Básti Juli költözés után

A költözés kínjairól jut eszembe: volt olyan film- vagy színpadi szerepe, amellyel a poklok poklát élte meg? Mert annyira nehéz, annyira macerás volt?

Jó pár ilyen szerepet eljátszottam. Furcsa mód ezek voltak a legélvezetesebb feladataim. Ugyanezt a költözésről nem mondhatom el. Azt egyáltalán nem élveztem. Egyetlen percét sem. A Három nővér, a Platonov, az Egy hónap falun még a Katona József Színházban, vagy a Nem félünk a farkastól a Centrál Színházban jó nehéz volt. Szerencsére. De egyiket sem lehet összehasonlítani azzal, amit az elmúlt napokban megéltem. Esetleg olyan szempontból, hogy költözöm egy másik emberbe, vagy ő költözik belém véres verítékkel.

A Sztálin menyasszonya is irtózatosan nagy külső-belső átalakulás elé állította annak idején. Harmincegy éve, hogy bemutatták a filmet. Elhiszi, hogy a bolond Paranya szerepében saját magát látja? Hiszen arcvonásait tekintve az égvilágon semmiben nem hasonlítanak egymásra.

Én elhiszem, hiszen a hosszas felkészülés során a szerep teljesen beleivódott a szervezetembe, a zsigereimbe, csak sokan mások nem hiszik el. Harmincvalahány napig forgott a film, azt soha nem fogom elfelejteni. Elképesztően profi csapat vett körül. Bacsó Péter, a film rendezője nagyon tudta, mit akar. Andor Tamás volt az operatőr. Szintén egy nyugodt, csodálatos profi. Mellettük soha nem volt hiszti.

Hollywoodban ilyen alakításért adnak Oscar-díjat.

Kivitték a filmet Amerikába, vetítették is pár helyen, de Magyarországon, Bacsó miatt mindent megtettek, hogy ne jusson be az Oscar-versenybe. Egyszerűen megfúrták. Pedig érdekes helyzet lett volna. Az egyik legkedvesebb szerepem ez, hogy ennyire átváltozhattam, és ennyire különös utat járhattam be vele.

A vörös grófnő is ekkora élmény volt Kovács András rendezésében? Moszkvában a legjobb női alakítás díját kapta érte.

Hát… az bonyolultabb! Nagyon nehéz volt elfogadni a mondhatatlan dialógokat. Akkoriban azt gondolták a filmrendezők, hogy az a szöveg a legjobb, amit ők írnak. Kovács András is közéjük tartozott. Mintha történelemkönyvből olvastam volna fel a szövegét. Rettenetes érzés volt. Sok problémát, súrlódást okozott. Próbáltam mondhatóvá csiszolni az egészet, a rendező sokszor belement, de legtöbbször nem. Ragaszkodott ahhoz, hogy úgy mondjam, ahogy ő megírta. Nem, nem, A vörös grófnő közel sem volt olyan felhőtlen, jó munka, mint a Sztálin menyasszonya.

A Nem félünk a farkastól bemutatója után azt nyilatkozta, majdnem ráment a házassága Puskás Tamással, az előadás rendezőjével. Ott mi okozta a legnagyobb gondot?

A szerep. Annyira idegtépő volt! De a pasi is elviselhetetlen a történetben, akit Rudolf Péter játszik. Ahogy ástuk bele magunkat a szerepbe, úgy nőtt köztünk a feszültség. Minden bajunk volt. Nem csak nekem, mindannyiunknak. Irtó nehezen készült el az előadás, viszont annál nagyobb öröm volt játszani, miután kisimult mindenkinek a feladata. Amikor már tudtuk, mit kell csinálni, és megszokta a lelkünk, az idegrendszerünk, az egész szervezetünk, már minden könnyebb lett. Egyszerűen sokkal nagyobb élvezet volt játszani, mint próbálni. Nagyon értékes előadás. Visszahozzuk a következő évad második felében. A pandémia miatt vettük le, és csak most fog visszakerülni a repertoárra, mert eddig inkább vidám darabokat játszott a színház. Most, hogy elcsitult a járvány, a Mary Page Marlowe-t is felújítjuk. Azt meg csak a premier napján játszottuk, mert másnap a Covid miatt bezárt az ország.
 

De tényleg válságba került a házassága a próbák során? Ez azért túlzás, nem?

Persze, persze.

Nagyon erős szövetségben él a férjével. Egy szerep aligha tudná felrúgni biztos alapokon nyugvó házasságukat.

Annyit mondok csupán, hogy nagyon hosszan alig tudtunk egymásra nézni Tamással. Őrületes helyzet volt. Ő rendezőként vérig sértett, én lázadoztam, de nyilván mindez a cél érdekében történt. Olvastam, hogy Bergman és Liv Ullmann is dolgoztak úgy, hogy a színésznő belebújt egy kukába, és ott sírdogált. Annyira meggyötörte őt Bergman. Vannak ilyen történetek. Mi még nem jutottunk el idáig, de azzal, ami megesett köztünk, okosabbak lettünk.

Liv Ullmann mesélte is egyszer, hogy ők csak együtt éltek, és boldog, hogy sosem volt Bergman felesége.

Én viszont összeházasodtam a Puskással! Öt hónapos terhes voltam, amikor egybekeltünk.
 

És ma sem bánja.

Csak néha-néha. De többször nem.
 

Mondja kacagva. Tamás vajon hogyan kommentálná mindezt?

Ugyanezt mondaná. Hülyéskedek persze.

Az a kérdés viszont mindig felmerül, hogy milyen mélyre ássa bele magát a színész az adott szerepébe. Mads Mikkelsen, a világhírű dán színész például baromságnak nevezte, és még károsnak is tartja a teljes átlényegülést. A felkészülésbe bele is lehet őrülni, állítja.

De egy csomó amerikai színész is így dolgozik.

A kérdés csupán az, hogy hol a határ, meddig lehet elmenni?

Én úgy gondolom, ez egy szakma. Bele kell nyúlni a lelkünkbe, az érzelmeinkbe, mélyen kell kutakodni, mélyre kell merülni. De amikor már működik benned a szerep, és minden a helyére került, onnantól fogva már nem igaz, hogy tönkreteszi a mindennapjaidat. Csak azt tudom, hogy a felkészülés sokkal nehezebb folyamat, mint amikor az ember már benne van a szerepben, és használja azokat az érzelmeket, amelyeket belerakott a lelkébe. Ez bányászmunka, amit minden alkalommal el kell végezni. Utána viszont elcsitulnak a dolgok legbelül. De az, hogy még sokáig nem tudok kilépni a figurából, és hogy rányomja a bélyegét a családomra, a hangulatomra… én azt mondom, inkább előtte feszült az ember, mielőtt elindul, mielőtt belép a színpadra, vagy reggel, amikor tudom, hogy ez vár rám. Utána már nincs feszültség. Nem kell beledögleni. Nem is dögölhetnék bele, hiszen másnap is van előadás. Akkor hányszor halnék meg az életben a pályám során? Bár a színészek nem a leghosszabban élő emberek, ezt is tudjuk. Nagyon erős fizikai és idegrendszeri igénybevétel ez.

Hosszú idő után nemrég ismét feltűnt a képernyőn, a Pepe című sorozatban. A főhős plátói szerelmét alakítja. Mariannt, az étterem húsbeszállítóját.

Nem akarom sorolni, de jó pár sorozatot visszautasítottam az elmúlt egy-két évben. Vagy mert nem tűnt elég színvonalasnak, vagy már a forgatókönyv sem tetszett. Ez most kedves történet, nem ízléstelen, nem valami vacak anyag, amit szégyellni kellene. Teljesen vállalható. Mucsi Zoltánnal játszani nagyon fontos szempont volt számomra. Az elmúlt negyvenkét év alatt nem találkoztunk a pályán.
 

A nyáron Dés Lászlóval koncertezett, akitől már korábban is nagyon szép, irodalmi értékű dalokat kapott.

Örülök, hogy ő választott engem, és ismét együtt lehettünk a színpadon. Amikor a Férfi és nő című koncertsorozatnak vége lett, újra gondolt rám, és visszahívott. Dés zenéje annyira magával ragadó, annyira komoly, hogy nála még a fülbemászó dallam is a lélekig hatol. Nem lehet azt mondani, hogy könnyűzene, amit játszik. Nála minden dalnak, a zenének és a szövegnek is drámai töltete van.
 

Kezembe került nemrég édesapja, Básti Lajos régi nyilatkozata. 1945-ben, a Színház című hetilapban azt mondta: „Rettenetesen sokat dolgozom, ennélfogva nyugodt és pihent vagyok.” Elgondolkoztatott, hogy is van ez?

Úgy, ahogy mondta. Ezt én is sokszor érzem. Ha nagyon sok dolgom van, kidolgozom magamból a feszültséget. A lobbanékonyságom is elcsitul. Terápiának használom a szakmámat. Hozzáteszem: mostanában nem dolgozom annyit, mint régen. Harmincnégy évesen havi harmincegy-harminckét előadásom volt, és imádtam. Ma jóval kevesebb.

„Művészi erkölcs, esztétikai ízlés, emberi öntudat kérdésében képtelen volt a legkisebb megalkuvásra – írta róla az említett lap. – Inkább bajba sodorta magát, csak hogy soha morális ellentétbe ne kerüljön önmagával.”

De szép! Igaz is. Ezért volt neki olyan katasztrofális törés, amikor bekényszerítették a pártba. Anyám mesélte, mert apám soha nem mesélt el ilyet nekem, hogy patakokban csorgott a víz a halántékáról, amikor vidékre mentek fellépni, és minden alkalommal beült mögéjük a kocsiba egy ember, és csak mondta, mondta és mondta, hosszú hónapokig zsarolta őt. A legnagyobb tiszteletem azok iránt, akik ezt az időszakot bárhogy túlélték.

Édesanyja, Zolnay Zsuzsa is a Nemzeti Színház társulatát erősítette. Érzi, sejti, melyikükből van több a génjeiben?

Ezt csak azok tudnák megmondani, akik mindkettőjüket ismerték, és engem is jól ismernek. Anyám is iszonyúan tehetséges ember volt, de háttérbe helyezte saját hivatását, hogy apám mögött álljon. Ám szenvedett is nagyon sokat, mert apám nem volt könnyű természet. Sem a színházban, sem a magánéletben. A lényeg azonban az állhatatosság, a gondolkodás, amelyet anyám tanúsított apám iránt, a tűrőképesség. Az példamutató számomra. Ahhoz, hogy valami nagy dolog létrejöjjön, igen meg kell húzni magunkat, és nagyon szerénynek kell lenni. Nagyon kell figyelni arra, hogy mi az igazán fontos, és arra koncentrálni. Hogy mit kell előtérbe helyezni egy másik emberrel kapcsolatban. Rengeteg szép emlékem van arról, hogy az anyám miképpen tűrt, hogyan alakította nagyon okosan és akár észrevétlenül is apám életét. Hogy mivel segítette őt. Szóval két csodálatos ember lánya vagyok, mindkettő nagyon erős jellem volt. Az egyik ezért, a másik azért.

A nagymamája is fontos szerepet játszott az életében. Az, amelyik finom lekvárokat főzött, és a paprikás krumplijáról is híres volt.

Két csapatra oszlik a világ. Az egyik összenyomkodja a paprikás krumplit, a másik egészben szereti. Én az összenyomkodósok családjába tartozom, és tényleg, azóta sem ettem olyan paprikás krumplit vagy olyan lecsót, mint a nagyanyámnál. De az anyám is remekül főzött. Legidősebb bátyja a Gundeléknél végzett, ott is lett szakács. Ő zseniális kajákat készített, anyámat is megtanította egy csomó dologra. De a lekvárbefőzésben anyai nagyanyám nyert volna országos versenyt.

Apai nagyszüleiről milyen emlékei vannak?

Őket nem ismertem, de még fényképen sem láttam egyiküket sem. Negyvenkét évesen halt meg apám anyja. Minden fotó, papír, ami volt a nagyszülőkről, egy padláson volt eldugva, de lebombázták a házat. Hiába könyörögtem apámnak, hogy mutasson valamit, nem mutatott. Hogy aztán volt kép, csak nem akarta, hogy lássam… ki tudja? De amikor apám apja megtudta, hogy beteg lett a felesége, azt mondta, felmegy Pestre áruért, mert rövidáruüzletük volt Keszthelyen, és soha többé nem került elő. Apám ápolta a rákos anyját másfél éven keresztül. Ezért csak azután érettségizett, egy év kihagyással, amikor meghalt az anyja. Valamikor az ötvenes évek második felében aztán szólt a Nemzeti Színház portása apámnak, hogy művész úr, az apja várja lent, az utcán. De nekem nincs apám, nem várhat, mondta az én drága apám, a portás meg, hogy de igen, ő azt állítja, hogy az apja. Kiderült, hogy elment az idegenlégióba, leszolgálta a két évet, Bretagne-ban kapott földet, akkoriban ez járt a szolgálatért, és ott élt. Egy idő után pedig hazajött, valahol a Mátrában vett magának egy kis tanyát, és rendbe hozta. Később elment Bajára, és ott van eltemetve. Soha nem tudtam, hol fekszik a temetőben, mert apám nem mutatta meg a sírhelyét.

A nagymama receptjeit megjegyezte, leírta?

Nem vagyok konyhatündér. De már a biopiacokon sincs olyan alapanyag, mint amilyen apám szőlőjében, a tőkék között termett. Az a paprika, az a paradicsom, az az uborka, az a hagyma fenséges ízű volt. De ha szeretném is, utánozni úgysem lennék képes a nagyanyám ételeit. Néha persze főzök, de olyat, mint ő… olyat csak ő tudott.