor is megcsináljuk azokat a remek műsorokat. Megcsináltuk, a hallgatottságunk rendkívül jó volt, de az egész hercehurca túl sok energiát emésztett fel, ráment az egészségünk. Nyár végére már nem tudtam ülni, a szék mellett guggoltam vagy álltam. Akkor még azt hittem, az aranyér a ludas. Kúpot is használtam, nem segített. Úgyhogy igen, biztosan közrejátszott a munkahelyi stressz.

Amikor megtudtad, hogy az orvosok 40 százalék esélyt adnak neked a túlélésre, készítettél leltárt magadban?

Nem, mert én ezzel a 40 százalékkal elégedett voltam. Rosszabbra számítottam. Bizarr, amit mondok, de végül is jókor lettem rákos, a legszebb férfikorban, úgymond. Addigra a szervezet már megtanulja kezelni az ilyen-olyan betegségeket, másrészt vannak tartalék energiái, hogy megküzdjön a rákkal.

Ez a küzdelem azóta tart?

Majdnem három éve. Hozzászoksz. A rák ilyen. Megpróbálja felőrölni az embert. Hullámzik. Hol te állsz nyerésre, hol ő.

Az ismerősök nem árasztottak el sajnálkozó, együttérző, sopánkodó reakciókkal? Nem javasoltak ezeregy csodaszert?

Sok tanácsot kaptam, mindenféle szereket ajánlottak, de amíg nem akarnak valamit rád erőszakolni, addig ez rendben van. Egy gömöri tanító néni például étrendkiegészítőt küldött nekem. Ezek kedves gesztusok. Arra viszont rájöttem, hogy az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy nem egyetlen rákbetegség van, hanem sokféle, egymástól nagyon különböző rákbetegségek.

Nálad kissejtes prosztatarákot állapítottak meg, 2019 decemberében kerültél kórházba, de a 2020-as parlamenti választások rádiós közvetítését még te irányítottad.

A kemoterápia ellenére ugyanis annyira jól éreztem magam, hogy továbbra is én szerveztem a hírszerkesztőséget és a politikai publicisztikát a Pátria rádióban. A választások napjára kiengedtek a kórházból, az adást én irányítottam. Azt hiszem, jól sikerült.

Mikor jöttek az első nehézségek?

Nem sokkal utána. A klasszikus tünetek: kihullott a hajam, a szemöldököm, a szempillám, a szőrzetem. Fáradékonnyá váltam. De az étvágyam megmaradt.

Vannak olyan gyógyszerek vagy segédeszközök, amelyek megkönnyíthetik a kemoterápia elviselését?

Akire kemoterápia vár, az mindenképpen kérje, hogy ültessenek be neki vénás katétert. Úgy hívják: picc [ejtsd: pikk]. Egy cső, ami kiáll az ember felkarjából, és 5-6 centi hosszan a bőr alatt van bevezetve a hónod alá, ahol egy érben végződik. Ha van ilyened, akkor nem fognak agyonszurkálni, mert ezen keresztül kapod a kemót és gyógyszereket, és ezen keresztül vesznek vért is. Másfél hetente újra kell csomagolni, de a kórházban az ilyesmit könnyen megoldják. Valamiért mégis elfelejtik felajánlani ezt a lehetőséget, pedig ha hosszú kezelésre szorulsz, ami sok infúzióval jár, akkor egy ilyen cső megkönnyíti a mindennapi életet.

Mit javasolnál a hozzátartozóknak, hogyan viselkedjenek a rákos beteggel?

Ne úgy álljanak hozzá, hogy halálra van ítélve. Hanem úgy, hogy éppen küzd egy betegséggel, és annak a küzdelemnek kétséges a kimenetele. Lehet, hogy meggyógyul. Lehet, hogy nem. És az is lehet, hogy sokáig lesz beteg, de élhetőek lesznek a mindennapjai. Ismertem olyan rákbeteget, akinek tizennyolc évig tartott a kezelése. Láncdohányos volt, s a végén már mindenütt áttétei voltak, csak a tüdején nem. Rendkívüli ember volt, az utolsó pillanatig megőrizte a jókedvét. Ő a példaképem.

A rákkal való küzdelem versenyfutás az idővel. Ad reményt a tudat, hogy a kutatók bármikor feltalálhatják az ellenszert?

Ha abból indulok ki, hogy az orvostudomány milyen gyorsan reagált a Covidra, akkor nem kizárt, hogy a rákkutatáson belül is jöhet egy áttörés. Nem tudhatjuk. Hátha.

Még mindig tabunak számít a rák?

Abszolút. Nem szokás róla nyíltan beszélni. Amikor kiderült rólam, hogy rákos vagyok, akkor nagyon sokan megkerestek azzal, hogy ők is rákbetegek. Az emberek ezt nem verik nagydobra.

Talán mert minden betegség meglehetősen intim dolog.

Persze, az. Magán a betegségen nincs is mit reklámozni, nem szívesen tesszük a kirakatba. De a rák nem egy átlagos betegség. Ráadásul minden olyan rák, ami a férfi nemi szerveket érinti – mint a prosztatarák vagy a hererák – kifejezetten tabunak számít. Nem beszélünk róla. Pedig a hallgatás a ráknak kedvez. Mert nem adjuk át azt a tudást, ami már rendelkezésre áll. Három éve vagyok onkológiai páciens, tapasztalatból mondom: ha az ember elér egy bizonyos életkort, és ez ma már nem ötven, hanem inkább negyven év, akkor vegyük komolyan a tüneteket, járjunk rendszeresen rákszűrésre, és kérjük meg a szakorvosokat, hogy végezzenek el bizonyos teszteket.

Esetedben ez elmaradt?

Igen, pedig elvileg egy olcsó vizsgálat. Ha időben elvégzi az urológusom, akkor talán nincs ennyi áttétem. Ő rajtam próbált spórolni. Azt mondta, ilyen fiatalon nem lehet baj a prosztatámmal, meg sem fordult a fejében a rák. Most viszont az államnak rengeteg pénzbe kerül a gyógyíttatásom. Havonta több ezer euróba. Csak a gyógyszercsomagom háromezer euró. Ha egészségügyi biztosító lennék, hivatalból vizsgálatot indítanék az urológusom ellen.

A közvélemény szemében a rák még mindig egyenlő a halálos ítélettel?

Sajnos igen. Pedig már régen nem ez a helyzet. Sokféle emberrel feküdtem közös kórteremben az utóbbi években. Kevés volt köztük az olyan, akin egyáltalán nem tudott segíteni az orvostudomány. A rák már nem feltétlenül jelent halálos ítéletet. Úgy tartják, a hasnyálmirigyrák a legagresszívebb ráktípus, de még a hasnyálmirigyrákos emberre se nézzünk úgy, hogy már szinte halott. Inkább úgy, hogy ő még itt van közöttünk. És örüljünk annak a néhány napnak, amíg még itt van.

Mesélj a kezelésekről. Hogyan zajlott a kemoterápia?

Kétszer volt kemoterápiás ciklusom. Az első durva volt. Amikor befeküdtem, még csak átöblítették a szervezetemet. Másnap jött a dózis. Ott voltak a tasakok bekészítve, de mindegyik annyira mérgező oldat, hogy a nővérkék kesztyűben dolgoztak. És ez csurgott belém. Néha reggel kilenctől egészen éjfélig. Megállás nélkül. Gyakorlatilag csak vécére mentem ki. Rettenetes volt. A lábam felpuffadt, a kezem bedagadt, mert a vesém nem bírta a terhelést. Mostanra az egyik vesém már nem is működik.

Sugárkezelésen is részt vettél. Annak milyen mellékhatásai jelentkeztek?

A maximális dózist kaptam, huszonöt besugárzást. Sajnos egyáltalán nem segített. Ráadásul nem lehet olyan pontosan célozni, hogy csak az érintett területet találják el. Úgyhogy tönkrement a végbelem, és a vastagbelem egy része is összeégett. Számomra a sugárkezelésnek semmilyen pozitív hatása nem volt.

A kemoterápiának igen?

