Damián és az óvoda

Ijesztő változás

„Damián a kisebbik fiunk, huszonegy hónapos koráig ugyanúgy fejlődött, mint az idősebb fiútestvére – kezdi a beszélgetést a Tiszacsernyőn élő Katalin, az édesanya. – Öröm volt hallgatni, ahogy elkezdett gőgicsélni, kúszni, figyelni, mosolyra mosollyal válaszolni. Aztán szinte egyik napról a másikra lettünk figyelmesek a változásra.” Közben szemével állandóan követi a kisfiút. Az édesapa pedig a nyomában van az amúgy eleven, mosolygós, gyönyörű szemű fiának. „Annyira vártuk, hogy kimondja majd az első szót, meg a közös programokat terveztük. Egy idő után már hiába beszéltünk hozzá, nem gőgicsélt, nem nézett a szemünkbe, nem figyelt ránk, és úgy általában nem kötötte le a figyelmét szinte semmi. Ha hozzáértem, sírni kezdett. Ami a legborzasztóbb volt, hogy enni sem akart. Ha asztalhoz ültettük, hánytatni kezdte magát. Ijesztő volt számunkra, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy Damián az éjszaka kellős közepén felébred, és járkálni, szaladgálni kezd a háromszobás lakásban. Eleinte azt hittük, éhes vagy szüksége van valamire. De nem. Ő csak úgy, céltalanul jött-ment a sötétben. Azt kell, hogy mondjam, nekünk egyik napról a másikra egy teljesen más gyermekünk lett. Nem tudtam, mi történhetett, így aggodalmamnak hangot adva, felkerestem a gyermekorvosunkat.”

Ki mondja meg

Minden szülő abban bízik, ha elmondja a problémáit, észrevételeit, tapasztalatait az orvosának, megértő, odafigyelő partnerre talál. Ebben bízva Katalin és férje együtt keresték fel gyermekorvosukat. „Miután elmondtam mindent, ami aggasztott, ő azzal próbált megnyugtatni, hogy ez biztosan amolyan dackorszak, és hogy a gyerek változik még.” Majd miután kétéves korában még nem beszélt, ezt is megemlítették neki. A válasz ekkor is csak annyi volt, biztosan mert fiúgyermek. Ha két és fél éves koráig nem változik semmi, akkor menjenek újra. „Innentől aztán kezdődtek a kivizsgálások. Először gégészetre kellett vinnünk, aztán következett a foniátria, ideggyógyászat, szemorvosi vizsgálat, ahol természetesen mindent rendben találtak.” Itt Katalin vesz egy mély levegőt, hisz ezek után a vizsgálatok után következett a pszichológus és a logopédus. A pszichológus felfigyelt bizonyos jelekre, ilyen volt például az érdektelenség, a nem odafigyelés, a feladatok ignorálása, kaotikus szaladgálás, és ő mondta ki azt a szót először, ami megpecsételte a sorsukat. A logopédus szintén megerősítette a gyanút, s az ő javaslatára jutottak el egy pszichiáterhez. „Damián harmadik születésnapja előtt néhány nappal kerestük fel a doktornőt. Ő szintén megvizsgálta, és néhány órával később már úgy jöttünk ki a rendelőből, hogy kezünkben volt a lelet, amin ott állt a diagnózis: autizmus. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, megkönnyebbültünk. Végre valaki megmondta, felismerte a bajt.

Hogyan tovább?

Nem volt más hátra, megoldást kellett találniuk, hogyan tovább. „Mint mindenki más, én is az internetet hívtam segítségül. Rátaláltam egy csoportra, ahol autista gyerekek szülei mondják el tapasztalataikat, vagy próbálnak egymásnak tanácsot adni. Az egyik édesanya hívta fel a figyelmemet egy autista gyerekekkel foglalkozó központra (Centrum včasnej intervencie), ahonnan minden hónapban egyszer jön a fiunkhoz speciális pedagógus, pszichológus, fejlesztő terapeuta. Sokat foglalkoznak vele, amiből természetesen mi is kivesszük a részünket. Fiunk a foglalkozások ellenére egy saját kis világot, módszert alakított ki. „Ő tanít bennünket – veszi át a szót az édesapa –, Damiánt nem érdekelték a kommunikációs kártyák, a maga módján mutatja meg, mit is akar. Ha szomjas, vagy ha éhes. Előfordul, hogy köhögéssel jelzi, ha szüksége van valamire. Ugyanis még mindig nem beszél. De azt tanácsolták, próbáljuk meg beíratni óvodába, hisz a gyereknek szüksége van arra, hogy szocializálódjon.”

Lesz-e Damián óvodás?

Akkor még nem is gondolták, mekkora falakat emelnek majd eléjük. Míg az emberek többsége azt hangsúlyozza, mennyire elfogadó, és hogy számára csakis az ember számít, amikor a valóságban találkozik egy autistával, azt sem tudja, mitévő legyen, milyen érvekkel meneküljön a kínos helyzetből. „Úgy éreztük, a kialakult probléma ellenére talán szerencsések vagyunk, hogy Damián hamar lett szobatiszta. Azt hittük, ez előnynek számít majd, hogy óvodába kerülhessen.” Nagyon sok óvodát kerestek meg. Sokféle érvet, tanácsot, javaslatot kaptak, amivel nemigen tudtak mit kezdeni. És ez csak a kezdet volt. Volt olyan óvoda, ahol azt a tanácsot kapták, hogy Damiánt adják bentlakásos intézetbe. Egy másik helyen könnyedén vetették oda nekik, hogy írassák speciális óvodába. Igen ám, de a legközelebbi ilyen Kassán van. „Azt, hogy akár mindennap vagy minden másnap órákat utaztassuk a gyerekünket, szóba sem jöhetett. Korán kelés, az egész napos foglalkozás, végül a hazafelé vezető út kimerítő lenne a számára. És ahogy ismerjük, csak rontana az állapotán” – mondja Katalin. Aztán egy harmadik óvodában őszintén elmondták nekik, bár nagyon sajnálják őket, de speciális pedagógus hiánya miatt nem tudják a kérésüket teljesíteni. „Bevallom, már csak a lakhelyünkön működő óvodában bíztunk, és arra számítottunk, fogadják majd őt. Ott helyhiányra hivatkozva utasítottak vissza. Később aztán döbbenten vettünk tudomást arról, hogy mégis van autista, és még nem szobatiszta gyerek is az oviban.”

