"Egy csillag ragyog"

„Az Újpest-pályán egy csillag ragyog,

Törőnek hívják a csillagot,

az Újpest-tábor kedvence ő,

előre, lilák, és táncolj, Törő!”

(szurkolói rigmus)

Törőcsik volt az utolsó magyar futballzseni. Ha hozzá került a labda, felmorajlott a tribün. Lehetett tudni, hogy kitalál valamit. Színezni fogja. Bedob egy cselt. Kettőt. Hármat. A közönség tombolt. Táncolj, Törő!

„Ez a rigmus pontosan leírja Törő stílusát – meséli Lakat T. Károly sportpublicista. – A szurkolók nem azt skandálták, hogy lőjél, Törő, szerelj, Törő, bólints, Törő. Hanem arra kérték, hogy táncoljon. Ez volt az ő műfaja. Egy kis keringő, egy kis tangó.”

Törő táncolt. Könnyedén, laza eleganciával. Előre, hátra, védőről védőre. Játszotta a futballt.

1977 októbere, Újpesti Dózsa–Bilbao az UEFA-kupában. Egyik hazai roham követi a másikat. Törőcsik a félpályáról indul, ördöngös testcselekkel egymás után csapja be a védőket, látja, hogy a Iribar, a bilbaói kapus kiindul, ezért alányes a labdának, és az 15 méteres röppálya után a tehetetlen Iribar fölött a kapuba hull.

Az 1978-as világbajnokság előtt Enzo Bearzot, az olasz válogatott szövetségi kapitánya nyilatkozta azt, hogy Törőcsik lehet a vébé nagy egyénisége. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha a házigazda Argentína elleni meccsen a játékvezető védelmébe veszi őt, és nem engedi, hogy az argentin hátvédek megállás nélkül faragják.

„Törőcsik csak játszani akart, kötényt adni Passarellának, Ardilesnek – mondja Lakat T. Károly. – De a vérprofi argentinok olyan kegyetlenséggel gyilkolták őt, hogy azt rossz volt nézni. Egymás után követték el vele szemben a galád, aljas szabálytalanságokat. A bíró meg hagyta. Nem csoda, hogy Törő elveszítette a fejét. Emberileg teljesen érthető volt a reakciója.”

Az argentinok 0:1-ről fordítottak 2:1-re, a játékvezető pedig a hajrában a magyarok két sztárját, Törőcsiket és Nyilasit is kiállította.

Brian Glainville, az egyik legtekintélyesebb brit futballszakíró azt írta arról a meccsről: „A magyar válogatottnak két kulcsembere volt, Törőcsik András, az apró termetű szőke középcsatár, aki bámulatosan bánt a labdával, és csodálatos cselekkel képes volt megőrjíteni minden ellenfelét, és a magas Nyilasi Tibor, a fejjel különösen veszélyes támadó középpályás. A meccs botrányosan ért véget, Garrido két magyart is kiállított, az egyik Törőcsik volt, aki csodákat művelt a rárontó, s őt minden egyes pillanatban rugdosó védőkkel.”

A világbajnokság után Kutas István, az MLSZ akkori elnöke bűnbakot csinált Törőcsikből és Nyilasiból, és egy évre eltiltotta őket a válogatottból. Törőcsik később úgy emlékezett Kutasra: „Többször is eltiltatott a szocialista sporterkölcsökre hivatkozva, aztán egyszer megmondtam neki a magamét, mire kijelentette, hogy lesöpör a magyar labdarúgás színpadáról.”

1978 szeptembere, Zbrojovka Brno–Újpesti Dózsa a BEK-ben. Törőcsik labdát kap a felezővonalnál, elviszi két ember között, kibillenti egyensúlyából és faképnél hagyja a harmadikat is, „szépen fedezi a labdát”, mondja Knézy, Törőcsik lendületben, átlépős csellel becsapja a negyedik ellenfelet is, távolról lő, Knézy üvölt, „góóóóól, de milyen szép gól, Törőcsik!”

„Lila csík, fehér csík,

világsztár a Törőcsik!”

(szurkolói rigmus)

Azt csinált, amit akart. Teljes szabadság kellett neki, a pályán és azon kívül is. Nem ő volt az egyetlen önsorsrontó zseni a futballvilágban. Az északír George Best, a Manchester United legendás hetese az alkoholizmusba halt bele. Ő mondta egyszer, hogy vagyona 90 százalékát nőkre, piára meg kocsikra költötte – a maradékot pedig eltékozolta.

De míg Best sikeres volt, BEK-et nyert, megkapta az Aranylabdát (amit később potom pénzért eladott, hogy rendezhesse tartozásait), s halála után Belfastban repülőteret neveztek el róla, Törőcsik nemzetközi szinten semmit sem ért el.

A balul sikerült világbajnokság után kapott még egy esélyt a sorstól, 1979-ben meghívták a világválogatottba, ahol egy csapatban játszhatott volna a kor legjobbjaival, Platinivel, Zicóval vagy Paolo Rossival, ráadásul éppen Buenos Airesben, abban a stadionban, ahol az argentinok ellen kiállították, de egy héttel a gálameccs előtt autóbalesetet szenvedett.

A Zalaegerszeg–Újpest NB1-es szezonzáró után nem a csapatbusszal indult haza, hanem beszállt egy haverja FIAT-jába. Nem jutottak messzire.

„Szombat este Zalacsány határában Szirtes Pál 33 éves anyagbeszerző, budapesti lakos személygépkocsijával a síkos úttestről az árokba hajtott, és egy fának ütközött. A baleset következtében a gépkocsiban helyet foglaló Törőcsik András, az Ú. Dózsa és a válogatott labdarúgója súlyos sérülést szenvedett. Törőcsiket a mentők kórházba szállították. A baleset oka, hogy Szirtes Pál nem az útviszonyoknak megfelelő sebességgel vezette járművét” – közölte az MTI.

A diagnózis: csípőízületi töréses ficam.

Törőcsik felépült ugyan, és visszatért a pályára, de érezte, hogy már nem a régi. Pedig „fél lábbal” is táncolt: 1981-ben a 11. helyen végzett a France Football Aranylabda-listáján. Olyan világsztárokat előzött meg, mint a skót Kenny Dalglish (Liverpool), az angol Bryan Robson (Manchester Utd), a német Horst Hrubesch (Hamburg) vagy a holland Ruud Krol (Napoli).

Magyar focistát azóta sem jegyzett ilyen magasan a nemzetközi futballszakma.

1983 ősze, Újpesti Dózsa–1. FC Köln a KEK-ben. Törőcsik labdát kap a balszélen, egy csodálatos visszahúzós csellel leülteti Steinert, már beadhatná, de ő megvárja, amíg Steiner felpattan, akkor egy lövőcsellel újra leülteti, és csak úgy ível Kiss Sándor fejére, gólpassz.

„Legendás esetek történtek Tatán – mesélte később a Képes Sportnak a válogatottbeli csapattárs, Nyilasi Tibor. – Az edzőtábor kerítésén volt egy lyuk, azon kislisszolva mentünk a közeli presszóba, hogy két nagyfröccsel ünnepeljük az edzés végét. A tábor és a pult közötti részt hívtuk annak idején Törőcsik-sétánynak.”

Amikor utóbb arról kérdezték Törőcsiket, mit csinálna másként, ha visszamehetne az időben, annyit válaszolt: „Disszidálnék.”  Csak 1985-ben volt lehetősége a francia másodosztályú Montpellier csapatába igazolni, de egy év után eljött onnan, ide-oda sodródott, kanadai teremlabdarúgó-csapatokban játszott, megfordult a Volánban, majd kapott egy utolsó esélyt az élvonalbeli MTK-tól.

1989 tavasza, Tatabánya–MTK. A Népsport azt írja, „a nagy formában lévő Törőcsik halomba dönti a hazai védelmet”. Aztán egy Udvardi nevű tatabányai hátvéd megunja a tánciskolát, és eltalálja Törőcsik támaszkodó lábát. Sárga lap. Néhány perc múlva beleszáll még egyszer. Szárkapocscsont-törés.

Egykori edzője, Mezey György szerint Törőcsik a világ egyik legjobbja volt. „Csak az akkor uralkodó rohadt rendszernek a bűne, hogy nem lett belőle Maradona-szintű játékos. Későn jutott ki külföldre, pedig fénykorában nem csak hogy felvette a versenyt a világ legjobbjaival, hanem helyből tudott olyat, amit Maradona csak lendületből.”

„A focisták italproblémái mindig a haveri környezeten múlnak, én is beleestem ilyesmibe, menjünk ide-oda, fizetik a fröccsöket, villognak a híres játékossal – nyilatkozta egy másik újpesti legenda, Göröcs János. – Aki ezt időben észreveszi, kikerülhet ebből a körből. Akinek megfelel, az beleragad.”

Törőcsik beleragadt. Leszázalékolva, motiváció nélkül lebegett át a hétköznapokon, kocsmáról kocsmára járt. Lakat T. Károly szerint a baráti szóra sem hallgatott.

„Két legjobb barátja egyaránt fradista volt, Ebedli Zoltán és Nyilasi Tibor. Megpróbálták kirántani ebből a közegből. Egy másik fradista, Szokolai Laci évekig járt az újpesti kocsmákba, és arra kérte a kocsmárosokat, hogy ne szolgálják ki Törőcsiket. Ez sem segített.

Egy 1996-os riportfilmben az alkoholizmusa is szóba került. Törőcsik arra a kérdésre, hogy miért iszik, ezt válaszolta: „A napi gondok elől menekülök. Tudom, hogy nem jó, de akkor is belevágok. Elgondolkodom, hogy ennyire hülye vagyok, hogy semmihez nincs kedvem vagy érzékem, s akkor inkább a pohárhoz nyúlok.”

Az utóbbi években már csak ilyen hírek érkeztek róla. Kórház, agyvérzés, kóma, műtő, elvonó, rehabilitációs intézet, tüdőgyulladás. Hatvanhét évesen hunyt el.

Friss fénykép: a József Attila-díjas drámaíró, Egressy Zoltán mécsest gyújt egy söröző előtt, Törőcsik emlékére. Tőle tudom, hogy amikor Rod Stewart a budapesti Kisstadionban lépett föl, a koncert előtt kirúgott egy focilabdát a közönségnek, és így szólt: „Jó estét kívánok! Büszke vagyok arra, hogy ebben az országban léphetek fel, amely két olyan embert adott a világnak, mint Puskás Ferenc és Törőcsik András.”

Egressy könyvet is írt a rajongásról, a felnövésről, az életünket keretező mítoszokról, Lila csík, fehér csík címmel. A regény ezekkel a szavakkal végződik: „…kilencesben Törőcsik András, a világ legjobb játékosa”.

Az volt. Pontosabban: lehetett volna. Mert valahol – félúton a világhírnév felé – kisiklott. Soha nem tudjuk meg, hová juthatott volna el. Így is szimbólum marad: a be-nem-teljesülés szimbóluma.

„Az Újpest-pályán egy csillag ragyog.” Nekünk ragyogott. Köszönet érte. Nem sírunk, de majdnem.