Már az első kemóm után sokkal jobban lettem. Emlékszem, épp a Pátria rádióban voltam, amikor felhívtak, hogy mehetek a kórházba, kezdődik a kezelés. Az izgalomtól szinte futva indultam haza, hajtott a jókedv, hogy végre van időpontom! Rádiós kollégám megkérdezte, minek örülök ennyire. Hát annak, hogy megyek kemoterápiára! Mert ez azt jelentette számomra, hogy elkezdem a harcot.

Mi változott az első kemoterápiás kezelések hatására?

Megszűntek a legdurvább tüneteim. A székelési gondok, például. Később sajnos ezek kiújultak, miután a sugárterápia következtében összeégtek a beleim. Akkor nagyon gyorsan megműtöttek, mert bélelzáródástól tartottak. Egyik napról a másikra tudomásul kellett vennem, hogy vastagbél-kivezetésem lesz. Azóta sztómám van. A beleim egy része nem működik, a hasamon van egy kivezetés, ott jön ki a széklet a sztómás zacskóba. Ez volt az egyik súlyos mellékhatás.

Mi volt a másik?

Az, hogy tönkrement a bal vesém. S mivel nem működik a prosztatám, harmadfokú inkontinenciám van, így a vizeletháztartásom sem működik, vesekivezetésem is van, egy hajszálvékony cső a derekamon, ami közvetlenül a veséből vezeti ki a vizeletet. Van egy tasak a lábamon, most épp a vádlimon, oda van kivezetve a vizelet. És állandó hormonkezelés alatt állok, le lett állítva a férfihormon-termelésem, nem termelődhet bennem tesztoszteron, az ugyanis táplálja a prosztatarákot.

A sztómás zacskó mennyire korlátoz a mindennapokban?

A lányom lagziján táncolni is tudtam, gond nélkül. Ha betartom az egészségügyi és higiéniai szabályokat, és megfelelő időközönként cserélem a zacskót, akkor gyakorlatilag nincs is szaga. Kellemetlen, persze. De nem okoz problémát.

A családnak megtartó ereje van ilyen helyzetben?

Nagyon sokat köszönhetek a gyerekeimnek és a feleségemnek. Amikor tavaly a második trombózisom volt, és utána hónapokig injekciózni kellett engem, a feleségem vállalta, hogy naponta beszúrja a hasfalamba a vérhígítót.

Nem féltél attól, hogy magatehetetlen leszel, és vécézésnél, evésnél, helyváltoztatásnál mások segítségére szorulsz? Vagy az ilyen hiúsági kérdéseken túllép az ember?

Nézd, amíg a szellemem ép, és tudok gondolkodni, addig nem érdekel, hogy a testem hogyan működik. Sokkal jobban zavar, ha az elmém nem működik rendesen.

Vannak erre utaló jelek?

Néha nem jutnak eszembe bizonyos szavak, nem tudok úgy fogalmazni, mint régen, lassúbb a gondolkodásom. Ez jobban zavar, mint az, hogy ki kell segíteni engem a kádból.

Hogyan lehet megszokni a test leépülését?

Nem tudok tanácsot adni. El kell fogadni, hogy a kezelésnek van olyan része, amikor segítségre szorulsz. Akkor is, ha nem haldokolsz. A kezelés ugyanis annyira kimerítő, annyira igénybe veszi a szervezetet, hogy belefáradsz. Olyankor jólesik az is, ha valaki ad neked inni, vagy segít felhúzni a zoknidat. Rosszabb napjaimon máig a fiaim és a feleségem segítenek levenni a nadrágomat, mert a sztómás és a vizeletes zacskó miatt nem tudok lehajolni, és a bal lábamat sem tudom rendesen használni, mert ez a típusú rák és a kemó megöli az idegeket is. Ezt tudomásul veszem, mást nem tehetek.

Az onkológiai páciensek részéről gyakori panasz, hogy az utókezelés hiányzik a rendszerből. Te is ezt tapasztaltad?

A rákos betegnek magának kell kigugliznia a megfelelő segédeszközöket, amelyek élhetőbbé teszik a mindennapjait. Senki sem tájékoztat bennünket arról, mivel lehet egy tasakot a combra erősíteni. Ez a fajta ismeret nincs összegyűjtve, nincsenek brosúrák vagy weboldalak, ahol ezt leírnák. Nekem is három évbe telt, mire összegyűlt némi tapasztalatom e téren – hála a feleségemnek, Máriának!

Egy idő után visszatértél a rádiós munkához. Hogyan fogadtak a kollégák?

Rendesek voltak. Amikor meglátták, hogy bottal járok, azonnal ugrottak, hogy elviszik a tányéromat, segítenek ezt-azt. Mondtam nekik, hogy köszönöm, de meg tudom oldani. Most még képes vagyok rá. Ha segítségre lesz szükségem, úgyis szólok.

Voltak mélypontjaid?

Eleinte nem, vagy legalábbis nem emlékszem ilyenekre. A legrosszabb a fáradtság volt. Nem maradt energiám semmire. Mindenhez segítség kellett, a zuhanyzáshoz is. Mélypontok később jöttek, amikor újra kórházba kerültem, és nem voltam rá felkészülve. Nem szeretek bent lenni. Most már majdnem egy éve otthon vagyok, elszoktam a kórháztól. Legutóbb, amikor az onkológiára kellett mennem, az öt liftből három nem működött. Az ország vezető klinikáján. Nagyon nem akarok visszakerülni.

Most jól vagy?

Jól érzem magam. De az eredményeim nem jók.

Ez mit jelent?

Második hónapja rossz a PSA-értékem, ami 0 és 4 között normális. Nekem 45. A legújabb áttétem a májamon van, szerencsére kicsi.

Milyenek a kilátásaid?

Nem tudom. Remélem, hogy kilábalok ebből. Vagy legalább azt, hogy nem fog romlani az állapotom.

Hogyan lehet felvenni a harcot a rákkal?

Sokan mondták, hogy gondolkodjak pozitívan. De nem tudom, hogyan kell. Azt sem tudom, meggyógyulhatok-e. Télen a CT-eredményeim részleges visszaszorulást mutattak az áttéteknél is. Hihetetlenül jó érzés volt. Két hónappal ezelőtt kivetettem a piccet a karomból. Annak is nagyon tudtam örülni. Olyan érzésem volt, hogy csatát nyertem. Most sajnos vissza kell tenni.

Amióta rákos vagy, gyakrabban gondolsz a halálra?

Az volt sokkoló, amikor kiderült, hogy a közvetlen családomban is van, aki rákos. Akkor elbőgtem magam. A saját betegségedet könnyebben elfogadod, a magad gondjával még csak-csak megküzdesz. A kemoterápiák és a sugárkezelés alatt a halál nem volt központi téma számomra.

Most az?

Mire ez az interjú megjelenik, elkezdem a harmadik kemoterápiát. Nem tudom, mi fog történni, milyen mellékhatások lesznek. Meglátjuk.

II. rész

Három éve küzd a prosztatarák egy ritka és rendkívül agresszív típusával. A sugárkezelés során összeégtek a belei, ma bottal jár, sztómás zacskót és vizeletkivezető tasakot visel, és most vesz részt a harmadik kemoterápiás ciklusán. Nem készül a halálra, szeretné még látni a tengert. A Vasik János rádióriporterrel készített kétrészes beszélgetésünk második felvonása következik.

Harmadik éve harcolsz a rákkal. Ezalatt mi derült ki számodra a szlovák egészségügyről?

Az, hogy rosszul szervezett. Bizonyos részeire ez talán nem érvényes, de az egészre igen. Ugyanaz a helyzet, mint az oktatásügyben. Vannak orvosok és nővérkék, akik hihetetlen teljesítményt nyújtanak. Miközben a rendszer egyfelől pocsékolja a forrásokat, másfelől alulfinanszírozott, és nincs elég szakember.

Kell ismeretség ahhoz, hogy megfelelő egészségügyi ellátásban részesüljünk?

Kell. Sajnos. Ez nem feltétlenül jelent korrupciót vagy hálapénzt. Én legalábbis senkinek nem fizettem. Amikor kiderült, hogy rákos vagyok, és prosztata-biopsziára van szükségem, egy ismerős járt közben az érdekemben. Pedig a ráknál különösen fontos, hogy időben kapj megfelelő ellátást. Én 47 éves voltam, súlyos diagnózissal, de ha az ismerősöm nem segít, talán hónapokat kellett volna várnom. S akkor lehet, hogy ma nem beszélgetnénk.