Azt mondják, hiába volt minden fellebbezés, mégis magas falakba ütköztek. Az édesapa közben az egyre bátrabb Damián után siet a lakásban, akinek végül Királyhelmec egyik óvodájába sikerült felvételt nyernie. Itt két hét után újabb gondokkal kellett szembenézniük. „Hívott az óvónő, és közölte velünk, hogy bár ők valóban fogadnak autista gyereket, de Damián helyzete más, hiszen a kisfiú egyáltalán nem beszél. Hiába volt minden érvelés, hogy mi leadtuk a szükséges papírokat, azokban minden benne volt, mégis feltételekhez kötötték az óvodalátogatást. Ami annyit jelentett, hogy a gyerekünk hetente kétszer mehetett oviba, tíz órától déli tizenkettőig, de ott kellett lennem nekem is. Míg télen az öltözőben vártam meg, hogy leteljen a kiszabott idő, nyáron, ha az udvaron játszottak vagy sétáltak, nekem is mennem kellett velük – folytatja Katalin. – A fiunkhoz járó pszichológus is ellátogatott az óvodába, és közölte, sajnos ő is látja, hogy valóban nem tudnak mit kezdeni a problémával. Az év végi közös fotózás is kudarcba fulladt. Damián csipdesni, szorongatni kezdte a mellette ülő kislányokat. Végül sikerült kicsit megnyugtatnom, és bár külön többi gyerektől, de lezajlott a fotózás. Teljesen kiborultam, és eljutottam egy olyan pontra, amikor magamat hibáztattam, és úgy éreztem, nem vagyok jó anya. Kilátástalannak érezzük a helyzetünket, és abban sem vagyunk biztosak, lesz-e óvoda, ahová majd befogadják. Mert sajnos ebbe az óvodába már helyhiány miatt nem mehet vissza. És itt most nem csak a mi gyerekünkről van szó. Sok szülőt ismerek, akik hasonló helyzetben vannak. A szerencsésebbek megtehetik, hogy elköltöznek olyan nagyvárosba, ahol van speciális intézmény autista gyerekek részére. Akiknek biztosított a háttér, vagy épp sikerül munkát találniuk, de mi sajnos nem tehetjük ezt meg. A férjem a munkája mellett vállal még plusz munkákat is, hogy a gyógyszereket, vitaminokat fedezni tudjuk. Vagy épp kezelésekre, foglalkozásokra tudjuk vinni a gyereket” – mondja szomorúan. Tudomásuk szerint igény is lenne egy autistákkal foglalkozó intézmény létrehozására, de úgy érzi, mégis tartanak a problémától. „Volt egy időszak az életünkben, amikor sokan azzal vádoltak, azért nem dolgozok, és hagyom, hogy a férjem húzza az igát, mert biztosak abban, hogy nekem ez így kényelmes. Később, ahogy fény derült az igazságra, lassan változott meg az emberek véleménye és hozzáállása is.”

Egyedüli reményük és bizodalmuk abban a logopédusban van, akihez Nagykaposon járnak Damiánnal. „Gabriella sokat segít nekünk. Szakmailag kihozza a maximumot, Damián fejlődik, szereti ezeket a találkozásokat. Végtelenül hálásak vagyunk neki.”

Vidám percek

És bár nehéz a helyzetük, néha azért nekik is ragyog a nap. Mikor rákérdezek, van-e olyan dolog, amivel a kisfiú mosolyt csal az arcukra, egymásra pillantanak, és kicsit felszabadultabban mesélik Damián bár furcsa, mégis mosolyra késztető perceit. „Persze, hogy van! Úgy inni a tejet üvegből fejjel lefelé, hogy egy csepp sem vész kárba, senki nem tudná. Vagy vásárlás közben az árut katonás sorrendbe rakja úgy, hogy a kódolt részeket illeszti egymásra, precíz pontossággal. Szereti megfigyelni a betűket, a jelzőtáblák is elkápráztatják. A híradót sem hagyná ki semmi pénzért. Ezáltal akarva, akaratlanul sem maradok le semmiről, főleg, ami a politikát illeti” – mosolyodik el az édesapa.

„Hálát adok a sorsnak, ha már így alakult a helyzetünk, hogy a tizennyolc éves Erik, a nagy tesó imádja Damiánt. Ő is sokat játszik, foglalkozik vele. Egyenrangú félként tekint rá, és ha látja, hogy kimerültebb vagyok, szó nélkül veszi át kicsit a szülői szerepet. Damián pedig a maga módján imádja az együtt töltött perceket. Végül is csodálatos fiaim vannak” – mondja ki a zárszót az édesanya.

Szöveg Rajczi Emília

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/28. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene