Cannes elengedi – Funtek Frigyest | Vasárnap

Nem kevesebb, mint harminc év után hazaköltözik Magyarországra Funtek Frigyes, aki friss diplomás színészként Mácsai Pállal és Hirtling Istvánnal együtt 1984-ben egy legendás vizsgaelőadással, Dürrenmatt János királyával robbant be a magyar színházi életbe. Négy évvel később már párizsi lakos volt. Tíz évig élt a francia fővárosban, huszonkettőt töltött el Cannes-ban. Pályájának harmadik szakaszához érkezve elsősorban rendezőként tervez. Rómeója is már a múlté. Pontosabban: a fiáé, akit tavaly mint nemzedéke egyik kiemelkedő tehetségét César-díjra jelöltek Párizsban.

Foglalkoztatja olykor a gondolat, hogy miképpen alakult volna a pályája, ha nem lép ki az itthoni körből? Hiszen a nyolcvanas évek vége felé már a Nemzeti Színház népszerű színésze volt.

Hogy boldogabb lennék-e, ha maradtam volna? Ki tudja? Szerintem sokkal fontosabb, hogyan éli meg az ember azt, ami van. Vagy amit a sors elé tolt. Abban sem vagyok biztos, választás kérdése vagy inkább megérzés, hogy merrefelé indul el az ember. Én mindig meghallom a belső hangot, amelyet aztán követek. Nemzetis koromban valóban fiatal sztárként kezeltek Budapesten. Tizenegy darabban játszottam, volt, hogy havi harminckét alkalommal. Nem is tudom, hogy fért meg a fejemben ennyi szöveg. Mindenesetre sok volt. De, amikor már biztonságban látja magát az ember, úgy érzi, tovább kell lépnie. Mást is meg akar élni, ismerni. Ha jött valami, belekapaszkodtam, ha nem jött, provokáltam a sorsot. Hoztam rossz döntéseket is. A nagy választásaim azonban jók voltak. Először építészmérnöknek tanultam. Megszereztem a diplomát, de mégis valami mást akartam csinálni. Megpróbáltam, és sikerült. Nyolcvannyolcban aztán feltámadt bennem a változtatás igénye. És éppen akkor szembejött velem egy szép lehetőség.

A négyrészes, francia–magyar koprodukcióban forgatott Moravagine.

Ha az ember sokáig gondolkodik, nem választ. Se jól, se rosszul. Az én pályámon ez volt a következő lépés. Franciaország.

Sok mindenkit és sok mindent kellett itthon hagynia. Családot, barátokat, kollégákat, a Nemzeti Színházat. Bátran ugrott neki az új kihívásnak.

Mondok egy viccet. El akarják adni a lovat, vezetik ki az istállóból. Lefejeli a ló az ajtófélfát. Vak ez a ló? – kérdezi a vevő. Mire a gazda: Nem vak, csak bátor. Nekem sikerült kimenni az ajtón. Tavasszal lesz harminchárom éve, hogy megtörtént. Hogy ez szimpla bátorság volt, vagy vakmerőség? Inkább az utóbbi.

Tudott valamennyire franciául?

A forgatás kezdetekor még egy szót sem. De megtanultam a szöveget, és olyan jó volt a kiejtésem, hogy az utószinkront is rám bízták. A párizsi bemutatón odajött hozzám egy újságíró. Tolmáccsal adtam interjút. Nem értette, hogy van ez, hiszen én beszélek a filmben. Azért, mert a nyelvvel még hadilábon állok, mondtam, de franciául játszani már tudok. Párizsban aztán a kubai, szentpétervári, spanyolországi és magyarországi forgatást követően meglepő gyorsasággal elsajátítottam a nyelvet. Most nem mernék belekezdeni. Egy ilyen dologhoz kell egyfajta őrültség. Hogy az ember végigvigye magát a nehézségeken, mert egy ideig jól megy minden, később jönnek a komplikációk. Hülyén hangzik, de hatvanévesen már nem harmincéves az ember. A csúcsidőnket harminc és negyvenöt között éljük meg. Az a tizenöt év egészen különleges erőt ad. Olyankor sok mindenre képesek vagyunk, amire később már nem. De akkor… ott volt Párizs, a szerelem… ennek így együtt hatalmas varázsa volt! Ilyen állapotban az ember egészen más döntéseket hoz, mint józan fejjel. Igen, van ebben valami egészen érdekes részegség. Az első forgatási napok egyikén megismerkedtem a későbbi feleségemmel, aki szintén játszott a filmben, és minden egyszerűbbé vált. Nem akartam tőle külön lenni, máshol élni, hanem vele, Párizsban, és megélni mindazt, ami ezzel együtt járt.

Az alatt a tíz év alatt, amely hozzá kötötte, sikerült gyökeret eresztenie Párizsban?

Nem, nem, nem! Ennek több oka volt. Ahhoz, hogy az ember szakmai vonalon elérjen egy magasabb fokot, Magyarországon is olyan körökben kell forgolódnia, amelyek ezt lehetővé teszik. Van ennek egy folyamata. Kihívásokból, megfelelésekből, ismeretségekből tevődik össze, hogy milyen kategóriába kerülsz mint színész. Hangsúlyozom, ez nem egyik pillanatról a másikra alakul ki. Ehhez évek kellenek. Ugyanezt idegen helyen, új nyelvi közegben borzasztó nehéz megtalálni. Ez már egy másik kör, másik történet az életben, amelyben ott van az is, hogy gyermekem született. Őt neveltem. Az már egy másik világ volt, amelynek ő állt a középpontjában. Minden életszakaszunkban máson a hangsúly, más a fontossági sorrend, máshogy töltjük fel az igényeinket. Budapesten mindennap játszottam. Párizsban meg kellett küzdenem azért, hogy pályán maradjak, lehetőségeket kapjak. Az egy másik mérkőzés volt.

Szobafestőként is dolgozott egy ideig. Az első évben, az újrakezdés idején.

Most, a járvány idején itthon is sok barátom van, aki nem tud megélni abból, amiből eddig meg tudott. Nincs színház. Nem nagyon van forgatás. Egy éve nagyon sok történetet hallok a szakmából. Másoknak már hónapokkal ezelőtt be kellett csukniuk az éttermet. Ők most ugyanolyan nehéz sorban vannak, mint azok, akik nem tudnak játszani, és nincs bevételük. Új megélhetés után kell nézniük, hiszen enni kell, fűteni kell. Ez a helyzet világszinten szakadt ránk. Én akkor, az első kinti évem alatt kétkezi munkából éltem. Lakbért kellett fizetnem. Nem állítom, hogy én voltam a legboldogabb szobafestő Párizs közepén, és nem is úgy fütyültem, mint az itthoni festők, papírcsákóval a fejükön. Vannak mesterségek, amelyeket az ember fiatalkorától tud szeretni, és vannak emberek, akik rákényszerülnek arra, hogy szeressék, mert csak abból képesek megélni. Ez a kettő nem ugyanaz. Apám egész életében ácsmester volt, és egyáltalán nem érezte magát emiatt boldogtalannak. Nekem a szobafestés kényszerpálya volt, amelyen helyt kellett állnom.

De az alatt a tíz párizsi év alatt már színházban is játszott?

Mindjárt a legelején, az ottani Nemzeti Színház égisze alatt működő Chaillot-ban. Bár sikeres volt, amit csináltam, nem vitt tovább a történet. Beteg lettem, ami sok mindent visszavágott. Nagyon nehezen tudtam kivergődni belőle, és ez is beleszólt az akkori létezésembe. Inkább filmeztem, televízióztam. Aztán elváltam a feleségemtől, és úgy éreztem, ennek így már nincs sok értelme. És akkor jött az újabb változás. Megismerkedtem a második feleségemmel, aki balett-táncosnő volt, de akkor már Cannes-ban tanított, az ottani balettintézetben, és én is ott kezdtem el tanítani, színészmesterséget. Később Olaszországban is tanítottam, Luxemburgban színházban játszottam. Különös történetek követték egymást, és valahol itt kerekedett ki az, amire már régóta készültem: a rendezés. A 2000. évben aztán ez is megvalósult. Azóta évente két-három darabot állítok színpadra. Szeged, Veszprém, Kaposvár, Győr, Zalaegerszeg, Budapest. Szép felkéréseket kapok. Pályám harmadik szakaszát, ha van ilyen, itthon kezdtem el.

Cannes-tól milyen érzésekkel búcsúzik?

A feleségem révén Cannes különös szépséggel van jelen az életemben. Rendkívül sokat tanultam tőle, és az édesanyjától is, aki híres balerina volt. Nyolc évig tanítottam táncosokat, miközben én magam is sokat tanultam a táncból, a mozgásból, a zenéből. És mindez nemcsak a magánéletemet gazdagította, hanem a látásmódomat, a kulturáltságomat is. Ezt hozom most haza magammal. Hitet, emberséget, esztétikát tudok továbbadni itthon. Olyan értékeket, amelyekkel érdemes „megfertőzni” valakit.

Sándort, a fiát már most komoly elismerés övezi francia filmes körökben. Játszott a Párizsi helyszínelőkben, az Adél életében… nagy jövőt jósolnak neki a kinti kritikusok.

Büszke is vagyok rá nagyon. Jól startolt a pályán. Azokban a körökben nőtt fel, ahová nekem úgy kellett beverekednem magam. Most, hogy César-díjra jelölték, már más szerepek fogják megtalálni, és más rendezők fogják keresni. Sándor Funtek néven szerepel a filmekben, ami egzotikusan cseng a franciák fülében. Nem tudják hova tenni. Ha úgy ejtik ki, hogy San-dor, akkor az aranymezőt jelent. Ha viszont úgy, hogy Szandor, akkor álmatlant. Én a születésétől fogva magyarul beszélek vele, és gyakran volt itthon, Szanyban, anyukáméknál és a húgoméknál. Kétféle nyelvi közegben nőtt fel. Az édesanyjával franciául beszél, velünk csak magyarul, de az angolt is jól bírja. Harmincéves. Párizsban él. Ritkán találkozunk. Ha itthon vagyok, 1200 kilométer választ el bennünket egymástól, de szinte naponta beszélünk telefonon. Ha viszont együtt vagyunk, akkor nagyon intenzíven. Én sem voltam itthon minden héten azóta, hogy kiköltöztem, mégis szoros kapcsolatban maradtam a családommal. Pedig amikor elmentem, még telefon sem volt úgy, mint most. Természetesen jobb a személyes találkozás, de sok utazást meg tudunk úszni azáltal, hogy már látjuk is egymást a telefon képernyőjén. Szanyban még nem is volt vonalas telefon a nyolcvanas években. Anyámék a falu egyetlen fülkéjéből hívtak. Ott állt mellettük a húgom és a sógorom is, karácsonykor együtt énekelték a Mennyből az angyalt. Ez volt akkor a legszebb ajándék, amit kaphattam tőlük.

Hol szándékozik letelepedni? Budapesten?

Szívesen dolgozom Budapesten, de élni vidéken szeretnék. Valahol Magyarország közepén. De úgy, hogy kilométerekben minden színház közel legyen.

Ott fog majd várakozni, mint pók a hálójában.

És várom majd, hogy berepüljön a légy. Igen. Erről jut eszembe a Tóték egyik jelenete. Tót és az Őrnagy virágzó mályvák közt, a délutáni napfényben ülnek a budiban. Mi zúg itt? – kérdezi az Őrnagy. – Egy bogár – feleli Tót. – Hogy hívják? – kérdezi az Őrnagy. – Zöld húslégy. Mire az Őrnagy: – Milyen szép neve van! És agyoncsapja.