Hogyan viselted a Covid-időszakot?

Azt mondták, a súlyos betegségben szenvedők hamarabb kapnak oltást. Aztán kiderült, hogy mégsem. A 17-18 éves fiaim gyakorlatilag úgy éltek, mint a szerzetesek. Látogatókat sem fogadtak, nehogy valaki behozza a vírust a családba, és megbetegedjek. Akkor zajlott a kemoterápiám és a sugárkezelésem.

Sokan már attól a szótól is összerezzennek, hogy onkológia. Joggal?

Az onkológia nem olyan, mint régen a rákosztály. Aki ma megfelelő időben kerül be, annak komoly esélye van arra, hogy meggyógyuljon.

Milyen sorsokat láttál ott?

Sokféle rákbeteggel találkoztam. Közös kórteremben feküdtem például P. Patrikkal. Legalább tizenöt évvel fiatalabb, mint én. Nagyon súlyos állapotban volt, nehéz műtétek után. De hihetetlen türelemmel és alázattal fogadta a helyzetet. Csodáltam a tartását, sokat tanultam tőle. Sajnos az ilyen emberek nem kerülnek előtérbe. Pedig, ha vannak hősök, ők azok. Patrik is olyan emberi nagyság, ami szavakkal elmondhatatlan. A sors iróniája, hogy először ő mutatta nekem a saját vastagbél-kivezetését. Akkor nem volt erőm végignézni. Fél év múlva már én is ott tartottam, ahol ő.

S a többiek?

Különböző habitusú onkológiai betegek vannak. De azt hiszem, csak egyetlen olyan szobatársam volt, aki egész nap sóhajtozott és panaszkodott. A többiek nem voltak rosszkedvűek. Sok múlik az orvosokon és az ápolószemélyzeten is. Ha nem úgy viszonyulnak hozzád, hogy meghalni mentél oda, hanem érzed rajtuk, hogy segíteni próbálnak, az jókedvre derít. Pedig az ápolószemélyzet olykor több száz embert lát el naponta. Előfordult, hogy a reggeli vérvételnél 200 fölötti volt a sorszámom. S ne felejtsük el, ezek a nővérkék rossz anyagi körülmények között dolgoznak, még Pozsonyban is, az ország csúcsintézményében.

Kipróbáltál valamilyen alternatív gyógymódot?

Nem. Kaptam ugyan mindenféle bogyókat és „tablettákat”, de én az orvostudományban hiszek. Ha volt kérdésem, azt a kezelőorvosommal, a kissejtes prosztatarákra szakosodott Michal Mego professzorral megbeszélhettem.

Az orvosok nyíltan beszéltek veled az elejétől?

Enélkül a kezelés nem működik. A professzor úrral még akkor is konzultálhattam, amikor szabadságon volt.

Az urológusod nem volt ennyire lelkiismeretes.

Nem állítom, hogy nincsenek link vagy korrupt orvosok. Az első urológusom valóban fütyült rám, az áttéteim jelentős részét neki köszönhetem. Vannak orvosok, akik nem az embert gyógyítják, hanem csak egy esetnek tekintik a sok közül. Az egészségügy is beteg, nemcsak mi.

Állandó panasz a páciensek részéről, hogy az orvosok szinte ignorálják őket, s csak a folyosón, futtában beszélnek velük, szinte meg sem állnak. Miközben a betegek kiszolgáltatottak, szoronganak.

Sajnos nincs elég orvos. Aki van, az leterhelt. Rendel, kórházi szolgálatban van, adminisztrál.

Hogyan kell elképzelni egy rákos beteg hétköznapjait?

Mint egy normális hétköznapot. Jó, ma már többet alszom, mint korábban. Szüksége van rá a szervezetemnek. S le kellett mondanom arról, hogy a reggeli hírműsort vezessem. Eleinte úgy gondoltam, képes leszek rá, de sokáig tart, amíg ébredés után összeszedem magam.

A reggeli műsor ráadásul hajnali hatkor kezdődik.

