Egy arany nyomában

Bevallom, nem egészen értettem Petra (vagy csapata) pekingi döntését. Azután, hogy a műlesiklásban repesett a boldogságtól, végre teljesült az álma, olimpiai bajnok lett, összecsomagolt és adieu-t mondott a többi versenynek. Előbb azzal indokolva a döntést, hogy sérült, később pedig, hogy szeretne pihenni, mert a világkupában még lát esélyt a győzelemre. Az utolsó versenyek és a VK-finálé előtt csak 17 pontos hátránnyal állt az amerikai Schiffrin mögött. Persze, érthető, hogy presztízskérdés a világ legjobb sízőjének kijáró nagy kristályglóbusz, ami tavaly már az övé lett. Az idén is közel állt hozzá azok után, hogy Schiffrin élete legnagyobb sokkját élte meg Pekingben. Csakhogy Schiffrint nem ilyen fából faragták, az olimpia után összeszedte magát, és negyedszer (2017, 2018 és 2019 után) is övé lett a nagy kristálygömb.

Értem, nem értem?

Visszatérek ahhoz, amivel kezdtem, hogy nem értem Petra döntését. Tévedés ne essék, nagyon tisztelem ezt a lányt. Tudom, hogy mennyi verejték, lemondás, kemény munka rejlik munkája mögött, s bár most sokan sütkéreznek sikere fényében, éveken át mennyire sántított a neki járó támogatás. Mit, mennyit áldozott érte a család, míg ide eljutott… Az azonban, hogy ő, aki lépten-nyomon hangoztatta, hogy az idén mindent az olimpiára tesz fel, nem próbálkozott tovább – nem megy a fejembe. Lehet, hogy tévedek, de elfogadom érveit, illetve annak igazát sem kétlem, hogy elfáradt, ez az idény hosszú és megterhelő volt. Ezt minden versenyzőtársától hallani lehetett.

Az olimpiai győzelmet kirobbanó érzelmekkel élte meg, az első pillanatokban el sem akarva hinni, hogy ez a valóság. Az első kör után nyilván kavargott benne a kétely, a csalódás, az elkeseredés és még sok minden, hiszen akkor a nyolcadik helyen állt. Ki hitte volna, hogy ebből arany lehet, lesz!? A második körben mégis felugrott a dobogó legtetejére. Igaz, az égiek is besegítettek, óriási szerencséjére. Beteljesedett az álom, melyre egész életében vágyott. Petra futkosott, ugrált, sírt, nevetett.

Aztán jött a hír, hogy a szuperóriás-műlesiklásban nem indul el, kicsivel később pedig, hogy kombinációban (lesiklás és műlesiklás) sem. Svájci edzője, Mauro Pini ezt azzal indokolta, hogy bokaízületi gyulladás kínozza, ami már az előző hetekben is zavarta a felkészülését. Később, hogy Petra fáradt, hazamegy, hogy pihenni tudjon szerettei körében, s a világkupa összetettjének megnyerésére koncentráljon. Ahogy telt az idő, egyre erősödött bennem az érzés, hogy a lány nem fizikálisan fáradt el, hanem mentálisan. Túl nagy volt a teher, a média is arról zengett, hogy öt éremmel is hazajöhet. Hogy ő lehet majd Peking alpesi királynője. Túl nagy volt az elvárás!

Adieu, Peking!

A játékok elején a valóság másképp festett. Az óriás-műlesiklást követően, ahol 14. lett, profi módon elismerte, hogy hibázott: „Lassú voltam, a többiek jobbak voltak nálam.” S amikor a kombináció előtt otthagyta az olimpiai Pekinget, azzal indokolt (hozzátette, őszintén): „Ez nem motivált. A kristálygömb viszont igen. Érzem, hogy az idény utolsó hónapjában nagyon jó lesz a formám.”

Nemcsak engem lepett meg, amikor Pekingben úgy fogalmazott, hogy „már mindent megnyertem”. A helyszínen lévő kollégák is rákérdeztek, mi motiválhatja még további pályafutása során? Előbb barátjának címezve megjegyezte, hogy „drágám, akár be is fejezhetem”, de mindjárt komolyra váltva elmondta, hogy „továbbra is van motivációm, még ha ezúttal már nehezebb lesz is a dolgom, mert rekordokat kell döntenem. Most a kristálygömböt, aztán újabbat és újabbat. Mindaddig, amíg lesz hozzá kedvem...” Nos, motiváció akad még bőven: a 27 éves Schiffrinnek 3 olimpiai, 11 világbajnoki érme van, 116-szor állt a dobogón, s a VK 4 összetett győzelme mellett szerzett 8 szakági kristálygömböt is. Petra szerint szerencse, hogy létezik a másik, mert egymást hajtják, motiválják, tehát van még dolga bőven.

Jöhet az örömsízés?

Tudván, hogy Petra a fizikálisan nagyon jól felkészült versenyzők kategóriájába tartozik, még mindig nem voltam tisztában bizonyos dolgokkal, s rá kellett, hogy kérdezzek. A tavalyi idény elején hangoztatta, hogy fő célja a nagy kristálygömb, ezért minden szakágban rajthoz állt, az idei szezon viszont főleg az olimpiáról szólt. „Ez volt a gyermekkori álmom, s örülök, hogy évek múlva valóra vált.”

Lehet párhuzamot találni a kettő között, vagy nagy a különbség? Nekem ugyanis az volt az érzésem, hogy az olimpia mentálisan rakott sokkal nagyobb terhet a vállára, a kupasorozatban ugyanis létezik javítási lehetőség, az olimpia vabank.

„Nehéz a kettőt összehasonlítani. Az olimpiai verseny egyetlen nap, a nagy kristálygömbért folyó küzdelem hosszadalmas folyamat, de mindkettőhöz erősnek kell lenni nemcsak fizikailag, mentálisan is. Pekingben a fő versenyszámomban igen nehezen viseltem az első és második kör közötti időt, azt, hogy a 8. helyről vágok neki a folytatásnak, óriási csalódásként éltem meg. Az járt a fejemben, hogy csődöt mondtam, hogy az olimpián nem tudtam hozni a formámat, megmutatni, mire vagyok képes. Szerencsémre, s ezt nem győzöm eleget hangsúlyozni, csodálatos a csapatom, van egy fivérem, aki mindig hisz bennem, s vele együtt mindannyian igyekeztek meggyőzni, hogy semmi nincs veszve, képes vagyok rá, hogy elérjem a célomat. S azokban a pillanatokban szükségem volt rá, hogy ezt halljam, hogy magamat is meggyőzzem. Bár mindent elértem, úgy állok rajthoz a versenyeken, hogy a maximumot akarom kihozni magamból. S ez mindig izgalommal jár.”