Ahhoz pedig fél hatra bent kell lennem a stúdióban. Vagyis hajnali négykor kellett kelni, hogy legyen időm megreggelizni, gyógyszereket bevenni, a reggeli teát elkészíteni. Nem vagyok már olyan rugalmas, mint azelőtt. Lelassultam. Van, hogy elindítok egy mozdulatot, és a következő pillanatban nem tudom, mi volt a célom. A kemoterápia az agysejteket is megöli.

Otthon, a megszokott környezetben könnyebben elviselhető a betegség?

A sztómás zacskót nem lehet bárhogyan kiüríteni. Mi nem a vécére ülünk rá, hanem a vécével szemben guggolunk, és úgy ürítjük ki a zacskót. Csakhogy nekem a bal lábam nem működik, ezért minden ilyen guggolás körülményes egyensúlyozási mutatvány. Sámlira van hozzá szükségem. Hasznos az is, ha a zuhanyfülkében van lehajtható ülőke. Ezek apróságok, de megkönnyíthetik a mindennapi létezést. Otthon úgy rendezed be az életedet, hogy lehetőleg senkinek ne legyél a terhére. Az egészséges ember és a rákbeteg nyugodt együttéléséhez ilyesmikre van szükség.

Amióta rákos vagy, megváltoztak számodra a fontossági sorrendek?

Máshogy kezelem például az emberi kapcsolatokat. Azt gondolom, ha valaki csak eteti a rákomat, akkor jogom van kitenni a szűrét az irodámból. Az egészséges embereknek is joguk van ahhoz, hogy mások ne szívják el az energiájukat.

Miután a halállal néztél szembe, nem tűnik szinte nevetségesen kisszerűnek mindenféle politikai kavarás, helyezkedés, hírverseny?

Amikor visszakerültem a rádióba, rájöttem, hogy azoknak a vitáknak, amelyeket korábban folytattam kollégákkal vagy politikai szereplőkkel, nincs jelentőségük. Senki nem tud olyat mondani nekem, amit a ráktól még nem tudtam meg. Vannak interjúalanyok, kollégák is, akikkel régen sokkal több indulattal beszélgettem volna. Most nincs akkora jelentősége.

Fizikálisan vagy mentálisan nehezebb elviselni a rákbetegséget?

A szervezet gyengélkedését tudomásul lehet venni. De vannak esetek, amelyek próbára tesznek. Amikor ismételten kórházba kerülsz, vagy kapsz egy fertőzést. Előfordult, hogy egyik óráról a másikra felfutott a lázam, görcseim voltak. A fiam kísért haza a rádióból, mert a táskámat se tudtam vinni. S közben nem tudhatom, hogy a fájdalmakat mi okozza, a rák kezdett-e el terjeszkedni, és nyom egy ideget, vagy csak tucatfertőzés.

A rákra azt mondják, alattomos betegség. Miért?

Mert ott van, és vár. Nem tudhatod, mikor és milyen formában jelenik meg vagy terjed tovább.

Miért kell bottal járnod?

Trombofíliám is van, ami azt jelenti, hogy hamarabb képződnek vérrögök a szervezetemben. Először harminchárom évesen volt trombózisom a bal vádlimban, most a bal combomban volt két helyen is részleges érelzáródás. Nem emiatt járok bottal, de ez is hozzájárult. A rák és a kemó kikezdte a lábamban az idegeket, nem érzem a talpam egy részét, a lábujjaimat. Olyan, mintha állandóan zsibbadnál, érzed azt a hangyás bizsergést. De azt nem érzed, ha leesik a papucs a lábadról.

Amikor azt mondod, hogy éppen jól vagy, az mit jelent?

Azt, hogy reggelente nincsenek különösebb fájdalmaim. Nem kell arra várnom, hogy hasson a fájdalomcsillapító.

Szedsz fájdalomcsillapítókat?

Igen. Vannak más módszerek is, talán kipróbálom a jógát. Persze, van egy határ, amelyen túl már nem használ a masszázs vagy a krém. De ez a határ még odébb van. Léteznek fájdalomspecialisták, akik a betegségnek ezt a részét kezelik.

Egy rákos beteg esetében mit jelent az, hogy jók az eredmények? Visszafogott az öröm, hiszen a rák bármikor visszatérhet?

Nem bontasz pezsgőt. De elengeded magad. Nyugodtabban tudsz dolgozni. Szabadabban használod az energiáidat. Amikor felívelő szakaszom volt, és javultak az eredményeim, akkor sem kezdtem füstölt vagy csípős ételeket enni. Megmaradt a sztómám, megmaradt a vesekivezetésem. Tudomásul vettem akkor is, hogy legföljebb csatát nyertem, nem háborút.

Együtt élni a rákkal, ez mit jelent?

Annak a tudomásulvételét, hogy a létünk véges. Ez nem azt jelenti, hogy feladtam, és meg akarok halni. De az biztos, hogy a halál kézzelfoghatóbbá válik. Közelébe kerülsz. Végig kell gondolni minden lehetséges kimenetelt.

A gyerekeiddel is beszélsz erről?

Volt egy hosszabb autóutam a kisebbik fiammal. Akkor megbeszéltük a temetésemet. Semmi melodráma, de jobban éreztem magam utána.

Azért ebben van némi szomorúság.

Nem készülök meghalni. Lehet, hogy le tudom győzni a rákot, de lehet, hogy nem. Nagyon szeretném még látni a tengert. Vagy eljutni egy kulturális fesztiválra. Látni lediplomázni a fiaimat, megszületni az unokáimat, vagy – nevetni fogsz, de – megnézni a teljes Dűne-sorozatot. Meglátjuk, hogyan fogok reagálni a következő kemóra.

Mit tanácsolsz az egészséges embereknek?

A férfiaknak azt, hogy negyven fölött menjenek el rákszűrésre. Ha a prosztatarákot időben elkapják, akkor semmi gond. Az én ráktípusom ritka, tízezer emberből egynek van. De a normál prosztatarák abszolút jól kezelhető. Szóval, ha szokatlan fájdalmaik vannak, menjenek el orvoshoz, és ne próbáljanak meg együtt élni vele, mert aztán sokkal nehezebb lesz kezelni.

Mit tanácsolsz a rákosoknak?

Azt, hogy ne veszítsék el a reményt. Hülyén hangzik, tudom. De az onkológia már nem rákosztály. Meggyógyulhatunk, vagy legalábbis túlélhetünk, akár hosszú évekig is, olyan életminőség mellett, ami elfogadható. Lehet, hogy nem lesz olyan az az élet, mint amilyen volt, nekem sem olyanok a napjaim, mint voltak néhány éve, de még vannak örömei számomra az életnek. Még tudok nevetni.

A hozzátartozók hogyan segíthetnek?

Ők se veszítsék el a reményt. S ne akarják mindenáron kiskorúsítani a rákos beteget. Nem kell túlfélteni bennünket. Tudom, hogy nehéz lehet végignézni, ha valakinek a fia vagy a lánya megbetegszik, küzd a rákkal, leépül a szervezete. De csak annyi segítséget adjanak, amennyire nekünk szükségünk van. Egy reggeli tea elkészítése is sokat jelenthet. Vagy ha segítenek felvinni a táskámat a harmadik emeletre, mert egyedül nem bírom.

Ügyelsz az étrendre? Kihagyod a karcinogén ételeket, amelyek etetik a rákot?

Igyekszem olyasmit enni, amit a kórházban kaptunk. Könnyen emészthető ételeket. És sokat inni. Ez nagyon fontos. Nálam a vizeletkiválasztás nem úgy működik, mint a normális embereknél, akiknek a prosztatájuk visszatartja a vizeletet, az összegyűlik a húgyhólyagban, s az ember reggel elmegy pisilni. Nekem egész éjjel csurog a tasakba, közvetlenül a vesémből, és reggelre két liter folyadékot veszítek. Ha nem ügyelek, az kiszáradáshoz vezethet.

A rendszeres testmozgás is elő van írva?

Szükséged van rá, már csak azért is, hogy az izmok ne satnyuljanak el. A rák megeszi az izmokat. Fekvő helyzetben még inkább. Szerencsére vannak olyan tornák, amelyeket fekve is meg lehet csinálni. Az unokatestvérem megtanított arra, hogyan lehet átmozgatni a láb- vagy a hasizmokat anélkül, hogy fölkelnénk.

A stressz csökkentésével hogy állsz?

Nézz körül a világban, csökkenthető egyáltalán a stressz? De olykor ki kell lépni a stresszes környezetből.

Tudsz másra gondolni, mint arra, hogyan lehetne legyőzni a rákot? Kikapcsolhatók ezek a gondolatok? Beszélgetés, filmnézés vagy olvasás közben zavartalanul át tudod magad adni az élménynek?

Nem gondolom azt, hogy az ember egyfolytában a rákjára gondol. Ha így van, az már régen rossz. Én például török szappanoperát is néztem a kórházban, és sok mindent tanultam belőle. A látásom sajnos két dioptriát romlott, úgyhogy olvasni már nem tudok úgy, mint régen. Ez hiányzik. Viszont néha nagyokat sétálok Pozsony környékén, a Duna partján.

Egy idő után visszatértél a rádióba. A munkának vagy egyáltalán a tudatnak, hogy hasznossá teszed magad, van terápiás jellege?

Jobb érzés dolgozni, mint egész nap otthon ülni. Ráadásul egy ideig fizetett az egészségügyi biztosító, de ez az időszak letelt. Nem volt bevételem, és a család ezt megérezte. Ezért is örültem a visszatérésnek. Jó érzés hasznosítani magad. Még úgy is, hogy rákos vagy, és megvannak a határaid.

A statisztikák szerint egyre több fiatalt érint a rák. Az onkológián és a várótermekben is tapasztaltad ezt?

Valóban egyre több fiatal rákbeteg van. Sok magyar hangot hallottam Pozsonyban, az Országos Onkológiai Központ várótermében. Miközben tudom, hogy Dunaszerdahelyen és Komáromban is túl van terhelve az onkológia. Egyesek szerint az egészségtelen étrend is közrejátszik abban, hogy a dél-szlovákiai magyarok körében olyan magas a daganatos megbetegedések száma. A magyar konyha, a rövid italok mind elősegítik a rák bizonyos formáinak a megjelenését. Lehet, hogy ez a magyarázat. A várótermekben mindenesetre sok a magyar.

Az a típusú újságíró voltál, aki 0–24-ben pörög, éber, túlfeszített idegrendszerrel figyeli a híreket, nem maradhat le semmiről. Ez megváltozott? Többet pihensz?

Továbbra is 0–24-ben pörgök, igyekszem elolvasni mindent, meghallgatni a műsorokat. De többet pihenek, többet alszom. Megváltoztak a prioritások, de csak egy kicsit. Rádióriporternek lenni életmód. Vagy csinálod, vagy nem csinálod.

Mi hiányzik a leginkább a rák előtti életedből?

A rengeteg energiám. Meg olyan egyszerű dolgok, hogy milyen az, amikor nem fáj valami. Vagy hogy milyen lehet hason feküdni. Hogyan tudsz kényelmesen lezuhanyozni. Milyen az, amikor nincs tasak a lábadon, nincs bélkivezetésed. De boldogan kiegyeznék ezekkel a járulékokkal is, ha tudnám, hogy ez az ára a túlélésnek. Ha azt mondanák, hogy még húsz évem van, de együtt kell élnem a rákkal, és marad a sztóma meg a vesekivezetés, azonnal elfogadnám. Mert régen az is olyan természetes volt, hogy a halálra úgy gondolunk, mint valami távoli lehetőségre, ami majd hetven- vagy nyolcvanévesen érint bennünket. Ez megváltozott.

Hogyan alakult az állapotod az elmúlt három évben?

Változó. Egyszer fent, egyszer lent. Amikor a lányomat oltár elé vezettem, rosszabb állapotban voltam, mint most.

Most jobb állapotban vagy?

Tudom tartani a súlyomat, energikus vagyok, semmi sem utal arra, hogy a PSA-értékem 4 helyett 45, s már a májamat is elérte a rák.

Mi vár rád?

Az eredményeimtől is függ. Az újabb kemoterápiát akkor fogom elkezdeni, amikor ez az interjú megjelenik.

Az interjú a Vasárnap családi magazin 2022. augusztus 2-i és augusztus 9-i számában jelent meg.

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene